Egy kicsit késni fog az új fejezet.

Sajnálom, de kicsit csúsztak a programjaim és nem tudtam írni.:( elkezdtem a 4. fejezetet, fele meg is van, de a befejezésre még nem került sor. remélem, hogy ma be tudom fejezni és holnap, legkésőbb szerdán már tudom hozni nektek!:)) köszönöm a türelmet!

It's a new beginning. III.

Itt is van a 3. része a ficnek. :)) amit szintén Andie-nek ajánlok. gyógyulj meg minél hamarabb!!(L) nincs semmilyen hozzáfűzni valóm, szóval jó szórakozást hozzá!:DD

It’s a new beginning

III.

A válaszom engem is elriasztott. De jó ötletnek tűnt. Mesélek neki a múltamról, így látni fogja, hogy van annál rosszabb is, mint amit most él át.

Másnap reggel felöltözve és indulásra készen dörömböltem az ajtaján.

- Elena, gyere ki. Indulunk! – kiabáltam be a szobába, mire Elena szó nélkül kinyitotta az ajtót. Az arca, a tekintete is más volt, mint előző nap. – Tessék, ezt idd meg! – kezébe nyomtam egy jó nagy pohár vért, amit még Damon hagyott itt az este. Összepakoltam a pokrócot, a párnákat, hogy eltüntessem az alvás nyomait. A régi, saját házamban sosem raktam minden reggel rendet. Ideje megemberelni magamat.

- Sajnálom, hogy tegnap olyan barátságtalanul viselkedtem. – mondta őszintén, de én mégis kételkedtem abban, hogy így is gondolja. Hosszan állta a tekintetemet, így kénytelen voltam hinni neki.

- Felejtsük el! Legalább volt egy éjszakám eldönteni, hogy mit is kezdek veled. – ezek után Damon jön nekem eggyel. Ez már túlszárnyalta a képességeimet. Volt pár ötletem, hogy mivel egyenlíthetné ki a számlát, de már túlságosan is messze jártak a gondolataim. Alig észrevehetően összeráztam magam.

- Minden rendben? – kérdezte. Észrevette ezt a pár pillanatnyi elmezavart.

- Persze. Kész vagy? Mehetünk? – lehúzta az utolsó kortyot is, majd elindultunk. Vakon rám bízta magát. Én a helyébe addig makacskodtam volna, míg meg nem mondják, hova megyünk. Az emberek különböznek. Még szerencse.

Egész úton meg sem szólaltunk, csak mikor odaértünk, mondtam, hogy megérkeztünk.

- Egy temetőbe hoztál? – kérdezte hitetlenül és követett a kapuhoz.

- Neked csak annyi lesz a dolgod, hogy figyelj. – mondtam határozottan és nagy nyikorgás kíséretében kinyílt a kapu, majd mutattam neki, hogy menjen be.

Már több éve nem jártam itt. Sőt, ide szinte már senki nem jár. Az elmúlt 100 év halottjai vannak itt eltemetve. A mostani generáció már azt sem tudta, kik vannak itt. Pár perc múlva elértük a körutunk első állomását.

- Ők a szüleim. Liza és Rob Kinney. – mutattam a sírkövön lévő képre. – Járványban haltak meg, amit akkoriban nem lehetett gyógyítani. A két testvérem is meghalt. Csak én nem kaptam el a betegséget. Sokat jártam az erdőt a legjobb barátommal és mindig összeettem mindenféle gyógynövényt. A betegség alig két nap alatt végzett velük. – már megbékéltem a tudattal annyira, amennyire csak lehetett, de az nem hagyott nyugodni, hogy ha adtam volna nekik azokból a növényekből, akkor életben maradtak volna. Késő bánat. – 16 éves voltam. Az öcsém, Gale 13; a húgom, Milena 10 éves volt. Magamra maradtam, csak Effie volt velem. De ő összeismerkedett vámpírokkal. A kihívó külsejével felhívtam magára a figyelmet. Mindennap a vacsorájuknak számított, elfeledtették vele és én későn jöttem rá, hogy mi történt. Már akkor, mikor átváltoztatták. – közben elhaladtunk a testvéreim sírja mellett is, majd Effie sírjánál pár percre némán megálltunk. Elena sem szólt egy szót sem. Az emlékezésből visszatérve a valóságba folytattam tovább. – Effie volt az egyetlen barátom. Függtem a társaságától és mikor vámpírrá vált fokozatosan megváltozott. Párszor rám támadt, persze nem tudtam mivel jár a vámpírság. Csak rémtörténetekből hallottam róla. Míg én magam is azzá váltam. Effie átváltoztatott, önző volt. Nem akart egyedül lenni. Valami történt és becsapta azokat, akik átváltoztatták és megölték. Semmit nem tudtam ellene tenni. – ahogy rá gondoltam még mindig előttem volt az arca mindegy egyes vonása, mosolya, nevetése. Vele kapcsolatban nem felejtettem el semmit. Továbbmentünk. A sírkőre ez volt írva: Greg Howard. Szemeimben könnyek gyűltek és várták a parancsot, hogy utat engedek-e nekik vagy uralkodom magamon. Megdörzsöltem a szemeimet, mély levegőt vettem és beszéltem tovább. – Ő volt az, akit a legjobban szerettem. Már előtte is együtt voltunk, mielőtt vámpír lettem. És mivel Effie valamivel felhúzta a többi vámpírt rajtam is bosszút álltak. Megölték. – fejeztem be a korántsem tündérmeséhez hasonlító történetemet és Elena tekintetét figyeltem. Döbbenet és együttérzés ült ki az arcára. – Szóval örülj, hogy ott van neked Bonnie, Caroline, Matt, Stefan és Damon. – a hangom kicsit megingott és halvány féltékenység hallatszott belőle. – A helyedben megbecsülném, hogy van kibe kapaszkodnod. Lehet, hogy nem egyszerű, de még mindig jobb, mintha egyedül kéne megbirkóznod vele. – mondtam nyugodtabb hangon és összeszedtem magam. – Lehetne ennél rosszabb is. – nyugtattam biztató mosollyal. – Erősnek kell lenned, alkalmazkodnod kell. Na meg tanulni a vámpírlétről. És én segítek. – ígértem neki és vártam, hogy mond valamit, esetleg kérdez vagy valami hasonló, de ő csak mozdulatlanul állt. Tekintete üres volt, mélyen elmerült a gondolataiban. Én már rég megemésztettem, hogy mindenkit elvesztettem magam mellől, így hát Elenát nem is zavartam. Ekkor a telefonom némán rezegni kezdett. Tisztes távolságba elsétáltam a lánytól, bár tudtam, hogy minden szavamat hallani fogja.

- Oh, hello Steven. – ő volt a legmegbízhatóbb halandó, akit valaha ismertem. Tudta, hogy mi vagyok. sőt még azt is, hogy min mentem keresztül. Amikor kezdtem észrevenni, hogy belém szeret, leléptem. Nem akartam neki csalódást okozni, de azzal is fájdalmat okoztam, hogy elmentem.

- Láttalak a temető felé hajtani a kocsiddal. Nem szeretnél virágokat kivinni a sírokra? - hangzott a mély, de kedves hang. Rég nem beszéltem vele. Elfogadtam az ajánlatát és biztosított róla, hogy 10 percen belül itt lesz. Apró mosollyal raktam le a telefont. Elenának biccentettem, hogy kb fél óra és jövök. Tudtam, hogy addig nem fog elmenni. Legalábbis bíztam benne, hogy van annyi esze.

A bejárat felé bandukoltam. Mire az öreg vaskapuhoz értem, Steven már ide is ért. Kezében 6 szál vörös rózsa volt. Felém nyújtotta, én pedig elvettem tőle. Csak annyit mondott, hogy ha beszélgetnék vele, akkor hívjam fel. Bíztatóan rámosolyogtam, hogy úgy lesz. Azzal elindultam újra azon az úton, amit Elenával jártunk végig. Mindegy egyes sírra egy-egy rózsát helyeztem el. Mindegyiknél megálltam pár percre és magamban elkezdtem motyogni egy szöveget, mintha egyenesen nekik mondanám. Nem hittem, hogy hallanak engem. Semmi ilyesmiben nem hiszek.

Épp Greg sírjánál voltam, mikor alig észrevehető fuvallatot éreztem meg.

- Mit keresel itt? – kérdeztem hitetlenül, de nem fordultam meg. Pontosan tudtam, hogy ki van a hátam mögött.

- Szóval Greg. – mondta halkan Damon. Fogalmam sem volt, hogy ezzel mire akart célozni. Megfordultam, hogy tudassam vele értetlenségemet. – Oh, a szerelem érdekes dolgokat művel az emberrel. – tért ki a kimondatlan kérdésemre adandó válasz alól. Sejtelmes hangjától kirázott a hideg.

- Ennyire tapasztalt vagy? – incselkedő mosoly terült szét az arcomon, ami nem volt rám jellemző. Úgy látszik, a változás útját taposom.

- Mondjuk azt, hogy 145 év hosszú idő. – válaszolta és közben mélyen a szemembe nézett. Fürkésztem a türkiz szempárt, mintha bármi érzelmet is ki tudnék belőle olvasni. Láttam, hogy még nincs itt annak az ideje, hogy ez szóba kerüljön. Ezért más téma után kutattam, de nem vettem el a tekintetemet.
- Szóval végig itt voltál, igaz? - érdeklődtem és szívem szerint leszidtam volna, amiért utánunk leskelődik.

- Valakinek ébernek kell lennie, hátha valami veszély leselkedik rátok. – mondta teljesen komolyan, mire én felnevettem.

- Vagy inkább a kíváncsiság hajtott idáig. – vágtam rá, majd elkezdtem hátrálni. – Elenával itt végeztünk. Szemmel tarthatsz minket, csak ő ne vegyen észre téged. – utasítottam határozottan, mire válaszként bólintott. Visszasétáltam a lányhoz, aki a padra roskadva ücsörgött. Leültem mellé.

- Sajnálom, ami a szeretteiddel történt. – szólt alig hallhatóan. Hangjából az őszinteség áradt.

- Már túltettem magam rajta. Idővel könnyebb volt. – ezzel arra akartam bíztatni, hogy ne adja fel. Pár hónap, esetleg év múlva már könnyebben fogja kezelni, mint most.

- Greg milyen volt? Úgy értem, a személyisége. – hű, ezen a napon ez volt az első dolog, ami meglepett. Haladás. Furcsálltam, hogy pont róla kérdezett, a néhai szerelmemről.

- Ő volt a legmegértőbb és legtürelmesebb ember a világon. Vicces és segítőkész volt. Mindig képes volt megnevettetni, még akkor is, amikor nem éppen voltam a toppon. Elfogadott olyannak, amilyen vagyok. nem próbált megváltoztatni és a hibáimmal együtt szeretett. Bár voltak nagyobb vitáink, túlságosan szükségünk volt egymásra, hogy sosem tartott egykét óránál tovább a mosolyszünet. – most először beszéltem róla a halála óta. Eddig soha senki nem is kérdezett felőle. De persze én sem mondtam el mindenkinek a keserves múltamat.

- Akkor biztos jó ember volt. – mondta halvány mosollyal.

- Az egyik legjobb. – helyeseltem. – Te szeretnél beszélni szeretteidről? – kérdeztem óvatosan. Nem állt szándékomba bármire is rávenni. Szinte azonnal beszélni kezdett. Át sem futott az agyán, hogy hallgasson, és inkább azt mondja, hogy nem szívesen beszél róla. Elmesélte, hogy a szülei autóbalesetben meghaltak; hogy Stefan mentette meg; Jenna küszködött a felelősséggel, ami ráhárult; Alaricnak vámpírvadász énje is akadt; Bonnie boszorkány, Caroline akaratán kívül vámpír lett, Tyler vérfarkasból lett hibrid, Jeremy pedig szellemeket lát; hogy egyedül Matt maradt mellettük ember, mindenki más valami természetfeletti lény lett. Ahogy ezeket kiadta magából, mély sóhaj hagyta el a száját. Megkönnyebbült, láttam rajta és ez jó érzéssel töltött el. Mégsem volt olyan rossz ötlet elvállalni a kérést.

- Látod, máris könnyebb. – mondtam mosolyogva. – Nézd a jó oldalát! Van kitől segítséget kérned, sosem vagy egyedül. Ha mindig a múltba nézel vissza, nem fognak visszajönni az elvesztett emberek. És mielőtt elkezdesz sajnálkozni, hogy mennyire rossz életed van, gondolj arra, hogy így is szerencsésnek mondhatod magad. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy ilyen barátai vannak. Nézz előre, tűzz ki célokat, érd el őket. Időd nem lesz azon rágódni, hogy mi volt. S mikor megvalósítottad azt, amit akartál, akkor már sokkal egyszerűbb lesz. – hangom olyan volt akár egy elszánt ügyvédnek. Határozott és magabiztos. Erre a fejmosásra Elenának mindenképpen szüksége volt. Még talán nekem is.

- Köszönöm. – mondta, és mintha már rendeződni kezdett volna az élete. Magában eldöntötte, hogy mit akar. Legalábbis szerintem.

- Majd akkor köszönd meg, amikor végeztünk. – barátságosan rávigyorogtam. Ideje volt elindulni, ezért felpattantam és Elena szótlanul követett a kocsihoz. Közben kaptam egy sms-t Damontől. Az üzenetben ez állt: „Szép kis beszéd volt!” Ismét elmosolyodtam. Tényleg jót tesz az, hogy itt vagyok.

A nap többi része úgy telt el, ahogy terveztem. Egy hétköznapi ebéd után az önkontrollt gyakoroltattam. Először csak vértasakokat húztam el Elena orra előtt. Amikor már vagy a századik próbálkozásnál jártunk, egész jól ment neki. Estefelé pedig már egy húsvér emberrel próbáltam akartam vele próbára tenni az önmegtartóztatását. Nem örült neki, de megígértem neki, hogy mielőtt eldurvul a helyzet, közbelépek. Évek óta nem ittam emberből, rám fért a gyakorlás.
Egy csinos, vörös hajú nő állt előttem. Engem is elkapott a vágy, hogy igyak belőle. Belemélyesztettem vámpírfogaimat, de fél perc elteltével abba is hagytam a lakmározást. Felüdítő érzés volt újra érezni egy élő emberből származó vér ízét. Átadtam Elenának, akinek már arca sötét, duzzadó erekkel volt csinosítva és szemfogait villogtatta.

- Ne felejtsd el, hogy mit mondtam. Ha már az erek lüktetése lelassul, akkor hagyd abba! – utasítottam erélyesen, majd letöröltem a számról a vérfoltokat. Elena lassan kezébe vette a nő életét. Beleharapott és perceken keresztül el sem engedte. Hallottam az áldozat szívének lassulását. Elena vállára tettem a kezemet, aki pár másodperc múlva felülkerekedve éhségén abbahagyta a táplálkozást. Elismerően néztem rá, majd leült a kanapéra és láttam, hogy ő is büszke magára, hogy ennyire helyén volt az esze és sikerült leállítania magát.

A nőt bevonszoltam a konyhába, nyakára egy tiszta rongyot tettem és megitattam a véremmel. Az egyik szobába lefektettem és hagytam, hogy aludjon.

Másnap, ahogy a vámpírvér kiürült a szervezetéből és a sebe is félig begyógyult, egy sálat adtam rá és megigéztem, hogy semmilyen körülmények között ne vegye le, menjen haza és felejtsen el mindent.

Elena már képes volt uralkodni magán, nagyjából felfogta a temetői „beszédem” lényegét, így hát úgy véltem, hogy visszaköltözhet a panzióba. Nagy veszélyt már nem jelent az emberekre nézve, de inkább még óvatosságra intettem.

Együtt mentünk vissza a panzióba, ahol Stefan várta őt. Mintha egy teljesen más lányt látott volna, mióta elvittem őt. Ott hagytam őket kettesben, én pedig Damon keresésére indultam. Nem volt nehéz megtalálnom, a szobájában feküdt az ágyán a plafont nézve.

- Nos, azt hiszem én itt végeztem. – mondtam, mire a férfi felült és óriási mosoly terült szét az arcán. Ezt nem tudtam mire vélni, szóval vártam, hogy megszólaljon.

- Volna kedved meginni egy italt a Grillben? – nosztalgikusnak hangzott. Örömmel elfogadtam az ajánlatát. 

It's a new beginning. II.

Ééés újra itt!:) fuu, nagyon jól jött most ez a majdnem másfél hetes kimenő. Jó volt újra a Balatonon lenni. főleg, hogy Zamárdiból áthallottuk a Sound-ot.:DD még így is egy élmény volt! és ennyi idő alatt ki is olvastam az Éhezők viadala trilógiát. nagyon nagyon imádtam! csak ajánlani tudom mindenkinek. tényleg a legjobb könyveknek tartom, persze a True Blood 8 kötete mellett. Ez a 3 könyv úgy érzem, hogy meghatározó volt a számomra. nade hogy a lényegre térjek.. hoztam a Steph-es írás második részét. és ezúton szeretnék köszönetet mondani Andinek, hogy amíg nem voltam itthon ajánlotta az írásaimat több helyen!(L) a 3. fejezetet igyekszem hamar hozni! jószórakozást!:))

It’s a new beginning.

II.

Épp a leégett házamból menekítettem a még megmenthető dolgokat, mikor megcsörrent a telefon. Derült égből villámcsapás. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet olyan sürgős, hogy már aznap a segítségemre számít. Nem akartam ezen agyalni, így hát fölösleges túlgondolkodás nélkül kocsiba ültem és elindultam Mystic Falls felé. Szerencse, hogy alig egy óra az út. Amint odaértem, kiszálltam a kocsiból, még egy utolsó pillantást vetettem a hajamra és az öltözékemre a kocsi ablakában, majd meggyőződve, hogy a külsőm kifogástalan a bejárati ajtó felé vonszoltam a lábaimat. Miután kopogtam, eltűnődtem, hogy miért is fontos nekem, hogy a megjelenésem jó legyen, mikor találkozok Damonnel. Nem hagyhattam, hogy nagy hatással legyen rám. Évek alatt sikerült egy falat építenem magam köré, ami védelmet nyújtott az újabb csalódásoktól, de ez a fal Damon által megdőlni látszik. Semmiféleképpen nem veszthetek abból a látszatból, hogy örökké rendíthetetlen tudok maradni. Csak türelmesen vártam, míg ajtót nyitottak.

- Örülök, hogy újra látlak. – köszönt a férfi, mikor kinyitotta az ajtót. Mosolya újra rabul ejtett. Próbáltam nem kimutatni annak a jelét, hogy mennyire megkedveltem.

- Szia, Damon. Miben kell segítenem? – kérdeztem és minél előbb túl akartam esni a dolgon. Választ nem adott, hanem behívott a házba és a nappali felé terelt. A kanapén Elena ült. Arcán vérfoltok éktelenkedtek, szemében még az éhség és a vadászösztön karöltve járt táncot, testtartása görnyedt volt. Sok átváltozást láttam már életem során, de ez megrendített.

- Arra kérlek, hogy segíts neki. – mutatott a lányra, majd egy whiskeys poharat nyújtott a kezembe. Megdöbbent arckifejezéssel néztem vissza rá. Akármennyire is próbálkoztam, hogy semmilyen érzelem ne üljön ki az arcomra, sosem sikerült. Most sem.

- Mégis hogyan? – kérdeztem hitetlenül és egyszerre megittam a pohár tartalmát. Teljesen váratlanul ért ez a kérés. Hogyan tudnék segíteni egy idegen, újonc vámpírlánynak?

- Tölts el vele egykét napot, beszélgessetek, tanítsd a vámpírlétre. -  itt megállt és a reakciómat várta. Ismét próbáltam a nem tetszésemet kimutatni, több sikerrel. Tanulmányozta az arcomat és mivel látta, hogy nem szándékozok megszólalni, folytatta. – Nézd, nem úgy vettem észre, hogy olyan rettentően elfoglalt vagy. Egy kis környezetváltozás és barátok szerzése jót tenne neked. – hűha, milyen meglepetéseket rejthet még ez a nap? Damon úgy beszélt az imént, mintha már évek óta ismert volna. Pedig csak egy napja volt arra, hogy valamilyen tudomást szerezzen rólam. Habár a búvalbélelt hangulatom és meggyötört arcom a bárban nem a legjobb élettörténetet mesélte el.

- Nos, tényleg nincs semmilyen komoly elfoglaltságom, de mégis úgy érzem, hogy ez nekem nem menne. – próbáltam tárgyilagos lenni. Kétségeim támadtak azzal kapcsolatban, ahogy próbálok bármit is megoldani. A problémamegoldó-képességem sosem remekelt.

- Csak pár napot kérek az életedből. Ha nem megy, továbbállsz. – kezdtem úgy érezni, hogy ez a felelősség egyre jobban megrémiszt.

- Miért pont én? – kérdezősködtem tovább, míg el tudtam dönteni, hogy mitévő legyek. Segítsek-e. De tartozom neki, szóval ez egy jó ok, amiért a válaszom igen.

- Egyrészt azért, mert azt kérted, hogy ha bármi segítség kell, akkor hívjalak. – jogos, gondoltam magamban. – Másrészt nekem is jól jön az új társaság. – na remek. Nem csak én akarom őt jobban megismerni, hanem ő is engem. Vagy ez csak egy álca? Sajnos képes vagyok a jó emberekről is beképzelni a hátsó szándékot. Sosem érzem azt, hogy amit tesznek egyesek, azt önzetlenül teszik.

- Jó, rendben. – adom meg magam végül. Tényleg sokkal jobb egy olyan emberrel beszélgetni, aki nem abban a környezetben él és csak szemlélője az eseményeknek.

- Remek. Arra gondoltam, hogy az erdő melletti faházba elvonulhatnátok mindenkitől távol. – egyből belecsapott a közepébe, ami nekem először meredek volt. Túl gyors volt a tempó, de mivel ilyen helyzetekben alkalmazkodó vagyok, hamar belerázódtam. Közben Damon elmagyarázta, hogy ki kicsoda; és azt is, hogy Elenával legyek türelmes. Mivel ezt a beszélgetést ő is végighallgatta és szótlanul tűrte a hallottakat, úgy tűnt, hogy beletörődött abba, hogy a sorsát most más irányítja. Megállapodtunk abban, hogy akkor fejezzük be ezt az „ismeretlennel folytatott terápiát”, maikor nagyon kellemetlenül érzi magát, ami könnyen előfordulhat. Damon némán biccentett, hogy menjek oda Elenához. Elindultam felé és mire visszanéztem a férfinek már nyoma sem volt. Leültem a lány mellé.

- Hogy vagy? – tudtam, hogy ez a legostobább kérdés, de a formaiság kedvéért megkérdeztem.

- Voltam már ennél százszor jobban is. – válaszolta, de nem nézett fel rám. Szüntelenül bámulta a padlót, mintha azt várná, hogy az megnyílik és elnyelni őt örökre.

- Gyere, mossuk le az arcodat. – ajánlottam fel, mire elutasítóan rám nézett.

- Nem kell eljátszanod, hogy barátok vagyunk. – felelte nyersen. Képes lett volna megölni a tekintetével.

- Én csak segíteni akarok neked. – erre a barátságtalan viselkedésre szintén nem számítottam. Nem a türelmességemről vagyok híres, mégis próbáltam egy cseppnyi kedvességet önteni a hangomba.

- Akkor minél előbb essünk túl rajta. – azzal felpattant és egyenesen a fürdőbe sétált. Egyedül lemosta a vért, valahonnan kerített magának pár holmit és készen elém állt.

- Indulhatunk? – bólogatott és útnak indultunk. Csak annyit beszélgettünk, hogy Elena megmondta, merre kell menni. Amikor először találkoztam vele, mintha meg lett volna szeppenve. Nyilván az betudható annak, hogy nem számított senkinek a látogatására sem. Meglepte a megjelenésem. De az csak kezdeti állapot volt ezek szerint. Most olyan barátságtalan volt velem, mintha valami megbocsáthatatlant tettem volna vele. Majd megbékél azzal, hogy segítő szándékkal vagyok itt.

Mikor megérkeztünk, behívott a házba, így már szabad bejárásom volt ide. Elena ahogy ezt megtette, berohant az egyik szobába, magára zárta az ajtót és egész este nem jött ki. Ez is jól kezdődik – gondoltam magamban. Nem voltam biztos abban, hogy mit csinált. Aludt-e vagy csak szoktatta magát a gondolathoz, hogy velem kell lennie.

Eltoltam a nagy üvegajtót és kisétáltam a mólószerű építményre a tóhoz. Leültem a móló szélére, majd hátradöntöttem magam. Arccal az ég felé gyönyörködtem a csillagokban és hullócsillagra vártam, hogy kívánhassak, de nem láttam egyet sem. Hogy elűzzem az unalmamat, felhívtam Damont.

- Miben segíthetek? – szólt bele a telefonba köszönés nélkül.

- Elena bezárkózott egy szobába és unatkozom. –feleltem egyszerűen és próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire ki vagyok akadva.  

- Orvosolhatjuk a problémát. – Damon mély, dörmögő hangját már nem csak a telefonból hallottam. Fejemet elfordítottam, hogy lássam őt és kezében két tasakkal nézett vissza rám.

- Remek megoldás. Akkor elmondhatnád pontosabban, hogy mi is a dolgom. – erre ő is csatlakozott hozzám. Felszínesen értettem a dolog lényegét, de nem tudtam, hogy mit vár tőlem Damon.

- Könnyebb lenne olyasvalakitől tanulnia, akit nem ismer, szavaival nem befolyásolja, és aki semmit nem tud róla. próbálkoztunk már Caroline-nal, de a türelmetlensége odáig vezetett, hogy nem tudta már végighallgatni a néha már önsajnálatba átmenő szövegelését. – nem mintha én türelmes lennék, tettem hozzá, de ezt nem akarom tudtára adni. Ha már megígértem, végigcsinálom. – Mesélj neki a te vámpírléted első napjairól. Bármit, ami erőt ad neki.

- Azt mondtad, hogy Stefannal van együtt. Akkor miért nem ő intézkedik? – a válasz akár lehetett volna egyértelmű is, de mégis ezer oka lehet ennek.

- Rosszabbul viseli Elenánál. Érzelgős típus. – felém fordult és szemeit forgatva válaszolt. Elkapott a vágy, hogy többet megtudjak, de nem faggattam tovább. Inkább halványan elmosolyodtam.

- Mesélj magadról. – ez a kérés is váratlanul ért. Mi van ma velem?

- Mit akarsz tudni? – nagyot kortyoltam a vérből. Már amennyire lehetett fekvő helyzetben.

- Milyen hóbortjaid vannak, mit szeretsz, milyen vagy, ki is vagy. Mindent. – sorolta nemes egyszerűséggel. Pár másodperc alatt összeszedtem a gondolataimat. Előszedtem a legfontosabbakat és beszélni kezdtem.

- Kanadában születtem. A legjobb barátom változtatott át a szüleim halála után. Hóbortom az utazás, körömfestés és az autók. – az utolsó mondatot nevetve mondtam. Oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam a reakcióját. Meglepett arc. – Szeretem a gyorskajákat és imádok sütni-főzni. Sportolok, még ha nem is rendszeresen. És célom, hogy megtaláljam a helyem a világban. – hagytam, hogy legyen ideje megemészteni a hallottakat. – Ja és nem vagyok könnyen haverkodó. Idő kell, míg valaki elnyeri a bizalmamat.

- Mégis rám bíztad magad, mikor először találkoztunk. – mondta sejtelmes vigyorral az arcán.

- Részeg voltam. – csattantam fel nevetve. – Nem bírom a piát. – mentegetőztem tovább.

- Mitől félsz? – kérdezte teljesen komolyan, de először nem esett le, hogy mire érti.

- A pókoktól, egerektől és minden csúszómászótól. – válaszoltam direkt félreértve a kérdést. Erre nevetni kezdett és rögtön megszólalt.

- Nem így értettem. Miért félsz új embereket megismerni? – tette fel másképp a kérdést, mire én hosszasan elhallgattam. Szememet az égre szegeztem és beleburkolóztam a szótlanságomba. Hagyjam, hogy a bizalmamba férkőzzön? A fenébe is! Nem gondolok bele abba, hogy mi lesz később. Ha megbánom, akkor ez van. Nézzük a jó oldalát, mindig tudok tanulni valamiből.

- Az emberek mindenben a hasznot keresik, a csalódástól próbálom óvni magam. – magyaráztam őszintén. Tessék, újabb félelmemmel néztem szembe. Olyan személynek nyíltam meg, akit még nem ismerek. Még. Nem is volt olyan nehéz. Akkor mire kell ez a túlgondolkodás? Néha azt érzem, hogy kezdek becsavarodni.

- Neked sem lehetnek jó tapasztalataid. – majd keserűen felszisszent és próbált bíztatóan rám mosolyogni, hogy nem vagyok egyedül.

- Most te jössz. Mesélj magadról. – kértem, majd az utolsó cseppig kiürítettem a tasakot. Gondolkodás nélkül nekikezdett.

- Nem vagyok az a ’jó ember’ típus. Kockáztatok; nem vagyok híve a mókusdiétának; könnyen haverkodok, és néha önző vagyok. Sokan nem kedvelnek, sok barátot elvesztettem már. – mondta. El tudtam képzelni, hogy milyen lehet neki. Tudom, mit érezhet, én is hasonló helyzetben vagyok. furcsa, hogy egyikünk sem beszélt a legnagyobb gyengeségünkről. Arról, hogy mennyire tudunk szeretni. Nem tudtam, hogy ő mennyire tud, de azt igen, hogy én mennyire tudnék. Tudom, érzelgős sablon duma.

- Szerintem félreismertek azok, akik nem kedvelnek. Vagy szimplán nem ismertek eléggé. – ez csak úgy kicsúszott a számon. Nem akartam a tudtára adni, hogy én kedvelem, de ezzel pontosan ezt értem el. Kajánul elvigyorodott és amint látta, hogy ezt nem igazán akartam felhozni, témát váltott.

- Mit fogsz csinálni holnap Elenával? – ezzel mintha felajánlotta volna, hogy velünk jön. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljunk, ami segít rajta; ami segíti őt feldolgozni a veszteségeket; amitől elfogadja azt, amivé lett.

- Elviszem egy temetőbe.  

Stephanie is baack!:)

Sziasztoook!:D meg is hoztam egy újabb Stephanie-s írást, amit kifejezetten Andie-nek ajánlok! ha nem ő mondta volna hogy írjak újabb sztorit róla, akkor nem született volna meg ez az írás sem. több fejezetesnek szánom:D nem tudom, hogy mikor tudom hozni a 2. részt, mert holnap egész napos programom van, este megyek le Balatonra.(L) kedden jövök haza, szerdától szombatig megint nem leszek itthon, szóval örülök, ha vasárnap fel tudom majd rakni. de igyekszem! addig is jó szórakozást ehhez!:) majd jelentkezem!

It's a new beginning.

I.

Én, Stephanie csaknem 100 teljes éve vagyok vámpír. Az utolsó fél évszázadomat utazással töltöttem és sosem tudtam egy helyen huzamosabb időt tölteni. Ilyen hosszú időt leélni egyedül igen magányos. Elég hihetetlen is, de így volt. Barátokat és párkapcsolatra alkalmas személyeket nem akartam keresni. Nem is tudtam volna. A folytonos hazudozás és az, hogy nem lehetek előttük az, aki vagyok nem az én stílusom volt. Az életem eddig szüntelen utazással telt, ami eleinte jó volt, de aztán ráuntam. A monoton életet fel akartam pezsdíteni valami újjal, hogy ne csak túléljem az örökkévalóságot. Amerika számomra felfedezetlen területei sok lehetőségeket tartogattak a letelepedéshez. Így hát kocsiba ültem és céltalanul vágtam neki az országnak. Csak az ösztöneim után mentem, míg meg nem láttam a várostáblát: Mystic Falls. Sokat hallottam már róla ezelőtt.
Modern városnak könyveltem el magamban. Csendes nyugodt és szép környék, de valami azt súgta, hogy ez csak látszat.
Péntek este volt. A szórakozóhelyek tömve voltak. A város kicsit magára öltötte a nyüzsgő élet köpenyét és mindenhol észlelni lehetett valami mozgást. Az egyetlen olyan hely, ami még a kellemes kategóriába esett zsúfoltság terén, az a Grill volt. Sosem szeretettem az emberekkel teli helyeket, és nem csak azért mert nagyobb a kísértés, hanem azért mert nekem mindig nagyobb szabad tér kellett ahhoz, hogy jól tudjam magam érezni. Nem is ismerkedési szándékkal jöttem, hanem a kikapcsolódás miatt. Itt talán majd sikerül. Egyedül.
Ahogy besétáltam a bárba enyhe meleg levegő, alkoholszag és teljes ismeretlenség csapott meg. Utáltam olyan helyre menni, ahol még sosem jártam. Az ismeretlenbe nem volt szokásom ellátogatni. Ahhoz, hogy ezt a szorongást legyőzzem, le kell győznöm a félelmemet és ezt legegyszerűbben úgy érhetem el, ha szembenézek vele.
Az asztalok között végigcikázva ballagtam a pult felé. Leültem, majd kértem egy pohár whiskeyt. A pultos srác, akit névtáblája szerint Mattnek hívtak, készségesen kitöltötte az italt és elém rakta. Nem tétováztam sokat, lehúztam a pohár tartalmát, majd kértem is a következőt.
Mellettem jobbra ült egy igencsak szemrevaló férfi. Tekintete, ahogy lenézett a pultra épp olyan meggyötört volt, mint az enyém. Fekete, izmait kiemelő pólót viselt, haja kissé kócos volt, és ahogy az ujjaival dobolt a pulton.. idegesítően szórakoztató szokás volt részéről. Nem volt időm tovább elemezni, újra elém került a pohár, benne a részegítő itallal, ami egy estére elfeledteti a gondokat.
A második kör után a kezdtem magam felszabadultabbnak érezni. Már a lábaim is felvették a halkan szóló zene ritmusát. Ekkor a telefonom egy rezgéssel tudatta velem, hogy üzenetem érkezett. Kivettem a zsebemből és elolvastam. A hirtelen jó kedvem olyan gyorsan elszállt, mint amilyen gyorsan belém költözött. A házam, ahol még emberként laktam és ahol az első 50 évemet töltöttem vámpírként, leégett. Az volt az egyetlen hely, ahova még szívesen mentem vissza. Nos, hát ezt is elvesztettem az életemből, mint annyi mindent eddig.
Unottan, semmi érzelmet kimutatva az arcomon rendeltem még egy pohárral. Próbáltam semleges arckifejezést varázsolni magamra, mintha nem történt volna semmi; mintha nem zúzták volna szét az emberi emlékeimet.
- Rossz hír? – kérdezte a mellettem ülő vonzó férfi nagy érdeklődéssel. Én csak értetlenül néztem rá, majd mintha meg sem hallottam volna kérdését ittam meg az utolsó kortyot. – Oh, ugyan már. Mindkettőnkre ráfér a társaság. – szólt újra. Úgy látszik ő nem arról volt híres, hogy olyan könnyen feladja a próbálkozásait.
- Nem szeretek olyan emberekkel társalogni, akiknek nem tudom a nevét. – válaszoltam kissé nyersen és talán elutasítóbban, mint amilyennek szántam.
- Damon vagyok, Damon Salvatore. – mondta végül és mosolyt csalt az arcára a határozottságom. Egyből leszűrte, hogy nem olyan vagyok, aki olyan könnyen odaadja magát.
- Stephanie Kinney. – mutatkoztam be, majd felé fordultam. – Ide valósi vagy? – érdeklődtem őszintén.
- Bár ne lennék. – felelte keserűséggel és megbánással a hangjában. – És te? Nem láttalak itt ezelőtt.
- Ma este érkeztem a városba.
- Üdv nálunk. – mondta színlelt jó indulattal. – De ha megfogadod a tanácsom, akkor nem maradsz sokáig! – ez a kijelentés váratlanul ért. Hallottam bensőséges vámpírkörökben, hogy itt voltak nagyobb balhék, de azt hittem, hogy annak a korszaknak vége van. Bólintottam egyet üzenve, hogy minden tőlem telhetőt megteszek és igyekeztem témát váltani.
- Visszatérve.. Igen, rossz hír. – és ahogy ezt kimondtam már szinte vártam az ebből adódó kérdéseket. „Mi történt?”, „Hogy történt?”, „Kik tették?”. De ahogy jobban elnéztem a férfit, nem tűnt annak a szorgosan kérdezgető fazonnak.
- Az itt is akad. – suttogta és szerintem titkon reménykedett abban, hogy nem hallom meg. De hát a vámpírlétemnek köszönhetően hallottam.
- Rossz nap? – kérdeztem és nagy figyelmet szenteltem rá. Egy idegenre. Ez sem éppen megszokott tőlem.
- Valami olyasmi. – majd szórakozottan öntött a mellette heverő üvegből a szinte már kiszáradt poharába. Az enyémet is elétoltam és ő udvariasan töltött nekem is. Ez már a negyedik pohárka volt. Éreztem, hogy az alkohol a fejembe száll és mintha szédültem is volna.
- Nos, örülök, hogy megismertelek Damon! További jó szórakozást. – köszöntem le a férfitól és bizonytalan mozdulatok soraként levergődtem a székről. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat és még szerencse, hogy Damon megfogta a karomat különben hátraestem volna.
- Hazaviszlek. – ajánlotta fel és a kíséretében a kijárathoz bandukoltam.
- Nincs hova hazamennem. – közöltem vele ezt az igen elkeserítő tényt, majd az autóm felé botorkáltam.
- Akkor hadd vigyelek el hozzám. Így is kong a ház az emberi ürességtől. – kedvem lett volna vitatkozni arról, hogy én nem vagyok ember, de volt egy sejtésem, hogy ő sem az.
- Miért tennéd ezt? Még csak nem is ismersz. Sőt, muszájból nem kell tenned semmit. Boldogulok. – mondtam dacosan és kinyitottam a kocsiajtót.
- Nem muszájból, hanem ez amolyan… - szólt tétován, majd gondolkodásba esett és kereste a megfelelő szavakat. – baráti gesztus. – erre „ugye csak viccelsz?” arckifejezést vágtam. Damon szó nélkül megragadta a karomat és az anyósülésre segített. Én némán tűrtem cselekedeteit, nem volt erőm ellenkezni. Megkerülte a kocsit és a volán mögé ült. Az utolsó emlékem az volt, hogy enyhén oldalra döntöttem a fejemet és a motor halk duruzsolása álomba ringatott.
*
Egy teljesen idegen szobában ébredtem. Felültem az ágyon és alaposan körbenéztem. Az óriási méretű ablakon sötétítő függöny akadályozta meg, hogy a reggeli napsugár utat törjön magának és bevilágítsa a szobát. Szemben volt az ajtó, mellette egy elég régi szekrény, egy aszta, egy tükör és egy kisebb kanapé. Szép szoba volt. És ahogy próbáltam kikászálódni az ágyból, hogy megkeressem Damont, megláttam a táskám mellett egy tasak szintetikusvért. Szóval rájött. Nem foglalkoztam ezzel, hisz én is tudtam, hogy ő micsoda.
A fejem még mindig hasogatott. Óvatos, határozott léptekkel elhagytam a szobát. Kezemben a tasakkal sétáltam le a lépcsőn. Csak akkor tűnt fel, hogy mennyire hatalmas ez a ház. Azt sem tudtam, merre menjek. Hallottam üvegcsörgést, követtem a hangot és lám, Damon egy szekrény előtt ácsorgott, ami telis tele volt whiskeys üvegekkel.
- Köszönöm a reggelit. – mondtam szórakozottan és felé biccentettem a szintetikus vért. – És azt is, hogy itt maradhattam éjszakára.
- Jó reggelt Stephanie. – köszönt udvariasan és befejezte az üvegeket pakolását. – Szóra sem érdemes. – kaján vigyor végigfutott az arcán, mire éreztem, hogy a szívem mintha nagyot dobbant volna. Ami persze lehetetlen, hisz vámpír vagyok. A lényeg, hogy valami megfogott ebben a férfiban.
- Jövök neked eggyel. – szóltam mosolyra húzva a számat. – Ha nem vagyok túl udvariatlan, használhatnám a fürdőt? – kérdeztem kissé megszeppenve.
- Nyugodtan. Ahol aludtál, a mellette lévő szoba az enyém. Ha bemész, rögtön balra az első ajtó, amit meglátsz az a fürdőé. – nagy figyelemmel hallgattam végig az útbaigazítást, majd biccentettem egyet és elindultam az emeletre.
A táskámból kivettem váltóruhát, majd Damon szobája felé vettem az irányt. A fürdő szintén hatalmas volt, nem hazudtolta meg magát a ház többi részéhez képest.
Alig negyed óra elkészültem és mikor kisétáltam a fürdőből, meglepetés fogadott. Egy lány ült az ágyon, és ahogy meghallotta az ajtócsapódást, hátrafordult. Meglepődöttség ült ki az arcára.
- Te ki vagy? – kérdezte és pillantása megvetővé változott.
- Stephanie. És te? – kérdeztem ugyanolyan zavartan. Véleményem szerint ő Damon barátnője volt.
- Elena. – egy kicsit hallgatott és folytatta. – Nem számítottam rá, hogy más is van itt.
- Oh, én nem… Mármint nem ismerem Damont, csak tegnap este segített nekem. – próbáltam kimagyarázni a helyzetet, de lehetetlennek tűnt. Elena kétségbeesett arca arra késztett, hogy megkérdezzem mi a baj, de egy idegentől ez felettébb tolakodó lenne.
- Nem, semmi baj. Nem a barátom. – az utolsó mondatot sajnálattal mondta volna. Legalábbis nekem úgy tűnt. Határozatlanul felkelt és elhagyta a szobát. Én is követtem a példáját, minél előbb el akartam menni a városból. Úgy látszik, hogy akad itt is elég probléma, nem akartam én lenni még a plusz egy. Leértem és Damonhöz mentem, hogy elköszönjek.
- Nos, köszönök mindent még egyszer. Örülök, hogy megismertelek. És azt hiszem, hogy én megyek is. – fogtam egy papír cetlit, ráírtam a telefonszámomat és Damon kezébe nyomtam. – Itt van a számom. Ha valamiben segíthetek, csörögj rám.
- De hát találkozunk még, nem? – kérdezte reménykedve és ugyanaz a kaján vigyor terült szét az arcán, mint az előbb.
- Nem hiszem. El kell intéznem pár dolgot, amit nem halaszthatok el. – szóltam az utolsó szó jogán és bejárati ajtó felé sétáltam.
- Kár.
- Jut eszembe. Fent összefutottam valami Elenával, szerintem téged keresett. – közöltem és nem zavartatva magamat kinyitottam az ajtót és kiengedtem magam. – Viszlát, Damon.
A férfi csak halvány mosollyal búcsúzott. Titkon reméltem, hogy még találkozunk. Még az ajtóból visszanéztem, majd becsuktam magam mögött. Nagy levegőt vettem és elindultam. Legutóbb mikor engedtem az érzéseimnek, nem sült el valami jól. Átvertek és kihasználtak. Nos, ez oka annak, hogy nem akarok ismerkedni. Félek. Mindenkinek van egy biztos pont az életében, ez az én életemből hiányzik. Nem volt senki, akibe belekapaszkodhattam volna, vagy akiben feltétel nélkül megbíztam volna. Mármint volt, több évtizede. Míg meg nem halt. Kegyetlen és szomorú történetek öleltél körbe az életemet. Ez volt az én sorsom és menekülni lehetetlen lett volna előle. Inkább beletörődtem, hogy sosem talál rám a boldogság és mindennap hálát adok azért, hogy élhetek.
Azon a napon a leégett házam felé kocsikázva többször gondoltam Damonre. Nem tudom, mit láttam benne, de valami nagyon hozzáláncolt. Szinte láttam, hogy mennyi mindent megélt. Valahogy az esélyt sugallta felém, hogy minden megváltozhat, és valami jó kezdődhet el. Ezt hívták reménynek. Ez az egyetlen, ami megmaradt nekem és még sosem vesztettem el. Eszméletlenül akartam őt újra látni, több időt vele tölteni és jobban megismerni őt. Általa talán meg tudnék tanulni valami olyat, amit eddig nem ismertem és olyat ismertem volna meg, ami eddig hiányzott.
Sokat nem kellett várnom a hívására, hisz már az este felkeresett és találkozni akart velem.

És végre itt van az ígért írás.:))

Sziasztook! ismét elnézést kérek, hogy ilyen későn hoztam az írást, de nagyon sok munka volt vele és több időmet emésztette fel mint gondoltam volna! nos, most elhoztam nektek. ez egy lehetséges 4. évadi kezdés. jószórakozást hozzá!:DD

The Vampire Diaries

Season 4. 

Damon ahogy kezei között tartotta Alaric testét, egyre jobban csak egy mondatot hajtogatott.
- Nem halhatott meg! – üvöltötte torkaszakadtából, könnyei lassan átvették az irányítást a teste felett és ellepték a vámpír szemét. Az egész világot homályosnak látta és hirtelen minden olyan üresnek tűnt. Lelkében óriási űr keletkezett már a gondolattól is, hogy Elena nincs többé. – Nem hallhatott meg! Nem hallhatott meg! – ismételgette kétségbeesetten. Az élete egyik pillanatról a másikra bizonytalanná vált. Hogy minden, amiért eddig szenvedett, küzdött most semmivé vált. Nincs. Végleg eltűnt. Ezzel egy világ szűnt meg benne. Vámpírgyorsasággal felpattant a földről és idegesen járkálni kezdett le-föl. – Nem, nem történhetett ez. – suttogta magában és szánalmas nevetésbe fakadt ki. – Hogy lehet az, hogy Én élek és Ő nem? – tette fel zavartan a kérdést és rápillantott Rick kiszáradt testére, mintha tőle várná a választ. – Biztos a boszi ügyködött valamit és Elenának semmi baja. – áltatta magát teljesen feleslegesen, de sikerült elhitetnie önmaga egy részével, de tudat alatt tudta, hogy csak próbálja nyugtatni magát. Ilyen helyzetben képtelen volt reálisan gondolkodni és csak ment a feje után. Beült Klaus autójába és padlógázzal indult el Mystic Falls felé. Egész úton emésztette magát. Nem veszítheti el Őt! Először Kathrine, aztán az öccse, utána Rose és Rick; ha még Elenát is elveszti, teljesen értelmetlen minden. Csak Stefan marad neki.
Rekordidő alatt hazaért; siettetet léptekkel haladt a bejárati ajtó felé, majd hirtelen kinyitotta azt és szinte berontott a Salvatore-panzióba.
- Hol van Elena? – kiáltotta zaklatottan, és pár másodperc múlva az öccsével nézett farkasszemet. Könnyes szemei mintha mesélni kezdtek volna Stefannak, aki azonnal meg is értette szótlan mondanivalóját.
- Elena autóbalesetet szenvedett azon a hídon, ahol a szülei meghaltak. – kezdte a fiatalabbik fivér, mire Damont elárasztotta az aggodalom és legyintett egyet, hogy hagyja a borítást; térjen a lényegre.
- Hol. Van. Elena? – kérdezte egyre kétségbeesettebben és erősen tagoltan.
- Damon! – mondta a lány halkan és a férfi megkönnyebbüléstől felsóhajtott. Azt hitte, hogy sosem látja már viszont a vámpírt. Gyorsan lesétált a lépcsőn és szorosan megához ölelte a férfit. Damon viszonozta az ölelést, ellentétben azzal a két alkalommal, amikor képtelen volt ezt megtenni.
- Elena. – szuszogta és szinte hallani lehetett, ahogy egy hatalmas kő gördült le a szívéről. – Élsz.. – mondta hitetlenül és úgy szorította magához, mintha sosem akarná elengedni; mintha nem is Stefant választotta volna kettejük közül és mintha visszanyerte létezésének értelmét, ami jobban meggondolva így is történt. – Jól vagy? – kérdezte aggódva és kihátrálva az ölelésből két keze közé fogta az arcát és úgy vette alaposan szemügyre.
- Igen, jól vagyok.  És te? Nem érzel te se semmi változást? – érdeklődött a másik felől és ő is végignézett rajta.
- Nem, semmit. Azon kívül, hogy a mi vámpírvadász töri tanárunk nekem esett, semmi bajom nincs. – felelte bíztatóan és magára öltötte az igazi Damon stílusát, aki nem vevő az effajta érzelemkitörésre. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, majd lassan lépett hátra egyet Elenától és szolidan megigazította magán az inget. Stefanra vetett egy pillantást, aki a földet bámulva követte az eseményeket. – És ha már itt tartunk.. Te élsz – mutatott Elenára. – Ő pedig halott; Klaus is meghalt és mi élünk. Mit szervezkedett a mi kis boszi barátnőnk? – erre a kérdésre meg sem várta a választ, mert ezt inkább magának mondta, mint a többieknek. – Meséljetek el mindent! – kérte meg őket, majd a nappaliba ment, töltött magának egy italt és leült az egyik fotelba. Elena és Stefan készségesen követték őt és helyet foglaltak előtte.
- Miután beszéltem veled, véglegesen elindultunk haza. Már itt voltunk a Wickery-hídnál, amikor fel akartam hívni Stefant, de lemerült a telefonom. – kezdte a hasonmás és kezeit morzsolta, nem mert a férfi szemébe nézni. -  Matt odaadta az övét és akkor egy pillanat alatt ott termett előttünk Rebekah. Matt elrántotta a kormányt és egyenesen a vízbe zuhantunk a kocsival. Egy kis idő múlva már teljesen ellepett minket a víz. Stefan tudta, hogy meg akarnak ölni engem. Jött és megmentett minket. Én már a vízben haldokoltam. Matt túlélte, mert ő került ki először a kocsiból, de én még azon az estén, amikor rosszul lettem és összeestem, kaptam vámpírvért, így ébredtem fel a baleset után. – fejezte be Elena és felnézett a vámpírra, akinek a szeme teli volt érzelemmel, akárhogy is akarta leplezni csalódottságát.
- Hogy mi? – kérdezte értetlenül. Szüksége volt pár másodpercre, hogy összerakja a képet. – Szóval te most átváltozol.. Ki adott neked vért?
- Meredith csak így tudta őt megmenteni. – válaszolt Elena helyett Stefan.
- Igen, és még nem tudom, hogy befejezem-e az átváltozást. – mondta a lány bizonytalanul.
- Még szép, hogy igen! – vágta rá azonnal Damon, mire Stefan rosszallóan nézett rá. – Igen, tudom, hogy nem akarsz vámpír lenni, de megszokod.. higgy nekem. – egy bíztató mosoly terült szét arcán, ami egyáltalán nem könnyítette meg a lány döntését.
- Nem veheted el tőle a választás lehetőségét. Inkább hagyd, hogy ő döntsön a saját életéről. – szólt végül Stefan és előszedte a régi gondolkodásmódját.
- Hát persze, el is felejtettem, hogy most minden újra a régi kerékvágásban van.  – mondta lemondóan és végtelenül csalódottan. – Azt csináltok, amit akartok, de én nem hagyom, hogy Elena úgy végezze, mint ahogy Rick akarta végezni. – a férfi feszülten felkelt és a szobájába sietett fel. Próbálta megtalálni az arany középutat, ami mindenkinek jó. Ha ráerőszakol egy tasak szintetikus vért vagy kényszeríti, hogy igyon emberből, egy életre megutálja, de ezt a kockázatot többször is felvállalta, mégsem sikerült tartósan betartania Elenának. Ha jobban belegondolt, akkor voltak ugyanilyen helyzetben és egy közeli családtag lelkének felajánlásával megmenthették az ő lelkét, így nem vált vámpírrá. Ezt most is megtehetnék. A telefonjáért nyúlt és tárcsázott.
- Bonnie, szükségem van a segítségedre. – szólt bele a mobilba, amikor a lány felvette.
- Mostantól nem ugrok minden egyes szavadra, szóval adj egy jó indokot, amiért segítenem kéne. – hangzott a vonal túlsó végéről Bonnie határozott válasza.
- Uuh, mire ez a nagy bekeményítés boszi? – kérdezte meglepetten és kajánul elvigyorodott.
- Csak már nem hagyom, hogy ide-oda rángassatok. Szóval? – válaszolta türelmetlenül.
- Elenáról van szó, tennünk kéne valamit az ellen, hogy vámpírrá váljon. – mondta ki végül Damon, mire Bonnie-nak elakadt a szava és a döbbenettől meg se tudott szólalni.
- Mi történt? – kérdezte meglepetten és értetlenül nézett maga elé.
- Hosszú. Segítesz vagy nem? – felelte Damon türelmetlenül.
- Igen, mit kell tennem?
- Emlékszel még mit tettünk a rituálé előtt? Most is meg kéne mentenünk valahogy Elena lelkét. – mondta egyszerűen.
- Persze és mégis kire gondoltál?
- Nos, ebben is elkelne a segítség. – vallotta be a vámpír. Eddig bármilyen tervelt eszelt ki, annak mindig voltak akadályai, kisebb hátulütői. Most pedig a kivitelezéssel vannak problémái.
- Kitalálunk valamit, csak ne hagyd, hogy Elena befejezze az átváltozást.
- Megoldom. – mondta bíztatóan és letette. Fogta magát és elégedetten visszaballagott a nappaliba és amint leért hirtelen elhallgattak és nyomasztó csend nehezedett rájuk.
- Van egy tervem. – szólt magabiztosan és leült oda, ahonnan nemrég kelt fel. Elena kíváncsian nézett rá.
- Halljuk! – mondta lelkesen és szinte örült, hogy megoldóban van a problémája. Ugyanis utált ennyire fontos döntéseket hozni az életében, egyszerűen túl nehéz volt mindig is a számára.
- Megmentjük a lelkedet. – felelte nemes egyszerűséggel és belekortyolt az imént töltött italába.
- Na várj. Úgy, mint a rituálékor? – kérdezte értetlenül a hasonmás, mire az idősebbik Salvatore helyeslően rázta a fejét.
- De akkor olyasvalakire van szükségünk, aki vérrokona. – szólalt meg Stefan és szinte hallani lehetett az agytekervények folyamatos kattogását.
- És már csak Jeremy maradt a családomból, de ő nem áldozhatja fel a lelkét miattam! – mondta határozottan Elena ellentmondást nem tűrve.
- Hát reméljük, hogy találunk valaki mást, aki alkalmas a célra. – mondta Damon sejtelmesen és abban a pillanatban Bonnie és Jeremy léptek be a házba.
- Elena, én vállalom. – szólt hangosan Jer, így már a lány is észrevette az érkezésüket.
- Szó sem lehet róla. – felelte higgadtan a hasonmás. – Valami mást kell kitalálnunk.
- Majd Bonnie valamilyen varázslattal visszahoz, mint eddig.
- Bárcsak ennyire egyszerű lenne. Sosincs garancia arra, hogy újra látlak majd utána. Eddig kockáztattunk, most ez már nem fér bele. – a lány határozott mondatai elgondolkodásra késztette a többieket.
- A nővérednek igaza van. – szólalt meg végül az idősebbik fivér.
- Szóval vagy kitalálunk valamit; vagy kénytelen leszel embervért inni. – mondta Stefan Elenához fordulva és végigsimított az arcán. Damon ennek láttán még nagyobbat kortyolt italából. Megint ugyanazt kell leviselnie.. Képtelen volt újra végignézni, hogy az a nő, akit szeret, mással van. Ezt a tényt nem tudta feldolgozni és elfogadni annak fényében, hogy tudta, lehet egyszer Ő is a jó választás. Ezért kell megint várnia és ez az egész már teljesen felemészti őt. Időszerű lett volna, hogy a szenvedést felváltja valami más, kellemesebb érzés, de ez a bizonyos változás várat magára.
- A legrosszabb esetben nem fejezem be az átváltozást. – tűnődött el Elena és csak mellékesen jegyezte meg, mintha jelentéktelen dolgot tenne ez által.
- Felejtsd el! – mondta erélyesen Damon. – Gondolj az öcsédre. Ki marad neki? – tette fel az egészen egyszerű kérdést. – Vagy így, vagy úgy, de élned kell és élni is fogsz. – fejezte be a mondanivalóját a vámpír.
- Viszont nincs már sok időnk. - mondta Stefan.
- Akkor induljon a családfakutatás. – kiáltott fel szórakozottan Damon, a térdeire csapott egyet és tettre készen pattant fel a fotelból.
Alaposan átrágták magukat a Gilbert-család tagjain. Nagy része vagy nem élt már; vagy nem voltak elérhető távolságban. Mindenféleképpen bajos volt egy húsvér embert találni, aki önként ajándékozná oda a lelkét egy olyan embernek, akit lehet, hogy még az életbe nem látott, mert távoli rokon volt. Szóval egyre inkább közeledtek ahhoz az út felé, hogy Elenának embervért kell innia.
Damonnek szüksége volt egy kis szíverősítőre, ezért lement a pincéhez és a mélyhűtőből kivett egy tasakkal. Teljes nyugodtsággal vitte fel a tasakot a kezében. Stefan egyből megérezte a vér szagát, és ekkor Elena viselkedése is megváltozott. Az átváltozásnak abban a szakaszában volt már, amikor egy csepp vér is kihozza belőle a szörnyeteget. Láthatólag feszélyezve érezte magát és egyre nagyobbakat szippantott a levegőből, így érezve a vér mámorító illatát.
- Khöm, felhívom Carolnie-t. Beavatom ebbe az egészbe. – nyögte ki esetlenül, de nem a szobába ment a mobiljáért, hanem egyenesen a pincéhez ballagott.
Kinyitotta a mélyhűtő ajtaját és pár másodpercig csak mélyen nézett a tasakok közé, majd bizonytalanul kezébe vett egyet. Minden embersége küzdött az ellen, hogy kinyissa és elpusztítsa a tartalmát, de az éhség túlságosan felülkerekedett rajta. Letépte róla a biztosító pöcköt és aprókat kezdett el belőle kortyolgatni. A vörös, most már őt is éltető nedv ízét, ahogy megízlelte, úgy is végzett vele mohón. Stefan sietett le hozzá, mikor nem hallotta a hangját és a kisebb zajok a pince felől érkeztek.. gyorsan összerakta a képet.
- Elena. – mondta megdöbbenve. A lány ledobta az immár üres tasakot a földre. Kezei szája elé tartotta és hirtelen nagy fájdalmat érzett. Ez annak a jele volt, hogy a szemfogai kezdtek kinőni. Úgy érezte, mintha folyamatosan késsel szurkálnák a száját. Nagy kiáltás kíséretében lerogyott, mire Stefan egyből ott termett mellette és átkarolta a vállát. – Cssh, mindjárt vége lesz! – nyugtatgatta és már Damon is megjelent a pincénél. Elena felemelte a fejét, arca vérbe borult és úgy nézett rá az idősebbik Salvatoréra. Damont egyáltalán nem riasztotta el a látvány, még így is szépnek látta a lányt. Elena leszorítva tartotta a szemét, majd pár pillanat múlva a fájdalom elmúlt és az arca visszanyerte emberi formáját.
- Én nem akartam. – suttogta kétségbeesetten és szemeiből már hulltak a könnyek. A felerősödő hangok megrémisztették őt. – Sosem akartam ezt! – mondta és érezte, ahogy a teste teli van energiával; képes lenne mindent megcsinálni. Szinte lepörgött előtte az egész emberi élete. Halandósága egy pillanat alatt megszűnt; az érzései felerősödtek, egyre jobban magával ragadta a bűntudat, azokért, amiket eddig tett.
- Minden rendben lesz! – szólt Stefan, majd a lány fejét rádöntötte a vállának és intett Damonnek hogy szóljon Bonnie-nak. Nem is kellettek szavak, hogy megértsék egymást, hisz most mindketten ugyanarra gondoltak. A férfi azonnal cselekedett is.
- Boszi, emlékszel még a nap ellen védő gyűrűs hókusz-pókuszra? – kérdezte, mikor már felért a nappaliba. Erre a kérdésre értetlen tekintetekkel találta szemben magát.
- Ugye nem… - mondta Bonnie reménykedve, de ahogy Damon arcát elnézte, biztossá vált számára, hogy megtörtént..
- De, sajnos igen. – felelte a vámpír és a boszi arca elborult és már a könnyeivel küszködött.
- Igen, adj egy gyűrűt! – mondta összeszedve maradék jóindulatát. Félretette azt a tényt, hogy a másik legjobb barátnője is azzá vált, amit szívéből gyűlölt. Elrejtette haragját, pedig legszívesebben összeroskadt volna és patakokba folyó könnyeivel tenné fel a kérdést: Miért velük történik ez?
Damon nem válogatott sokat az ékszerek közül. Kiválasztotta a legszebbet és Bonnie kezébe nyomta, aki elhúzta a függönyt és a szekrényre tette a gyűrűt, hogy napsütés érje. Motyogott valamit boszorkány nyelven, majd a varázslat hatására enyhe szellő járta át a házat. Pillanatok alatt kész volt és átnyújtotta Damonnek a gyűrűt.
- Nos, itt már rám nincs szükség. – mondta, majd távozott. Túl sok minden történt rövid idő alatt. Elena vámpír lett; Klaust visszahozta a halálból Tyler testében, így megmentve barátnőjét és a Salvatore testvéreket; Rick véglegesen halott. És ezek mind rosszabbá és bonyolultabbá tették az életüket.
- Öcskös te is menj! Nem tudsz már segíteni, majd hívunk, ha van valami. – utasította Damon Jeremyt, de ő már tiltakozott volna. – Á-á. Mész és kész! Nem kell aggódnod Elenáért, vigyázunk rá. – már ki is nyitotta neki a bejárati ajtót és kelletlenül ő is elhagyta a panziót.
Stefan unottan ment fel az előtérbe és gondterhelt arccal meredt testvérére. Úgy látszott, ő kevésbé tudta kezelni a helyzetet. Ő sem akarta, hogy Elena vámpír legyen, részben bűnösnek is érezte magát, amiért megtörtént.
Damon más volt. Még ha nehezen is, de beletörődött és elfogadta ezt az új felállást. Semmivel sem lesz egyszerűbb, mint Caroline-nál és azt is megoldották.
- Hogy viseli? – kérdezte Damon és az öccse arckifejezése mindent elárult.
- Szokatlan neki, még küzd magával. – felelte, majd amolyan „majd megszokja” bólogatást kapott válasznak. – Hogy tudsz ennyire nyugodt lenni? – az idősebbik férfi erre vállat vont.
- Ezek szerint én jobban kezelem, mint te. – mondta egyszerűen és kivette az ékszert a zsebéből. – Leviszem neki!
- Egyedül akar lenni.
- Én azért lemegyek. Hátha támad egy őrült ötlete és kimegy a házból. Nézz ki! Nem égetheti szénné magát. – meg sem várta a másik reakcióját, már ment is lefelé a lányhoz.
Elena még mindig a falnak dőlve, kisírt szemekkel bámulta a falat. Próbálta pozitív oldalról megközelíteni a dolgot, de az a bűntudat, amit a szerettei halála miatt érzett, erősebb volt bármilyen érzelemnél. Magát hibáztatta minden egyes ilyen eset miatt.
- Egy örökkévalóság a Salvatore fivérekkel. Hát engem aztán tényleg nem kímél a sors. – szipogta szórakozottan és próbált mosolyt csalni az arcára. Furcsa volt még neki hallani minden kisebb hangot; és az is hogy minidig tudta ki megy éppen felé.
- Nehezebb lesz mostantól téged meglepni. – mondta Damon sejtelmesen, majd helyet foglalt a lány mellett. – Visszatérve.. Azért nem vagyunk rossz társaság. – megszokott kaján vigyor húzódott végig az arcán, mire Elena elnevette magát.
- Nem, tényleg nem. – válaszolta határozottan és hálásan nézett a férfira, amiért még a legnehezebb időkben is meg tudja őt nevettetni.
- Tessék, itt a gyűrűd. – azzal kezébe nyomta a gyűrűt, amit Elena szótlanul felhúzott az ujjára. Ez volt az első olyan lépés, amiben kezdte el fogadni azt, hogy mivé lett. Nem szabadott hagynia, hogy sajnáltassa magát és csak azért, mert most valami új kezdődött az életében, örökké azt hangoztassa, hogy ő ezt nem tudja végigcsinálni, nem ezt akarta. Megtörtént, elmúlt, változtatni nem tudott már rajta. Ha már ez a helyzet állt fel, akkor megcsinálja. Sokat változott pár hónap alatt, erősebb lett. Minden szempontból. És most is képes erős lenni és meg tud birkózni ezzel az új élettel, mert kénytelen lesz. Új, bevallatlan érzéseket kezdett el táplálni egy személy iránt, ami újabb megoldatlan feladat, ebben is erősnek kell lennie. És az elkövetkezendő idő arról fog szólni, hogy mennyire tudja ezt kezelni. A vámpírlétet.
- Utál, igaz? – Damonnek nem kellett külön elmagyarázni, hogy kire érti. Megértette, hogy kire gondol. Bonnie nem utálja a lányt, csupán arra a tényre haragszik, hogy a másik legjobb barátnője is vámpír lett.
- Idővel megbékél vele. – az ilyen besikerült kellemetlenségekhez mindig is alkalmazkodniuk kellett, bármiről is volt szó.
- Persze, de én már belefáradtam, hogy mindenre várnom kell. – kissé dacosan mondta ezt ki, de igazából tudta, hogy nincs más választása. Ahhoz hogy ennek a dolognak elfogadásban legyen része, időre van szükségük. Talán elég lesz pár hét, esetleg pár hónap és addigra már minden nehézség eltűnik, ami adódik a vámpírok első időszakaiban. – El kell mennem. – az éhségét nem csillapította az egy tasak szintetikus vér. Nem is elégítette ki éhségét teljes mértékben. Most mindennél jobban arra vágyott, hogy tűhegyes vámpírfogait belemélyessze egy ember nyakába és a lehető legtöbb vért szívja ki belőle. Tudta, hogy ez bűnös gondolat, de ez már a lénye, természete része és ezt nem tudja megváltoztatni. Együtt kell vele élnie, alkalmazkodnia kell hozzá és meg kell tanulnia kezelni. De most jelen pillanatban jobbnak tűnt elfutni ezek a dolgok elől, minthogy szembenézni velük és erősnek tűnni.
Gyorsan felpattant és vámpírsebességgel kiviharzott a pincéből. Nem volt előtte pontos cél, hogy hova is menjen, egyelőre csak az volt előtte, hogy emberektől messze. A tóparti házuk tökéletes ötletnek tűnt.
A ház melletti erdőben túrázok hangja ütötte meg a fülét. A még benne lévő ember arra ösztönözte, hogy minél előbb jusson be a házba és zárja ki a külső zajokat. Akármennyire is jó tervnek tűnt, a benne lévő vámpír már tombolt és szüksége volt az embervérre.
Damon eközben már telefonját szorongatva járkált le-föl a pincében. Nem hagyhatta, hogy valami ostobaságot csináljon a lány. Tudta, hogy mire képes egy újdonsült vámpír. Elena már a harmadik hívására sem válaszolt. Kezdett aggódni miatta. Végül csak írt neki egy üzenetet, hogy mondja meg, merre van.
Elena pedig direkt nem válaszolt a hívásokra, se az sms-re. Az első nehéz akadályt egyedül akarta leküzdeni. Nem akart senki befolyása alatt állni. Úgy akarta csinálni, ahogy tudta. Nem pedig úgy, ahogy mások akarják.
A külső zajok – emberek nevetése, beszéde – nem szűntek meg. A túrázók még kint voltak az erdőben, mintha csak arra vártak volna, hogy valaki elkapja őket. Legalábbis Elena ezt látta ebben. Nem volt a tervei közt, hogy emberek fog ölni, de most mégis akarta. Jobban, mint bármi mást. És miután erre rájött, hirtelen felkelt és megközelítette áldozatait. Először csak halk neszt kreált, hogy felfigyeljenek rá, majd rajtaütésszerűen megtámadta az egyiket. Hallgatott az ösztöneire. Csak hagyta, hogy úrrá legyen rajta az éhség, a szabad vámpír énje.. a szörnyeteg.
Ahogy végzett az első nővel, egyre mohóbban látott neki a másiknak. Aki ugyan próbált menekülni, de mondani sem kell, hogy sikertelen volt a futás. Előtte termett és a csuklójából kezdte kiszívni a vért. A sikolyára önelégültség töltötte el. Élvezte, hogy rettegnek tőle; hogy próbálnak menekülni előle. Amint az utolsó csepp vért is kiszívta a könnyű prédáiból, ott hagyta őket teljesen lecsapolva. Végignézett rajtuk és birtokába ejtette a bűntudat. Rettentő érzés volt. Képtelen volt mást tenni, mint visszarohant a házba és sírva rogyott össze a kanapén. Nem teheti ezt! Ártatlan emberek életét ontja ki.
- Miért? – kérdezte kétségbeesetten magától, mire még jobban rátört a sírás. Akármennyire is hitte, hogy erős tud maradni, ez neki most nem ment. Végignézett magán, meglátta a karjain a vért, fülében csengett a nők sikolya. Ő ezt nem bírja végigcsinálni. Egyedül nem. Rohamos tempóban igyekezett a fürdőszoba felé. Lemosta magáról a vért. Az arcáról, a kezeiről. Dühében ököllel belevágott egyet a tükörbe. Hirtelen minden érzés felerősödött benne és már nem tudta őket kezelni.
Kirohant a konyhába, a polcokról lepakolta az összes üveget. Rakott ki poharakat sorba és a különböző italokból töltött beléjük. Egyik pohárba bor, másikban whiskey, harmadikban likőr és így tovább. Egyesével ürítette ki a poharakat és csak várta, hogy az alkohol elérje a hatását. El akart felejteni mindent. Mindent, ami azon a napon történt. Kezdte megérteni, hogy Damon miért kattant be néha, mikor sok minden történt egyszerre. Megértette, hogy miért fordult inkább az alkoholhoz. És hogy miért kötött ki nála azokon a bizonyos estéken. Vagy hogy miért tett olyanokat, amiket nem kellett volna. És hogy ezt már el tudja fogadni, mérhetetlenül nagy segítség arra nézve, hogy meg tudjon teljes mértékben bocsátani a férfinek.
Mikor már kezdett megnyugodni, leült az ablakba és nézte a naplementét. Kezdett sötétedni. Nem akarta, hogy az este közeledtével újra előtörjön belőle a szörnyeteg. Szüksége volt valakire. Fejében kattogott egy név. Magához kapta a mobilját. 6 nem fogadott hívás, 2 üzenet. Damon. Habozás nélkül felhívta.
- Hála az égnek, hogy végre életjelet adsz magadról! Hol vagy? – szólt bele a telefonba a férfi végtelenül aggódva. Hangja remegett és mindenre kész volt, hogy a másik segítségére legyen.
- Itt vagyok a tóparti háznál. – suttogta erőtlenül, pedig a teste teli volt energiával. Csak a lelke haldoklott, de az már szinte menthetetlenül.
- Azonnal ott vagyok. – válaszolta a szó szoros értelmében, hisz a következő pillanatban már az ajtóban állt és magatehetetlennek érezte magát.
- Elrontottam. Nem így kellett volna lennie. – kezdte Elena ismét a könnyeivel küszködve. Damon végigpillantott a házon. Szilánkdarabok, törött poharak és félig üres üvegek.
- Mi történt? – kérdezte és lány mellé ült.
- Megöltem két ártatlan embert. – közölte a legnagyobb megbánással a tekintetében. – És még élveztem is. - Tette hozzá elszorult hangon.
- Egyszer minden vámpírnak át kell esnie ezen. – mondta halkan a férfi és átkarolta Elenát és hagyta, hogy az a fejét a mellkasára hajtsa.
- Miért nem maradtam ott a panzióban? Miért kellett céltalanul bolyonganom a város szélén? Akkor mindez nem történt volna meg. – csak tovább ostromolta magát, szüntelenül. Csak arra tudott gondolni, hogy jobb lett volna, ha a baleseténél tényleg meghal és nem kelt volna fel többé.
- Megtanulod majd kontrollálni magad és még egyszer nem fog megtörténni. – bíztatta Damon és a lány oldalának simogatásába kezdett. Mindenféleképpen meg kellett nyugtatnia a lányt.
- Ezt nem mondhatod biztosra. – szipogta álmosan és érezte, hogy hamarosan álomba szenderül. Most biztonságban érezte magát, még akkor is, ha tudta, nem éppen a megfelelő személlyel van. De most nem akart ezen agyalni. Lesz még ideje ezen rágódni. És ez volt az utolsó épkézláb gondolata, mert mély álomba zuhant.

*

Álmában furcsa emlékképek jelentek meg. Damonnel való első találkozása, mikor még Matt-tel járt; és az a bizonyos vallomás. Felriadt és egyből tudta, hogy ezek az elvett emlékei. Azok, amiket Damon feledtetett el vele és most már magáénak tudhatta. Mikor körbenézett még kint koromsötét volt, Damon már nem volt vele és még mindig gyötörte az éhség. Felült és észrevette a konyhában csendesen iszogató vámpírt.
- Miért nem mondtad? – kérdezte halkan és elindult felé. Várta választ, bár tudta, hogy nem lesz egyszerű bármit is kicsikarni belőle. Ha nem akar, akkor nem is fog róla beszélni a férfi.
- Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ez a beszélgetés is eljön. – dörmögte az orra alá, majd felnézett a másikra. Már magában számtalanszor lejátszotta ezt a helyzetet, de sosem hitte volna, hogy a valóságban is sor kerül rá.
- Miért kellett elfeledtetned, hogy akkor találkoztunk? – érdeklődött és helyet foglalt a férfi melletti székbe.
- Akkor azt láttam helyesnek. – felelte egyszerűen.
- Visszahozhattad volna az emlékeimet. Talán más lenne a helyzet, mint most. – ezzel csak bogarat ültetett a másik fülébe.
- Mi változott volna? – kérdezte hitetlenül Damon és tényleg nem hitte, hogy bármin is változtatott volna, ha megteszi.
- Te egy perc alatt rájöttél, hogy én nem Kathrine vagyok. És már akkor megmozgattál bennem valamit. – sorolta és sejtelmesen fürkészte a türkiz szempárt.
- Azt akarod mondani, hogy bármi lehetett volna? – kérdezte reménykedve Damon.
- Nem tudom, hogy mi lehetett volna, de még akkor Stefan előtt elkezdődhetett volna valami. És nem akarom, hogy most ezért rosszul érezd magad és lelkiismeret furdalásod legyen. – mondta Elena, majd a moteles kis „akciójára” gondolt, amikor ugyanis megtudta, hogy mennyire jó lehetne vele. De az csak a jégheg csúcsa. Ha talán akkor belementek volna egy kapcsolatba, akkor valami igazán jól kerekedett volna ki. De ezen már nem tudnak változtatni, ennek így kellett lennie. Nincs értelme azon merengni, hogy mi lett volna, ha… Helyette a jelenre kell koncentrálniuk.
- Lehet, hogy az is zátonyra futott volna és végül ugyanúgy az öcsikém mellett kötsz ki. – igen, ez teljesen elképzelhető volt arra nézve, hogy Stefannal úgy kezdődött az egész, hogy nem is ismerték egymást. Idegenekből lettek szeretők.
- Lehet, hogy jobb volt ez így. – ha jobban belegondolt ennek, amit elképzelt, nagyobb jövője lenne most, mint akkor. Hisz most jobban megismerte, közelebb kerültek egymáshoz. Szóval ez a vámpírrá válás nem csak egy korszak vége, hanem egy újabb fejezet kezdete, ami még nem tudja, hogy mit tartogat számukra.

desing.

Rászántam magam és új külsőt kreáltam az oldalnak.:)) Nagy örömmel jelentem, hogy hamarosan kész a befejezetlen írásom, amit remélem hogy max 1 napon belül fel is tudom rakni. sőőt még a Stephanie-sba is belekezdtem. ebbe a nagy melegben nem lehet menni sehova, így maradás az írás, mint elfoglaltság és értelmes időtöltés. de aki teheti az inkább látogasson el valami közeli strandra, úgy elviselhetőbb a hőség:D goodafternoon!