It's a new beginning. III.

Itt is van a 3. része a ficnek. :)) amit szintén Andie-nek ajánlok. gyógyulj meg minél hamarabb!!(L) nincs semmilyen hozzáfűzni valóm, szóval jó szórakozást hozzá!:DD

It’s a new beginning

III.

A válaszom engem is elriasztott. De jó ötletnek tűnt. Mesélek neki a múltamról, így látni fogja, hogy van annál rosszabb is, mint amit most él át.

Másnap reggel felöltözve és indulásra készen dörömböltem az ajtaján.

- Elena, gyere ki. Indulunk! – kiabáltam be a szobába, mire Elena szó nélkül kinyitotta az ajtót. Az arca, a tekintete is más volt, mint előző nap. – Tessék, ezt idd meg! – kezébe nyomtam egy jó nagy pohár vért, amit még Damon hagyott itt az este. Összepakoltam a pokrócot, a párnákat, hogy eltüntessem az alvás nyomait. A régi, saját házamban sosem raktam minden reggel rendet. Ideje megemberelni magamat.

- Sajnálom, hogy tegnap olyan barátságtalanul viselkedtem. – mondta őszintén, de én mégis kételkedtem abban, hogy így is gondolja. Hosszan állta a tekintetemet, így kénytelen voltam hinni neki.

- Felejtsük el! Legalább volt egy éjszakám eldönteni, hogy mit is kezdek veled. – ezek után Damon jön nekem eggyel. Ez már túlszárnyalta a képességeimet. Volt pár ötletem, hogy mivel egyenlíthetné ki a számlát, de már túlságosan is messze jártak a gondolataim. Alig észrevehetően összeráztam magam.

- Minden rendben? – kérdezte. Észrevette ezt a pár pillanatnyi elmezavart.

- Persze. Kész vagy? Mehetünk? – lehúzta az utolsó kortyot is, majd elindultunk. Vakon rám bízta magát. Én a helyébe addig makacskodtam volna, míg meg nem mondják, hova megyünk. Az emberek különböznek. Még szerencse.

Egész úton meg sem szólaltunk, csak mikor odaértünk, mondtam, hogy megérkeztünk.

- Egy temetőbe hoztál? – kérdezte hitetlenül és követett a kapuhoz.

- Neked csak annyi lesz a dolgod, hogy figyelj. – mondtam határozottan és nagy nyikorgás kíséretében kinyílt a kapu, majd mutattam neki, hogy menjen be.

Már több éve nem jártam itt. Sőt, ide szinte már senki nem jár. Az elmúlt 100 év halottjai vannak itt eltemetve. A mostani generáció már azt sem tudta, kik vannak itt. Pár perc múlva elértük a körutunk első állomását.

- Ők a szüleim. Liza és Rob Kinney. – mutattam a sírkövön lévő képre. – Járványban haltak meg, amit akkoriban nem lehetett gyógyítani. A két testvérem is meghalt. Csak én nem kaptam el a betegséget. Sokat jártam az erdőt a legjobb barátommal és mindig összeettem mindenféle gyógynövényt. A betegség alig két nap alatt végzett velük. – már megbékéltem a tudattal annyira, amennyire csak lehetett, de az nem hagyott nyugodni, hogy ha adtam volna nekik azokból a növényekből, akkor életben maradtak volna. Késő bánat. – 16 éves voltam. Az öcsém, Gale 13; a húgom, Milena 10 éves volt. Magamra maradtam, csak Effie volt velem. De ő összeismerkedett vámpírokkal. A kihívó külsejével felhívtam magára a figyelmet. Mindennap a vacsorájuknak számított, elfeledtették vele és én későn jöttem rá, hogy mi történt. Már akkor, mikor átváltoztatták. – közben elhaladtunk a testvéreim sírja mellett is, majd Effie sírjánál pár percre némán megálltunk. Elena sem szólt egy szót sem. Az emlékezésből visszatérve a valóságba folytattam tovább. – Effie volt az egyetlen barátom. Függtem a társaságától és mikor vámpírrá vált fokozatosan megváltozott. Párszor rám támadt, persze nem tudtam mivel jár a vámpírság. Csak rémtörténetekből hallottam róla. Míg én magam is azzá váltam. Effie átváltoztatott, önző volt. Nem akart egyedül lenni. Valami történt és becsapta azokat, akik átváltoztatták és megölték. Semmit nem tudtam ellene tenni. – ahogy rá gondoltam még mindig előttem volt az arca mindegy egyes vonása, mosolya, nevetése. Vele kapcsolatban nem felejtettem el semmit. Továbbmentünk. A sírkőre ez volt írva: Greg Howard. Szemeimben könnyek gyűltek és várták a parancsot, hogy utat engedek-e nekik vagy uralkodom magamon. Megdörzsöltem a szemeimet, mély levegőt vettem és beszéltem tovább. – Ő volt az, akit a legjobban szerettem. Már előtte is együtt voltunk, mielőtt vámpír lettem. És mivel Effie valamivel felhúzta a többi vámpírt rajtam is bosszút álltak. Megölték. – fejeztem be a korántsem tündérmeséhez hasonlító történetemet és Elena tekintetét figyeltem. Döbbenet és együttérzés ült ki az arcára. – Szóval örülj, hogy ott van neked Bonnie, Caroline, Matt, Stefan és Damon. – a hangom kicsit megingott és halvány féltékenység hallatszott belőle. – A helyedben megbecsülném, hogy van kibe kapaszkodnod. Lehet, hogy nem egyszerű, de még mindig jobb, mintha egyedül kéne megbirkóznod vele. – mondtam nyugodtabb hangon és összeszedtem magam. – Lehetne ennél rosszabb is. – nyugtattam biztató mosollyal. – Erősnek kell lenned, alkalmazkodnod kell. Na meg tanulni a vámpírlétről. És én segítek. – ígértem neki és vártam, hogy mond valamit, esetleg kérdez vagy valami hasonló, de ő csak mozdulatlanul állt. Tekintete üres volt, mélyen elmerült a gondolataiban. Én már rég megemésztettem, hogy mindenkit elvesztettem magam mellől, így hát Elenát nem is zavartam. Ekkor a telefonom némán rezegni kezdett. Tisztes távolságba elsétáltam a lánytól, bár tudtam, hogy minden szavamat hallani fogja.

- Oh, hello Steven. – ő volt a legmegbízhatóbb halandó, akit valaha ismertem. Tudta, hogy mi vagyok. sőt még azt is, hogy min mentem keresztül. Amikor kezdtem észrevenni, hogy belém szeret, leléptem. Nem akartam neki csalódást okozni, de azzal is fájdalmat okoztam, hogy elmentem.

- Láttalak a temető felé hajtani a kocsiddal. Nem szeretnél virágokat kivinni a sírokra? - hangzott a mély, de kedves hang. Rég nem beszéltem vele. Elfogadtam az ajánlatát és biztosított róla, hogy 10 percen belül itt lesz. Apró mosollyal raktam le a telefont. Elenának biccentettem, hogy kb fél óra és jövök. Tudtam, hogy addig nem fog elmenni. Legalábbis bíztam benne, hogy van annyi esze.

A bejárat felé bandukoltam. Mire az öreg vaskapuhoz értem, Steven már ide is ért. Kezében 6 szál vörös rózsa volt. Felém nyújtotta, én pedig elvettem tőle. Csak annyit mondott, hogy ha beszélgetnék vele, akkor hívjam fel. Bíztatóan rámosolyogtam, hogy úgy lesz. Azzal elindultam újra azon az úton, amit Elenával jártunk végig. Mindegy egyes sírra egy-egy rózsát helyeztem el. Mindegyiknél megálltam pár percre és magamban elkezdtem motyogni egy szöveget, mintha egyenesen nekik mondanám. Nem hittem, hogy hallanak engem. Semmi ilyesmiben nem hiszek.

Épp Greg sírjánál voltam, mikor alig észrevehető fuvallatot éreztem meg.

- Mit keresel itt? – kérdeztem hitetlenül, de nem fordultam meg. Pontosan tudtam, hogy ki van a hátam mögött.

- Szóval Greg. – mondta halkan Damon. Fogalmam sem volt, hogy ezzel mire akart célozni. Megfordultam, hogy tudassam vele értetlenségemet. – Oh, a szerelem érdekes dolgokat művel az emberrel. – tért ki a kimondatlan kérdésemre adandó válasz alól. Sejtelmes hangjától kirázott a hideg.

- Ennyire tapasztalt vagy? – incselkedő mosoly terült szét az arcomon, ami nem volt rám jellemző. Úgy látszik, a változás útját taposom.

- Mondjuk azt, hogy 145 év hosszú idő. – válaszolta és közben mélyen a szemembe nézett. Fürkésztem a türkiz szempárt, mintha bármi érzelmet is ki tudnék belőle olvasni. Láttam, hogy még nincs itt annak az ideje, hogy ez szóba kerüljön. Ezért más téma után kutattam, de nem vettem el a tekintetemet.
- Szóval végig itt voltál, igaz? - érdeklődtem és szívem szerint leszidtam volna, amiért utánunk leskelődik.

- Valakinek ébernek kell lennie, hátha valami veszély leselkedik rátok. – mondta teljesen komolyan, mire én felnevettem.

- Vagy inkább a kíváncsiság hajtott idáig. – vágtam rá, majd elkezdtem hátrálni. – Elenával itt végeztünk. Szemmel tarthatsz minket, csak ő ne vegyen észre téged. – utasítottam határozottan, mire válaszként bólintott. Visszasétáltam a lányhoz, aki a padra roskadva ücsörgött. Leültem mellé.

- Sajnálom, ami a szeretteiddel történt. – szólt alig hallhatóan. Hangjából az őszinteség áradt.

- Már túltettem magam rajta. Idővel könnyebb volt. – ezzel arra akartam bíztatni, hogy ne adja fel. Pár hónap, esetleg év múlva már könnyebben fogja kezelni, mint most.

- Greg milyen volt? Úgy értem, a személyisége. – hű, ezen a napon ez volt az első dolog, ami meglepett. Haladás. Furcsálltam, hogy pont róla kérdezett, a néhai szerelmemről.

- Ő volt a legmegértőbb és legtürelmesebb ember a világon. Vicces és segítőkész volt. Mindig képes volt megnevettetni, még akkor is, amikor nem éppen voltam a toppon. Elfogadott olyannak, amilyen vagyok. nem próbált megváltoztatni és a hibáimmal együtt szeretett. Bár voltak nagyobb vitáink, túlságosan szükségünk volt egymásra, hogy sosem tartott egykét óránál tovább a mosolyszünet. – most először beszéltem róla a halála óta. Eddig soha senki nem is kérdezett felőle. De persze én sem mondtam el mindenkinek a keserves múltamat.

- Akkor biztos jó ember volt. – mondta halvány mosollyal.

- Az egyik legjobb. – helyeseltem. – Te szeretnél beszélni szeretteidről? – kérdeztem óvatosan. Nem állt szándékomba bármire is rávenni. Szinte azonnal beszélni kezdett. Át sem futott az agyán, hogy hallgasson, és inkább azt mondja, hogy nem szívesen beszél róla. Elmesélte, hogy a szülei autóbalesetben meghaltak; hogy Stefan mentette meg; Jenna küszködött a felelősséggel, ami ráhárult; Alaricnak vámpírvadász énje is akadt; Bonnie boszorkány, Caroline akaratán kívül vámpír lett, Tyler vérfarkasból lett hibrid, Jeremy pedig szellemeket lát; hogy egyedül Matt maradt mellettük ember, mindenki más valami természetfeletti lény lett. Ahogy ezeket kiadta magából, mély sóhaj hagyta el a száját. Megkönnyebbült, láttam rajta és ez jó érzéssel töltött el. Mégsem volt olyan rossz ötlet elvállalni a kérést.

- Látod, máris könnyebb. – mondtam mosolyogva. – Nézd a jó oldalát! Van kitől segítséget kérned, sosem vagy egyedül. Ha mindig a múltba nézel vissza, nem fognak visszajönni az elvesztett emberek. És mielőtt elkezdesz sajnálkozni, hogy mennyire rossz életed van, gondolj arra, hogy így is szerencsésnek mondhatod magad. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy ilyen barátai vannak. Nézz előre, tűzz ki célokat, érd el őket. Időd nem lesz azon rágódni, hogy mi volt. S mikor megvalósítottad azt, amit akartál, akkor már sokkal egyszerűbb lesz. – hangom olyan volt akár egy elszánt ügyvédnek. Határozott és magabiztos. Erre a fejmosásra Elenának mindenképpen szüksége volt. Még talán nekem is.

- Köszönöm. – mondta, és mintha már rendeződni kezdett volna az élete. Magában eldöntötte, hogy mit akar. Legalábbis szerintem.

- Majd akkor köszönd meg, amikor végeztünk. – barátságosan rávigyorogtam. Ideje volt elindulni, ezért felpattantam és Elena szótlanul követett a kocsihoz. Közben kaptam egy sms-t Damontől. Az üzenetben ez állt: „Szép kis beszéd volt!” Ismét elmosolyodtam. Tényleg jót tesz az, hogy itt vagyok.

A nap többi része úgy telt el, ahogy terveztem. Egy hétköznapi ebéd után az önkontrollt gyakoroltattam. Először csak vértasakokat húztam el Elena orra előtt. Amikor már vagy a századik próbálkozásnál jártunk, egész jól ment neki. Estefelé pedig már egy húsvér emberrel próbáltam akartam vele próbára tenni az önmegtartóztatását. Nem örült neki, de megígértem neki, hogy mielőtt eldurvul a helyzet, közbelépek. Évek óta nem ittam emberből, rám fért a gyakorlás.
Egy csinos, vörös hajú nő állt előttem. Engem is elkapott a vágy, hogy igyak belőle. Belemélyesztettem vámpírfogaimat, de fél perc elteltével abba is hagytam a lakmározást. Felüdítő érzés volt újra érezni egy élő emberből származó vér ízét. Átadtam Elenának, akinek már arca sötét, duzzadó erekkel volt csinosítva és szemfogait villogtatta.

- Ne felejtsd el, hogy mit mondtam. Ha már az erek lüktetése lelassul, akkor hagyd abba! – utasítottam erélyesen, majd letöröltem a számról a vérfoltokat. Elena lassan kezébe vette a nő életét. Beleharapott és perceken keresztül el sem engedte. Hallottam az áldozat szívének lassulását. Elena vállára tettem a kezemet, aki pár másodperc múlva felülkerekedve éhségén abbahagyta a táplálkozást. Elismerően néztem rá, majd leült a kanapéra és láttam, hogy ő is büszke magára, hogy ennyire helyén volt az esze és sikerült leállítania magát.

A nőt bevonszoltam a konyhába, nyakára egy tiszta rongyot tettem és megitattam a véremmel. Az egyik szobába lefektettem és hagytam, hogy aludjon.

Másnap, ahogy a vámpírvér kiürült a szervezetéből és a sebe is félig begyógyult, egy sálat adtam rá és megigéztem, hogy semmilyen körülmények között ne vegye le, menjen haza és felejtsen el mindent.

Elena már képes volt uralkodni magán, nagyjából felfogta a temetői „beszédem” lényegét, így hát úgy véltem, hogy visszaköltözhet a panzióba. Nagy veszélyt már nem jelent az emberekre nézve, de inkább még óvatosságra intettem.

Együtt mentünk vissza a panzióba, ahol Stefan várta őt. Mintha egy teljesen más lányt látott volna, mióta elvittem őt. Ott hagytam őket kettesben, én pedig Damon keresésére indultam. Nem volt nehéz megtalálnom, a szobájában feküdt az ágyán a plafont nézve.

- Nos, azt hiszem én itt végeztem. – mondtam, mire a férfi felült és óriási mosoly terült szét az arcán. Ezt nem tudtam mire vélni, szóval vártam, hogy megszólaljon.

- Volna kedved meginni egy italt a Grillben? – nosztalgikusnak hangzott. Örömmel elfogadtam az ajánlatát.