It's a new beginning.
I.
Modern városnak könyveltem el magamban. Csendes nyugodt és szép környék, de valami azt súgta, hogy ez csak látszat.
Péntek este volt. A szórakozóhelyek tömve voltak. A város kicsit magára öltötte a nyüzsgő élet köpenyét és mindenhol észlelni lehetett valami mozgást. Az egyetlen olyan hely, ami még a kellemes kategóriába esett zsúfoltság terén, az a Grill volt. Sosem szeretettem az emberekkel teli helyeket, és nem csak azért mert nagyobb a kísértés, hanem azért mert nekem mindig nagyobb szabad tér kellett ahhoz, hogy jól tudjam magam érezni. Nem is ismerkedési szándékkal jöttem, hanem a kikapcsolódás miatt. Itt talán majd sikerül. Egyedül.
Ahogy besétáltam a bárba enyhe meleg levegő, alkoholszag és teljes ismeretlenség csapott meg. Utáltam olyan helyre menni, ahol még sosem jártam. Az ismeretlenbe nem volt szokásom ellátogatni. Ahhoz, hogy ezt a szorongást legyőzzem, le kell győznöm a félelmemet és ezt legegyszerűbben úgy érhetem el, ha szembenézek vele.
Az asztalok között végigcikázva ballagtam a pult felé. Leültem, majd kértem egy pohár whiskeyt. A pultos srác, akit névtáblája szerint Mattnek hívtak, készségesen kitöltötte az italt és elém rakta. Nem tétováztam sokat, lehúztam a pohár tartalmát, majd kértem is a következőt.
Mellettem jobbra ült egy igencsak szemrevaló férfi. Tekintete, ahogy lenézett a pultra épp olyan meggyötört volt, mint az enyém. Fekete, izmait kiemelő pólót viselt, haja kissé kócos volt, és ahogy az ujjaival dobolt a pulton.. idegesítően szórakoztató szokás volt részéről. Nem volt időm tovább elemezni, újra elém került a pohár, benne a részegítő itallal, ami egy estére elfeledteti a gondokat.
A második kör után a kezdtem magam felszabadultabbnak érezni. Már a lábaim is felvették a halkan szóló zene ritmusát. Ekkor a telefonom egy rezgéssel tudatta velem, hogy üzenetem érkezett. Kivettem a zsebemből és elolvastam. A hirtelen jó kedvem olyan gyorsan elszállt, mint amilyen gyorsan belém költözött. A házam, ahol még emberként laktam és ahol az első 50 évemet töltöttem vámpírként, leégett. Az volt az egyetlen hely, ahova még szívesen mentem vissza. Nos, hát ezt is elvesztettem az életemből, mint annyi mindent eddig.
Unottan, semmi érzelmet kimutatva az arcomon rendeltem még egy pohárral. Próbáltam semleges arckifejezést varázsolni magamra, mintha nem történt volna semmi; mintha nem zúzták volna szét az emberi emlékeimet.
- Rossz hír? – kérdezte a mellettem ülő vonzó férfi nagy érdeklődéssel. Én csak értetlenül néztem rá, majd mintha meg sem hallottam volna kérdését ittam meg az utolsó kortyot. – Oh, ugyan már. Mindkettőnkre ráfér a társaság. – szólt újra. Úgy látszik ő nem arról volt híres, hogy olyan könnyen feladja a próbálkozásait.
- Nem szeretek olyan emberekkel társalogni, akiknek nem tudom a nevét. – válaszoltam kissé nyersen és talán elutasítóbban, mint amilyennek szántam.
- Damon vagyok, Damon Salvatore. – mondta végül és mosolyt csalt az arcára a határozottságom. Egyből leszűrte, hogy nem olyan vagyok, aki olyan könnyen odaadja magát.
- Stephanie Kinney. – mutatkoztam be, majd felé fordultam. – Ide valósi vagy? – érdeklődtem őszintén.
- Bár ne lennék. – felelte keserűséggel és megbánással a hangjában. – És te? Nem láttalak itt ezelőtt.
- Ma este érkeztem a városba.
- Üdv nálunk. – mondta színlelt jó indulattal. – De ha megfogadod a tanácsom, akkor nem maradsz sokáig! – ez a kijelentés váratlanul ért. Hallottam bensőséges vámpírkörökben, hogy itt voltak nagyobb balhék, de azt hittem, hogy annak a korszaknak vége van. Bólintottam egyet üzenve, hogy minden tőlem telhetőt megteszek és igyekeztem témát váltani.
- Visszatérve.. Igen, rossz hír. – és ahogy ezt kimondtam már szinte vártam az ebből adódó kérdéseket. „Mi történt?”, „Hogy történt?”, „Kik tették?”. De ahogy jobban elnéztem a férfit, nem tűnt annak a szorgosan kérdezgető fazonnak.
- Az itt is akad. – suttogta és szerintem titkon reménykedett abban, hogy nem hallom meg. De hát a vámpírlétemnek köszönhetően hallottam.
- Rossz nap? – kérdeztem és nagy figyelmet szenteltem rá. Egy idegenre. Ez sem éppen megszokott tőlem.
- Valami olyasmi. – majd szórakozottan öntött a mellette heverő üvegből a szinte már kiszáradt poharába. Az enyémet is elétoltam és ő udvariasan töltött nekem is. Ez már a negyedik pohárka volt. Éreztem, hogy az alkohol a fejembe száll és mintha szédültem is volna.
- Nos, örülök, hogy megismertelek Damon! További jó szórakozást. – köszöntem le a férfitól és bizonytalan mozdulatok soraként levergődtem a székről. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat és még szerencse, hogy Damon megfogta a karomat különben hátraestem volna.
- Hazaviszlek. – ajánlotta fel és a kíséretében a kijárathoz bandukoltam.
- Nincs hova hazamennem. – közöltem vele ezt az igen elkeserítő tényt, majd az autóm felé botorkáltam.
- Akkor hadd vigyelek el hozzám. Így is kong a ház az emberi ürességtől. – kedvem lett volna vitatkozni arról, hogy én nem vagyok ember, de volt egy sejtésem, hogy ő sem az.
- Miért tennéd ezt? Még csak nem is ismersz. Sőt, muszájból nem kell tenned semmit. Boldogulok. – mondtam dacosan és kinyitottam a kocsiajtót.
- Nem muszájból, hanem ez amolyan… - szólt tétován, majd gondolkodásba esett és kereste a megfelelő szavakat. – baráti gesztus. – erre „ugye csak viccelsz?” arckifejezést vágtam. Damon szó nélkül megragadta a karomat és az anyósülésre segített. Én némán tűrtem cselekedeteit, nem volt erőm ellenkezni. Megkerülte a kocsit és a volán mögé ült. Az utolsó emlékem az volt, hogy enyhén oldalra döntöttem a fejemet és a motor halk duruzsolása álomba ringatott.
*
Egy teljesen idegen szobában ébredtem. Felültem az ágyon és alaposan körbenéztem. Az óriási méretű ablakon sötétítő függöny akadályozta meg, hogy a reggeli napsugár utat törjön magának és bevilágítsa a szobát. Szemben volt az ajtó, mellette egy elég régi szekrény, egy aszta, egy tükör és egy kisebb kanapé. Szép szoba volt. És ahogy próbáltam kikászálódni az ágyból, hogy megkeressem Damont, megláttam a táskám mellett egy tasak szintetikusvért. Szóval rájött. Nem foglalkoztam ezzel, hisz én is tudtam, hogy ő micsoda.
A fejem még mindig hasogatott. Óvatos, határozott léptekkel elhagytam a szobát. Kezemben a tasakkal sétáltam le a lépcsőn. Csak akkor tűnt fel, hogy mennyire hatalmas ez a ház. Azt sem tudtam, merre menjek. Hallottam üvegcsörgést, követtem a hangot és lám, Damon egy szekrény előtt ácsorgott, ami telis tele volt whiskeys üvegekkel.
- Köszönöm a reggelit. – mondtam szórakozottan és felé biccentettem a szintetikus vért. – És azt is, hogy itt maradhattam éjszakára.
- Jó reggelt Stephanie. – köszönt udvariasan és befejezte az üvegeket pakolását. – Szóra sem érdemes. – kaján vigyor végigfutott az arcán, mire éreztem, hogy a szívem mintha nagyot dobbant volna. Ami persze lehetetlen, hisz vámpír vagyok. A lényeg, hogy valami megfogott ebben a férfiban.
- Jövök neked eggyel. – szóltam mosolyra húzva a számat. – Ha nem vagyok túl udvariatlan, használhatnám a fürdőt? – kérdeztem kissé megszeppenve.
- Nyugodtan. Ahol aludtál, a mellette lévő szoba az enyém. Ha bemész, rögtön balra az első ajtó, amit meglátsz az a fürdőé. – nagy figyelemmel hallgattam végig az útbaigazítást, majd biccentettem egyet és elindultam az emeletre.
A táskámból kivettem váltóruhát, majd Damon szobája felé vettem az irányt. A fürdő szintén hatalmas volt, nem hazudtolta meg magát a ház többi részéhez képest.
Alig negyed óra elkészültem és mikor kisétáltam a fürdőből, meglepetés fogadott. Egy lány ült az ágyon, és ahogy meghallotta az ajtócsapódást, hátrafordult. Meglepődöttség ült ki az arcára.
- Te ki vagy? – kérdezte és pillantása megvetővé változott.
- Stephanie. És te? – kérdeztem ugyanolyan zavartan. Véleményem szerint ő Damon barátnője volt.
- Elena. – egy kicsit hallgatott és folytatta. – Nem számítottam rá, hogy más is van itt.
- Oh, én nem… Mármint nem ismerem Damont, csak tegnap este segített nekem. – próbáltam kimagyarázni a helyzetet, de lehetetlennek tűnt. Elena kétségbeesett arca arra késztett, hogy megkérdezzem mi a baj, de egy idegentől ez felettébb tolakodó lenne.
- Nem, semmi baj. Nem a barátom. – az utolsó mondatot sajnálattal mondta volna. Legalábbis nekem úgy tűnt. Határozatlanul felkelt és elhagyta a szobát. Én is követtem a példáját, minél előbb el akartam menni a városból. Úgy látszik, hogy akad itt is elég probléma, nem akartam én lenni még a plusz egy. Leértem és Damonhöz mentem, hogy elköszönjek.
- Nos, köszönök mindent még egyszer. Örülök, hogy megismertelek. És azt hiszem, hogy én megyek is. – fogtam egy papír cetlit, ráírtam a telefonszámomat és Damon kezébe nyomtam. – Itt van a számom. Ha valamiben segíthetek, csörögj rám.
- De hát találkozunk még, nem? – kérdezte reménykedve és ugyanaz a kaján vigyor terült szét az arcán, mint az előbb.
- Nem hiszem. El kell intéznem pár dolgot, amit nem halaszthatok el. – szóltam az utolsó szó jogán és bejárati ajtó felé sétáltam.
- Kár.
- Jut eszembe. Fent összefutottam valami Elenával, szerintem téged keresett. – közöltem és nem zavartatva magamat kinyitottam az ajtót és kiengedtem magam. – Viszlát, Damon.
A férfi csak halvány mosollyal búcsúzott. Titkon reméltem, hogy még találkozunk. Még az ajtóból visszanéztem, majd becsuktam magam mögött. Nagy levegőt vettem és elindultam. Legutóbb mikor engedtem az érzéseimnek, nem sült el valami jól. Átvertek és kihasználtak. Nos, ez oka annak, hogy nem akarok ismerkedni. Félek. Mindenkinek van egy biztos pont az életében, ez az én életemből hiányzik. Nem volt senki, akibe belekapaszkodhattam volna, vagy akiben feltétel nélkül megbíztam volna. Mármint volt, több évtizede. Míg meg nem halt. Kegyetlen és szomorú történetek öleltél körbe az életemet. Ez volt az én sorsom és menekülni lehetetlen lett volna előle. Inkább beletörődtem, hogy sosem talál rám a boldogság és mindennap hálát adok azért, hogy élhetek.
Azon a napon a leégett házam felé kocsikázva többször gondoltam Damonre. Nem tudom, mit láttam benne, de valami nagyon hozzáláncolt. Szinte láttam, hogy mennyi mindent megélt. Valahogy az esélyt sugallta felém, hogy minden megváltozhat, és valami jó kezdődhet el. Ezt hívták reménynek. Ez az egyetlen, ami megmaradt nekem és még sosem vesztettem el. Eszméletlenül akartam őt újra látni, több időt vele tölteni és jobban megismerni őt. Általa talán meg tudnék tanulni valami olyat, amit eddig nem ismertem és olyat ismertem volna meg, ami eddig hiányzott.
Sokat nem kellett várnom a hívására, hisz már az este felkeresett és találkozni akart velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése