Merry Christmas!

Boldog Karácsonyt minden kedves Olvasónak!:)) nos, úgy terveztem hogy már rég írok és hogy már rég hozom az új írást, de a karácsonyi készülődésben és a hosszan tartó betegségben teljesen elmaradt az írás, de haladok, már csak a befejezősorokat kell megírnom, de azt sem szeretném elkapkodni, szóval hozom ha tudom!;) I promise. de az új alkotás címét el is árulom: I refuse to hear about the world, because you're here. And that's enough. pár napon belül biztosan hozom, have a nice holiday!:D

04x09.

Miért? - ez volt az első gondolatom, miután vége lett ennek a résznek. Damon megtörte a kötődést. Jeremyék elérték, hogy ne akarja megölni minden egyes pillanatban Elenát, amikor meglátja őt. a többi zavaros volt, mert ne tudtam teljesen figyelni, annyira el voltam már előre keseredve hogy ennyi volt a Delena. már előre. valahogy tudni lehetett hogy ez lesz. Annyira remélem, hogy nekik még ezután is van jövőjük! és ami a legrosszabb, hogy január 17-én (!!) lesz a következő rész. addig lesz időm bőven befejezni az elkezdett írást.. nos a többi történés, 12 hibrid halott, Stefan kiborult, Klaus dühös és megfojtotta Ty anyját (valahogy nem tudtam elképzelni, hogy kit lehet még megölni, de aztán bamm.), Shane professzornak meg tuti van valami hátsószándéka. öhm, tömören ennyi. energiám nulla és meg is kéne néznem mégegyszer ezt a részt ahhoz h normálisan tudjam értékelni/véleményezni, de ahhoz semmi kedvem nem lesz. nem volt rossz amúgy, tényleg. nade nem is húzom tovább az időt, have a nice weekend!

04x08.

Annyirajóóóvolt!! az elejétől a végéig! nem akartam hogy vége legyen. again:D de nem tudom felfogni, hogy Stefan h tudta azt mondani, hogy Damon nem jó Elenának? könyörgöm, mennyiszer vállalta a felelősséget HELYETTE, és mennyiszer fényezte Elenának őt, és ezzel magára hárítva mindent? áhh.. Delena morning volt a kedvencem:DDd igazából  többi része a résznek nem nagyon maradt meg oO xD nagyon örültem Lexinek, még ha csak a flashback-ről volt is szó. és annak is örültem, hogy Stef megtudta, hogy Damon nem önző vele szemben. és annyira jó, hogy mindhárman tudják (Damon, Elena és Stefan), akötődés két vámpír között csak úgy jöhet létre, ha az emberi létében is táplált érzéseket az a bizonyos fél. el tudom képzelni, hogy Stefannak mekkora pofáraesés lehetett. de a végén, amikor Damonnek el kellett volna Elenát engednie, de persze nem tudta és Elena már győzködte, hogy ez most nem helyes amit tesznek? akkor már mondtam magamban, hogy 'ELENA, GYERÜNK. MONDD MÁR KI!' annyira hiányzott onnan egy 'Szeretlek, Damon' hogy szinte már égetett a hiánya.. őszintén szólva én féltem attól, hogy mi lesz ha végre lesz Delena. mert ugye mindenki utánuk sóvárgott, aztán én már hetekkel ezelőtt azon gondolkodtam, hogy mi lesz ha azt látjuk, hogy ők ketten lelkiismeret furdalás és bűntudat nélkül csókolóznak és tényleg úgy viselkednek, hogy együtt vannak. és most hogy itt van, annyira de annyira jóó ez látni!:)) és elején az a jelenet, amikor megkérdezte Elena, hogy mi ez az arckifejezés és erre Damon válasza az volt, hogy 'Boldog vagyok!'. VÉGRE! kiérdemelte:D és most h mindketten egy kicsit el vannak bizonytalanodva a kötődés tudata miatt, remélem h futnak majd egymás után:) bár elnézve a promovideót, ebben az évadban több Delena ágyjelent ígérkezik, ami valaha volt Stelena az eddigi évadokban:DD de ez csak nekünk jó! Delena always and forever! nem bírom ki jövőhétig:D have a nice weekend!

04x07.

Ma tudtam csak megnézni.. pénteken Bécsben voltam, szombaton suli volt plussz hullafáradt voltam. de nem bosszankodtam h ilyen későn tudtam megnézni, mert nagyon imádtam! hát ez volt az első rész, aminek nem akartam, hogy vége legyen! Kínzás volt, hogy képesek voltak az utolsó 5-10 percbe belerakni a Delena szexet úgy hogy még Rar és Stefike belepofázott pár percet. összességében jó rész volt! egyedül a Delena jelenetek maradtak meg teljesen a fejembe. ja és a Klaroline. nagyon tetszett! kiváncsi vagyok hogy a továbbiakban majd mit hoznak ki belőle. DE lépcsős jelenet: az volt a kedvenc részem a panzióban történtek után:D of course. Azt meg annyira utálom, hogy valaki mindig megzavarja őket. (ugye most a lépcsős jelenetre gondolok) és ami még nagyon érdekel, hogy Haley mit tervelt ki a proffal. Jeremy ölési hajlama nagyon félelmetes, azért reméljük, hogy majd valahogy el tudják érni, hogy tartóztassa magát. de az h most kitalálták, hogy Damon vére miatt érez Elena valamit iránta.. rájöhetnének arra is hogy már akkor volt valami, amikor Stefikével volt. lásd Denver. és most Elena fusson Damon után, mert ő legbelül egy picit, még ha nem is mutatja majd, de biztos elbizonytalanodik. nade majd meglátjuk. búcsúzóul a delena jelenet car és stef nélkül;) Nagyon-nagyon várom a következő részt! I can't wait... Ui.: az elkezdett írásommal eddig küszködtem, de ezután a rész után határozottan van ötletem a végéhez. amilyen hamar csak tudom, hozom!:) have a nice day!

Delena!♥

04x06.

Igeeeeeeeeeeeeeen, ezazz!! ez túúl igaz, hogy csak egy félrevezetés legyen! okéé, calm down. Elena szakított Stefannal, bevallotta, hogy amit érez Damon iránt az felerősödött ééés a promovideóból kiindulva ezt nem tartja magában, sőt még Damonnel is közölni fogja. ohjeee. Kathrinet nagyon nagyon jóó volt végre látni, még akkor is ha hallucináció részeként szerepelt. jobb lenne, ha visszajönne igazából, de azt is tudjuk h ha ő egyszer felbukkan, akkor mindent felborít. Caroline és Klaus. imádtam őket! és kiváncsian várom a randijukat is:D nem is tudom kivel látnám őt szívesen. Klaussal vagy Tylerrel. nehéz döntés. vallom, hogy ez volt a legjobb rész eddig a 4. évadban. és még ki tudja mi lesz jövőhéten.:D és megint a jó rész előtt van egy kis szünet, mint ahogy a 3. évadnál is tapasztaltuk. november 29én lesz!határozottan feldobta ez a rész a napomat. nem tudom mi mást mondhatnék.. lehet hogy kihasználom ezt a plusz egy hetet és megpróbálok írni, de nem ígérek semmit! Team Delena!(L) have a nice weekend!

04x05.

Ma jutott eszembe hogy új rész van oO teljesen kiment a fejemből.. szóval - úgy érzem, hogy ez a rész annyira nem lett elrontva, de mégsem dobott fel. talán azért mert túl nagy volt a múltheti csalódás. tetszett, hogy végre írtak a naplójukba:D Stefan is, Elena is. és nagyon kedvelem a vámpír Elenát. legalábbis addig a pillanatig, amíg nincs bűntudata és nem sír állandóan ha bántott valakit. Tyler/Caroline/Haley háromszög. háát, meg tudom érteni Caroline féltékenységét. fogalmam sincs, hogy mi történhetett az Appalache-ben, de izgalmas szál lesz ez és Tyler magyarázata meg szerintem megállta a helyét. Damont imádtam, mint mindig:D elgondolkodtam azon, hogy mi van az állítása igaz és Stefan nem tudja szeretni azt amivé Elena vált. írta is a naplójába, hogy néha nem ismer rá. és Elena biztos nem lesz az, akinek Ő akarja. nem fog tudni bambin élni..  és az brutál volt, amikor Jeremy meglátta a tetoválást a kezén. van még remény a gyógymódra. Elena lehet még ember, bár nem tudom hogy ehhez mit kell tenni ehhez, de ha ehhez Jernek meg kell esetleg halnia, akkor biztos nem fogják megcsinálni hanem keresnek mást. Klaus meg nagy drámát fog rendezni a vadász miatt. összességében.. lehetett volna jobb is. a kedvenc részem az volt, amikor Elena és Damon arról beszéltek h Elena nem bírja megvédeni magát, aztán meg az ágyban kötöttek ki. tényleg jobb ez az Elena, de valahogy ki kéne kapcsolnia a túlzott emberségét anélkül hogy őrült gyilkossá váljon, aki nem tud maga felett uralkodni. majd meglátjuk mi lesz. have a nice weekend!

04x04.

Uhh, hát most nehéz leírni, hogy mi is a véleményem erről a részről. öhm talán azzal kezdem ami tetszett. mert ugyanis azt könnyebb összegyűjtögetni. A buli! egészen addig a pillanatig amíg Elenában feltört a jókislány és kirohant. könyörgöm.. ÉLVEZTE amit csinált. élvezte azt h emberből táplálkozik; a friss vér ízét, no meg Damon társaságát. aztán az utolsó 2 perc nagyon emberkínzó volt. tudják h kell abbahagyni a részt, h várjuk a következőt. hamár így elcseszték a Delenát.. Rebekaht komolyan elkezdtem sajnálni. és utáltam Klaust, amiért karót döfött belé, de ugyanakkor meg lehet érteni. áhh már arra sem emlékszem hogy mi volt. nagyon idegesít hogy állandóan Damon ötletei és döntései a rosszak. bezzeg Elenka idióta, meggondolatlan és rettentően határozatlan döntéseit senki sem cáfolja meg. persze Damont kivéve.  ja és csak én láttam pár sejtelmes összenézést Damon és Elena között? vagy ez már csak egy beképzelés? egy szánalmas, soha be nem következő akarat ebben a szerencsétlen sorozatban, amit több százan akarnak? csinálhatnak itt akár 8 évad TVD-t, jó Delenát akkor már nem tudnának összehozni. ja igen, van gyógyír. remek :)) *irónia* mentsék meg Elenát aztán sosem lehet igazán egyik Salvatoréval sem. de úgysem tudják majd semelyikőjüket megmenteni. így lenne tvd-s. nem is tudok erről többet írni. amilyen jónak ígérkezett, olyan nagy csalódás lett a vége. sebaj, én ezek ellenére várom a következő részt, hátha alkotnak valami jót. have a nice weekend!

04x03.

Huuuu, ez ezerszer jobb volt mint az első kettő rééész:DDd nos, Elenától elég rossz döntés hogy Matt az ő 'vérbankja'. de azért valljuk be, Elena rendkivül tehetséges a rossz döntések hozatalában! hallgatnia kéne Damonre, ami meg is fog történni a következő részben, ohyeaaah! amúgy rohadtul tetszett az a rész, amikor máár majdnem elkezdődött egy komolyabb Stelena szex előkészítése, akkor csak úgy megjelent Elena előtt Damon. hát ez így sokkal jobb volt, mint az előző részben az erdős jelent. nahát az egyenesen röhejes volt:D és még egyszer látta Damont Stefan helyén. és a kérdés, hogy miért gondol rá állandóan.. hát nem az alkohol miatt. :D mondanám, hogy Elena elgondolkodhatna rajta, de úgyse fog. a slicclehúzós jelenet is nagy favoritom lett. mintha láttuk volna a 3. évados Elenát, amikor mindig Damon ajkait bámulta. de csak egy picit. amúgy miért nem lehetne összehozni Cart Steffel? én kajak ezen gondolkodtam amíg néztem az ő jelenetüket, dehát ennek a 0nál is kevesebb az esélye. aztáán végre, itt van Haley. szimpi a csaj és tuti belezúgott Tylerbe. és ha tényleg megtörtént az a kis kaland, amit Klaus feltételezett. és amikor kimondta, hogy 'Erről Caroline persze nem tud semmit'. az a feej, legszivesebben ott helyben behúzott volna neki egyet, mert ezzel bántja Cart, de azért maradt a nyugodt arckifejezésnél. na és az h Klaus megmentette a vámpírvadászt. számíthattam volna rá, mert ez a TVD mégis meglepett. ja és erre a vámpírvadászos dologra nem tértem ki az előző résznél. wtf? én valami komolyabbra számítottam. például egy vaskos érzelemmentes borostás nagy darab emberre, aki bűntudat nélkül tudna gyilkolászni, mert erre tette felé az életét. na mindegy.. és most az egyszer valahogy örülök, hogy Klaus visszajött:D most hirtelen csak ennyit tudok írni az új részről, de ha még valami eszembejut, leírom ;) ja és a 4. részben sok Delena jelenet, legalább is remélem nem intézik el gyorsan. jobban is várom a jövőhetet:) zárom soraim, have a nice week!

04x02.

Nahát ez jobban tetszett mint az évadnyitó:DD én fel voltam készülve egy nagyon hard Stelena szexre, erre semmi nem volt. a szó szoros értelmében. xD én komolyan elkezdtem röhögni, amikor Elena elviharzott és kidobta a taccsot. kegyetlen. Damont, mint mindig, imádtaaam! abban a részben több szikra és kémia volt, mikor Elena ivott belőle, mint mikor Stefan nekiszorította egy fának.. jaaj és a végén, mikor Damon Alarick sírjánál volt, én majdnem elkezdtem sírni. már könnyezett a szemem és ha még 2 percnél tart tovább az a jelenet, akkor biztos véglegesen eltörik a mécses! ez volt a kedvenc részem(L) már akkor érezhető volt, hogy valami ilyesmi lesz, amikor Damon Liznek és Elenának mondta, hogy a bárpultnál mellette az a hely nem szabad. de amúgy szerintem Elena teljesen ki tudja használni, hogy Damon szereti őt és mindenben segít neki. Tudja hogy ugrani fog minden szavára. Stefan meg milyen mérges/ideges lett, hogy nem belőle ivott először meg hogy nem szólt neki.. Elena nem is tudom h gondolhatja azt h Stefan boldog, mert minden "jól megy", miközben tudhatná, hogy milyen szörnyű dolgon megy keresztül és ha neki rossz akkor Stefannak is. De annak amúgy örültem, hogy azt mondta neki, h Damon megérti a gondjait.. hát ez így van.. Stefan is mindentől meg akarja védeni Elenát, pedig nem lesz jobb attól hogy óvó kezek közé van zárva. Damon a vámpírélet nehézségei elé állítaná, hogy tanuljon. így Elena mindig félni fog mindentől. áhhh, remélem megjön Elenának az esze. kiváncsi vagyok, hogy mi lesz a következő részben. ötletet ismét nem adott az új rész. szóval egy ideig biztos nem fogok írni:S majd ha lesz ihlet, azonnal elkezdek írni;) have a nice looong weekend!(L)

04x01.

Háát, jóó rész volt, tetszett:D de még mindig fenntartom azt a véleményemet, hogy Elenából lesz a legborzasztóbb vámpír.. átérezhetőbb volt az átváltozása, mintha 2 percbe letudták volna az egészet. így sokkal.. hogy is mondjam. igényesebb volt. vagy én nem is tudom. nem találom rá a megfelelő szót. Öhm amikor Rebekaht, Stefant és Elenát bezárták és az "újdonsült" pár beszélgetett egymással, akkor annyira látszott, hogy Rebekahban megmozdult valami. mintha felismerte volna, hogy 'uristen ezek tényleg nagyon szeretik egymást'. és mintha kicsit irigy és féltékeny lett volna, mert vele igazán ilyen nem történt, és ki tudja mikor fog.. rendes húzás volt tőle, hogy segített Stefannak és Elena embervérhez tudott jutni. és az a gáz, hogy kezdem azt hinni, hogy Elena tényleg nagyon szereti Stefant és mindig is őt fogja. és ezt nagyon utálom xD örülök, hogy nem sajnáltatta magát és nem foglalkozott azzal a lehetőséggel h meghal. akkor nagyon szerettem Elenát mikor azt mondta h vérre van szüksége. Ja és hát nem gondoltam volna, hogy Caroline ilyen hamar rájön, hogy Tyler nem az akinek látszik, mint ahogy azt sem, hogy ilyen gyorsan vissza is változtatják Klaust Klaussá. És végül, akiért érdemes a tvd-t nézni.. Damon nagyon nagyon hiányzott! imádtam, habár mikor nem?:D de az, hogy mennyire kiakadt amiért Matt megúszta a balesetet és Elenának vámpírrá kellett válnia, az nagyon szívszorító volt. főleg amikor Elena elmondta neki, hogy mindenre emlékszik. nagyon utálom nézni, hogy Damon mindennél jobban szereti ezt a nőt, de ő képtelen így érezni. kezdem nagyon igazságtalannak hinni az egész tvd-t, de kitartok. remélem, hogy Damon elhagyja a várost és Elenát legalább egy kicsit szíven fogja ütni. de hát ez már a jövő zenéje. ja és még mindig nem tudtam rájönni, hogy az a lelkész vagy pap minek gyújtotta magukra a mindenséget.. de majd kiderül jövőhéten:D összességében, annyira nem vágott földhöz de azért jó volt:DD ötletet egy új íráshoz nem adott:S de még ki tudja.. kíváncsian várom a következő részt, have a nice weekend!:))

Every end is a new beginning.

Éés végre kész lettem az új és első tvd hű írásommal:D hozzám nőtt ez az iromány. az elején nagyon mély tartalmat akartam átadni, szerintem sikerült.. a végén a beszélgetésnél direkt nem mentem bele jobban az ő kapcsolatuk elemezgetésébe és átbeszélésébe, mert az már nagyon átrágott téma és direkt írtam meg ilyennek. remélem elnyeri a tetszéseteket!:))

Every end is a new beginning.

Éreztetek már valaha ürességet? Azt a tátongó űrt, azt az óriási szakadékot a szíveteken és a lelketeken, amit egy szeretett személy távozása hagyott maga után? Amikor a mindennapjaitok értéktelenné, színtelenné és feleslegessé válnak? Amikor mindig rutinosan tetted a dolgaidat, de egyszer csak eltűnt az értelme az egésznek? Amikor mindent ugyanúgy tettél, de aztán felborult minden? Amikor a sors földre kényszerít és még nem találtál rá módot, hogy felállj? Damon Salvatore most pont ezeket érezte. Elena Stefan mellett döntött, így az idősebbik Salvatorénak távoznia kellett az életükből. Majdnem ugyanazt élte át, mint Kathrine elvesztése után. Az öccsével külön útra tértek. Minden egyes nap gyötrődött a lány miatt, mert tényleg szerette őt. És mikor fény derült az igazságra, arra, hogy mindig is Stefant szerette jobban és igazán akkor saját magát érezte értéktelennek. Aki csak másodiknak jó; második lehetőségnek. És amikor azt hitte, hogy a történelem nem ismétli önmagát, akkor jött Elena a képbe. Volt pár csodás hónapjuk, amikor csak ketten voltak. Stefan nélkül. De még a bevallatlan érzelmek kezdeti felismertsége sem volt elég ahhoz, hogy rájöjjön a lány, Damon lenne a jobb és a helyes döntés számára. Akkor kezdte felőrölni a tudat, hogy sosem lesz elég jó senkinek. Pedig Damon Salvatorénak hatalmas szíve van, csak ezt nem mindenki látja meg és még kevesebben ismerik be.

Eluralkodott rajta a felismerés, hogy sosem fog megérdemelni semmit és senkit. Sosem lesz elég ahhoz, hogy megkapjon valakit.

Másfél év nem volt elég Elenának ahhoz, hogy azt mondhassa, jobban kötődik hozzá, mint bárki máshoz. Hogy annyi megélt szörnyűséges és remek nap után azt vallhassa, hogy Őt jobban szereti. Pedig Damon már másfél hónap után szerelmet vallott volna neki. És mi van azzal, hogyha két embert szeretsz, akkor válaszd a másodikat, mert az elsőt sosem szeretted eléggé, ha aztán beleszeretsz egy másikba? Az csak egy ürügy, hogy azért választotta a fiatalabbik fivért, mert sosem szeretett ki belőle és akkor lépett az életébe, amikor szüksége volt valakire és azonnal mélyebb érzések kapcsolták őt hozzá. Ez egy jó mese, amivel beeteti magát az ember. És miért? Mert félt. Elena Gilbert jobban félt az újfajta szerelemtől, mint bármi mástól eddig az életében. Könnyebb volt visszatérni egy megszokott és kényelmes mederbe, amit kialakított több mind egy éven keresztül. Félt valami újat kipróbálni, ami teljes ellentéte a régi életének. Stefannal mindig is egy kislány volt. Egy tinédzser, aki a lázadó korszakát élte. Ilyenkor túl könnyen esnek szerelembe, túl elhamarkodottan és túl gyorsan. Damonnel hasszú hónapjaik voltak, hogy megismerjék egymást és mélyebb kötelék alakuljon ki közöttük, nem csak pár nap. Igazi nő lehetett mellette, nem az a tizenéves. És Damon úgy is kezelte őt, mint egy nőt. Elenának határozott személyiségre volt szüksége, aki helyes útra tereli. Nem pedig olyanra, aki hagyja, hogy menjen a feje után és a saját élete felett rosszul döntsön. Az idősebbik fivér vállalta is a kockázatot, hogy megutáltatja magát vele, de küzdött azért, hogy a másik életben maradjon. Ez hozzátartozott ahhoz a játékhoz, amit űzött. Ha már nem lehet övé lány, akkor legalább mindent megtett azért, hogy neki jó legyen.. önzetlenül.

Ami pedig a szerelmet illeti. Elenának, mint egy felnőtt nőnek erős kezekre van szüksége, amik szenvedélyesen szorítják őt a falhoz és tulajdonosuk vad csókokkal halmozza el minden porcikáját. Aki hűséges szerető, legjobb barát és lelki társ egy személyben. Aki mindig ott van mellette és kész áldozatokat hozni a másikért. Damon mindezeknek a birtokában volt, mégsem ért el felemelő sikereket a lánynál.

Igazságtalannak tartotta ezt az egészet. Az egész életét annak tartotta. Hogy mindig ő a rossz, a szörnyeteg, a szenvedő alany… Pedig nem vágyott másra, mint hogy valaki szeresse őt és törődjön vele. Hőgy Őt helyezze előtérbe; hogy ő legyen az első. Ne csak egy pótkerék.

Már egy hónapja, hogy Elena vámpírrá változott. Viselkedése kisebb mértékben megváltozott, de próbált hű lenni magához. És Damon még ennyi idő után is Mystic Fallsban tartózkodott és még a megállapodás ellenére sem távozott a városból. Képtelen volt elhagyni azt a személyt, aki megtanította őt újra szeretni. Mindig csak halogatta a továbbállást, de egyszer muszáj lesz neki mennie. De ez az egy hónap újra a harcról szólt és döntésekről; segített a lánynak és csak is miatta maradt itt. nem pedig azért, mert annyira akart. De már minden tőle telhetőt megtett. Most a kandalló előtt bámult maga elé és hű „társával”, a whiskeys üveggel a kezében tanakodott, hogy mit is kezdjen innentől az életével. Például kezdhetné azzal, hogy elhagyja ezt a nyomorult várost. De a mindig követő emlékekkel és érzésekkel nem tud mit kezdeni. Azokat nem tudja ilyen egyszerűen a háta mögött hagyni. Ezt a problémát csak egy módon lehet orvosolni. Érzelmek kikapcsolásával. Mi sem könnyebb feladni az érzéseket, mint sem harcolni ellenük. De Damon már túlságosan belefáradt az örökös harcba. Nyugalomra vágyott és újabb esélyekre. Mert ő ebben hitt. Hogy tartogat még valamit neki az élet. És hogy végre cselekedjen is az újrakezdés felé, félrerakta az üveget és a szobája felé támolygott. Elég józan volt ahhoz, hogy tisztán gondolkodjon. A szekrényéből előszedve egy nagyobb utazótáskát nyitotta ki gardróbjának fiókjait és ajtaját. Hanyagul beledobálta a legszükségesebb holmikat. Kulcsra zárta az egyik üvegajtós szekrényét, amiben a legféltettebb tárgyait tartotta. Majd még utoljára mély levegőt vett a szobájában, ami mindig is különleges illatot hordozott magával. Majd maga mögött halkan becsukta az ajtót és hatalmas lendülettel lerobogott a lépcsőn. Annyira megfeledkezett a külvilágról, hogy észre sem vette a bejárati ajtó nyitódását. Elena lépett be a házba egyedül. Zavartan nézett fel a kezében táskát szorongató férfira.

- Szia, Damon. – köszönt halkan és a tekintetét a földre szegezte. Még mindig nem bírt a szemébe nézni. Tudta, hogy mekkora fájdalmat okozott neki és ezért is kerülte őt, ha lehetett. Képtelen lett volna a csalódottsággal és fájdalommal teli szempár elé kerülni.

- Oh, Elena. Nem is hallottam, hogy bejöttél. – mondta közömbös hangon és az a fene nagy lendülete is elillant.

- Hová mész? – kérdezte a vámpírlány, amint megpillantotta a kisebb bőröndöt. Értetlenül várta a választ, de már elmúltak azok az idők, amikor magyarázatokkal tartoztak egymásnak.

- Elmegyek. – felelte határozottan, és hogy megtörje a kínos álldogálást, bement a nappaliba, kezébe vette egyik legdrágább whiskeyét és egyik pólójába becsomagolta, majd óvatosan a táskájába helyezte.

- És mikor jössz vissza? – tette fel az újabb kérdést félénk mosollyal és bele sem gondolt, hogy most látja őt utoljára.

- Nem jövök vissza. – felelte kis idő elteltével fagyosan, miután átgondolta a kérdést. Ez kimondva sokkal félelmetesebb és megdöbbentő elhatározás. Magában olyan határozottan állította, hogy soha nem jön vissza, de ezt magától visszahallani volt rémisztő.

- Mi? – kérdezett vissza teljesen leblokkolva. Gondolhatta volna, hogy mit érez a másik, de eddig olyan természetes volt neki, hogy Damon mellette volt mindig és sosem képzelte el az életét nélküle. Igazság szerinte nem is akarta.

- Jól hallottad. – mondta kissé nyersen, majd a polchoz fordult direkt háttal Elenának, hogy válogasson magának egy-két könyvet. Ha olvasásra nem is, de dísznek jó lesz.

- Miért mész el? – a lány hangja elszorult. Egy ideje azt tervezte, hogy ha lesz megfelelő alkalom, akkor beszél a férfival. És most minden, amit mondani akart az semmivé vált. Mintha nem is akart volna neki semmit mondani. Hirtelen már arra sem emlékezett, hogy pontosan miért is jött a Salvatore-panzióba. Csak az foglalkoztatta, hogy Damon elmegy. Örökre.

- Minek maradjak? – vágott vissza hanyagul. – Csak egy okot mondj, amiért most érdemes lenne maradnom… - szólt zaklatottan és a lény felé fordulva kérdőn nézett rá.

- Itt van a családod, a barátaid.. – suttogta erőtlenül.

- Engem ide már nem köt ide semmi és senki. – válaszolta lemondóan és nyomatékosan. Mindent megtett azért, hogy a lehető legjobban elhidegüljön Elenától.

- Itt vagyok én. – ezt olyan halkan mondta, hogy a vámpír alig értette. Damon már visszafordult a polchoz, de ahogy meghallotta a másik szavait azonnal rászegezte a tekintetét.

- Már nincs szükséged rám. Tudsz magadra vigyázni, a többit pedig az öcsém intézi. – próbált higgadtan válaszolni, de legbelül már menekült volna onnan. Akkor nem az a Damon beszélt, mint egy hónapja a raktárhelyiségben. Az érzelmes énje.. hanem ez a nem törődöm arca volt. – Nézd a jó oldalát. Nem lesz kísértés számodra a jelenlétem. Így a Denveres történet sem ismétlődhet meg. – kaján mosoly terült szét az arcán. Ez övön aluli ütés volt a részéről, de ezt meg kellett tennie az érzéketlenség felé vezető úthoz. Elena utálta, ha így viselkedett a másik.

- Valamit tudnod kell.. – mondta sokatmondóan a lány, mire Damon bedobott 3 könyvet a táskájába és figyelt rá. – Emlékszem mindenre. És annyi mindent kéne megmagyaráznom. – kezdte a lány zavartan és a férfi egyből csóválni kezdte a fejét.

- Ne, Elena. Hagyd. Ami történt, megtörtént. Ne bonyolítsuk túl. – kérte Damon, majd elsétált mellette és felvette bőrdzsekijét. Annyi lehetősége volt a lánynak Damonnel kapcsolatban, hogy már rég megtörténhetett volna minden. De Elena nem élt velük. Elszalasztotta az összeset.

- Sajnálom.. Mindent sajnálok. – csak ennyit volt képes kinyögni és mélyen a másik szemeibe nézett.

- Már késő. És ha megbocsátasz, ideje lenne mennem. – vállára dobta a táskát és határozott léptekkel indult el az ajtó felé.

- Most látlak utoljára, igaz? – kérdezte még utoljára a lány és a férfi felé fordult, de egy lépést sem tett.

- Minden jót, Elena. – egy utolsó pillantást vetett a vámpírlányra, hogy mélyen eszébe vésse alakját. Habár ez feleslege volt, mert bármikor képes lett volna felidézni minden arcvonását. Kisétált a házból és maga mögött hagyott mindent. Eredetileg úgy tervezte, hogy szó nélkül lép le, de még is jobb volt ez így. Látni Őt utoljára. Viselkedése direkt volt közömbös, hisz így könnyebben el fogja őt felejteni. Damon is ki akarta ölni magából az iránta érzett érzelmeit. Ebben már nagy gyakorlata van. Érzelemmentesen élni. Ezúttal is megbirkózik vele. Ahogy elhagyta a telket; utána pedig a várost; később a megyét, egyre jobban kezdte felismerni, hogy újra egyedül van. Egy korszak ismét lezárult. És ahogy a közhely tartja: Minden vég valami új kezdete. Damonnek már csak ez maradt. Egy új kezdet reménye.

news.

Na szóval, nem gondoltam, hogy ilyen hamar újra írni kezdek, de már egy hete megvan az ötlet és nem akarom, hogy elvesszen. egy nagyobb részben Damon központú írásra gondoltam, de természetesen Elena is szerepet kap a történetben. sok írás szól már a nagy döntés megváltoztatásáról, átgondolásáról és úgy van megjelenítve hogy ez így jó. én is így írtam meg őket. álmodozni tényleg szabad, de annál rosszabb lesz a keserű valóság, hogy a 4. évad nem erről fog szólni. persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szeretem ezeket a nagyban tvd-től eltérő írásokat, mert nagyon is szeretem őket olvasni, mert megnyugtatnak és reményt adnak, de már számomra írni unalmas. szóval maradok a száraz ténynél, hogy Elena a vámpírrá válása után egyből nem fog megbánni mindent és kétségbeesetten rohanni Damonhöz, hogy van-e még lehetősége a bocsánatkérésre. ez mind szép álom volt még májusba, de ahogy vészesen közeledünk október közepe felé, átgondolandóvá válnak a dolgok. szerintem ez lesz az első tvd-szerű írásom, ami akár meg is történhetne a sorozatban. még nagyon az elején járok és nem gondolom hogy gyorsan kész leszek, de mindenképpen próbálom majd viszonylag hamar hozni. majd meglátom hogy haladok vele! mindenkinek sok sikert suliba! és egy elég hosszú, 5 perces videóval búcsúzok, nekem nagyon tetszett:DDD have a nice week!:))

Reparable Dream.

Na itt van az új írás:)) végre kész lett.remélem mindenkinek elnyeri a tetszését. különösebb hozzáfűznivalóm nincsen:D a közejövőben nem tervezek új írást, most a sulira szeretnék koncentrálni, de ki tudja mit hoz a jövő:)) majd jelentkezem!

Reparable Dream.

03x22. Delena.

- Vissza kell mennünk! – hangozz Elena határozott hangja. Még mindig nem bocsátott meg öccsének és Mattnek, hogy bealtatózták és kocsiba ültették. Most meg padlógázzal hajtanak, ki tudja, merre. – Figyelj, ha Klaustól származik a vérvonaluk, akkor mind meghalnak! – mondta egyre ingerültebben, de barátja, mintha meg se hallaná a szavait úgy szegezte komoly és rezzenéstelen tekintetét az útra. – Vissza kell mennünk, Matt! – ordította a lány. Tudta, hogy abban a pillanatban nem volt veszélyben; nem egy veszélyes őrülttel furikázik, aki az életére akar törni, mégis pánik tört rá. Akkor a barátairól volt szó és a szerelméről.  Milyen furcsa ezt így kimondani. Elen már hetek óta nem is tudta, hogy tekintsen Stefanra. Mint egy exre? Vagy mint egy vámpírra, aki mindig is szerette és szeretni is fogja, csak sötét korszakot élt át?

- Elena… - szólalt meg végül Matt és egy pillanatra ránézett a mellette ülő lányra.

- Mi az? – kérdezte szinte hisztérikusan.

- Damon nincs velük. – jelentette ki habozás nélkül a fiú. Elena hirtelen felhagyott a dühkitörésével és elakadt a szava, majd nagyot nyelt. Testét a kétségbeesés rázta át.

- Mi? – kérdezett újból alig hallhatóan. Nem akarta elhinni, amit hallott. Hogy lehet az, hogy Ő nincs a többiekkel?

- Száz mérföldre van a várostól. Tovább vezethetek hozzá vagy visszafordulhatok Stefanhoz. – magyarázta Matt és folyamatosan hol az utat figyelte, hol Elenára vetett egy pillantást. – Te döntesz! – Elena akkor, abban a percben leblokkolt. Fogalma sem volt, hogy mit is kéne tennie. A legrosszabb, ami történhetett, hogy Klaus igazat mondott és Stefanék meghalnak. Abban az esetben csak egy embertől tudna elbúcsúzni. Nem kellett volna ezt éreznie, de ő ebben a legrosszabb lehetőségben hitt. Nem látott más esélyt. De el kellett hessegetnie ezt a gondolatot és arra kellett koncentrálnia, hogy van más út. Lehet más is a befejezés.

Kétségbeesetten zihálni kezdett és úgy kapkodta a levegőt, mintha egy hosszú futás után állt volna meg. Képtelen volt dönteni, túl sok felelősség hárult rá. Bár nem ez lett volna az első eset, de ez most teljesen más. Nem egy egyszerű dolog felett dönt, hanem ezzel a döntésével akár a jövőjét írhatja meg. Nem tudta meghatározni, mi a helyes és a jó. Az esze Stefan nevét ordította, de a szíve mintha mást suttogott volna. Telefonjáért nyúlt és a gyorshívóból kikereste az idősebbik Salvatore számát és felhívta.

*

Damon mellett a telefon csörögni kezdett. A kijelzőn Elena neve jelent meg. Ez volt az egyetlen olyan név, ami a reményt jelentette számára. Azonnal felvette.

- Hadd találjam ki… - szólt köszönés nélkül a telefonba. – Arra vagy kíváncsi, hogy meglátogatott-e a zord kaszás. – viccelődött Damon, így próbálva oldani a feszültséget. Vegyes érzései voltak ezzel a beszélgetéssel kapcsolatban. Egyrészt örült, hogy hallhatta a lány hangját; másrészt pedig végtelenül elszomorította az a gondolat, hogy lehet, most beszélnek utoljára.

- Hogy érzed magad? Vannak tüneteid? – kérdezte rögtön aggódva a lány. Őszintén aggódott érte. Ő volt az egyetlen rendíthetetlen mentővára. És nem csak ezért és a megmagyarázhatatlan kötelék miatt aggódott érte. Hanem attól a tudattól rettegett, hogy Ő már nem lesz ott neki soha többé. Nem látja el tanácsokkal; nem nevetteti meg, mikor szüksége van rá és nem segít neki, ha baj van. Lehet, hogy önző módon kihasználta a férfi szeretetét, de szüksége volt Rá.

- Még nincsenek. – válaszolta higgadtan. – De biztosan jót fogunk nevetni, ha rájövünk, hogy Klaus egy nagy hazudozó. – mondta szórakozottan és sétálni kezdett a raktárhelyiségben.

- Igen, biztosan úgy lesz. – bíztatta Elena, bár ebben nem volt egészen biztos. Hangja elszorult és nehezére esett beszélnie, hisz ha arra gondolt, hogy talán most beszélnek utoljára, a sírás fojtogatta.

- Hé, merre vagy? – kérdezte Damon bizakodva. Reményekkel telien bámult maga elé. Arra vágyott, hogy Elena ott legyen vele abban a szélsőséges pillanatban, ahogy ő is annyiszor megtette ugyanezt.

Elena szemeiben könnyek gyűltek össze és erősen viaskodott magával. Nem akart elhamarkodott döntést hozni, de nem várathatta meg a férfit a válasszal. Erőltettet tempóban átgondolta, hogy mit is érez; mit diktál a szíve és az esze és hogy mit várnak el tőle. Képtelen volt kimondani azt, amivel Damonben egy világ dőlne össze. De muszáj volt megtennie, mert egy valakit el kell engednie. Lopva Mattre pillantott, aki ugyanolyan kíváncsian várta a választ, mint bizonyára Damon is tette.

- Matt hazavisz. – felelte végül és már nem tudta kordában tartani az érzéseit. Utat engedett könnyeinek, amik vízesésként zúgtak le a kipirosodott arcán.

- Stefanhoz. – suttogta végtelenül csalódottan Damon és rákönyökölt az előtte álló kisebb szekrényre.

- Nem csak Stefanhoz, Damon. Carolinehoz, Tylerhez.. – sorolta Elena, de mindez nem volt szükséges, mert a férfi tudta, azzal, hogy Stefanhoz megy vissza, őt is választotta kettejük közül. És ez mindennél jobban fájt neki. Megérdemelte volna, hogy ott legyen vele a lány, hisz most egyedül van. Fordított helyzetben Ő sem hagyta volna egyedül Elenát, de ez már nem számított. Így döntött. El kell fogadnia.

- Ne, Elena, értem én… - vágott közbe Damon és keserűen pislogott kezeire. Elvesztette az egyetlen olyan embert az életéből, aki miatt megérte megváltozni és néha jónak lenni. De a Stefannal közösen megfogadott ígéretük, hogy bármelyiküket választja a lány, a másik elhagyja a várost, szétszakította az egyetlen jótól, ami valaha történt az életében hosszú évek után. Ha túlélik ezt az egészet, soha többé nem fogja látni Őt. – Szóval, mivel lehet, hogy halott vagyok… - kezdte fintorogva és cseppet sem komolyan gondolva a dolgot. – Kérdezhetek valamit?

- Igen, persze. – válaszolta elszorult hangon Elena.

- Ha csak róla és rólam lenne szó és választanod kéne, hogy kitől búcsúzol el.. – mondta lassan és immár komolyan Damon. – Ki lenne az? – kérdezte olyan reménnyel telien, hogy még Elenának is elszorult a szíve. A hangjában talán benne volt a 2 éven át érzett vágyakozása és szeretete a lány iránt. Ennél sorsdöntőbb pillanat aligha akadhatott volna az életükben. Muszáj volt tudnia a választ. Ha túlélik, akkor tudnia kell, hogy véget ér a szenvedése vagy ugyanúgy folytatódik és az érzelmei kikapcsolását vonja majd maga után. Mert még egyszer nem tudná elviselni azt, mint korábban.

- Szeretem őt, Damon. – suttogta a lány és a torkát fojtogató sírástól már alig tudott válaszolni. Damonben ekkor rombolódtak le azok a reményvárak, amiket már Elena megismerése óta gondosan építgetett. Minden egyes felé intézett mosoly és nevetés; az összes köszönet, amit tőle kapott; az összes érintés és ölelés, amit a lány adott neki; minden tekintet, amik csordultig voltak érzelemmel; szavak, amelyek simogatták a szívét és lelkét; és a csókok, amik viszonzottak és önszántából adódóak voltak.. Ezek mind alapkövei voltak ezeknek a váraknak, ami 2 szó hallatán romba dőltek egy másodperc alatt. Az sem számított, hogy felépítésük kettő hosszú évbe tellett. – Akkor lépett be az életembe, amikor szükségem volt valakire és azonnal beleszerettem. És bármit érzek irántad, sosem szerettem ki belőle. – minden egyes szóval, mintha újabb és újabb kést döftek volna a vámpír szívébe. Vett egy mély levegőt és megszólalt.

- Hé, értem én.. – válaszolta nyugodtan, pedig a lelke tombolt. Szíve szerint tört-zúzott volna mindent, ami az útjába kerül. Suttogva ordítaná a lánynak, hogy egy így igazságtalan. Pedig megtehette volna. Annyi áldozat árán megvédte mindig a másikat, hogy ez a kis önzőség igazán beleférhetett volna. De nem tette, és csakis a lány miatt. – Mindig Stefan lesz az.. – ezt már csak ezért mondta ki hangosan, hogy magától hallja. Hogy ne kezdjen el újra remélni.

- Nem gondolhatok a „mindig”-re. Csak a jelenre gondolok. – magyarázta Elena és hangja nyugodtabb lett, de amit mondani készült, az még jobban előhozta belőle a sírást. – És törődöm veled, Damon. Ezért kell elengednem téged. – mire a mondta végére ért újabb zokogó roham tört rá. – Talán, ha veled találkoztam volna először. – suttogta erőtlenül. Ez volt a végső döfés Damon számára. Mindig akadt valami, ami miatt bűntudatot érzett. És tessék, most is itt van. Persze, hogy Ő találkozott először Vele!

- Talán.. – ismételte ez az egy szót, ami nem takarta a valóságot.

- Minden rendben lesz! Hallod? Nem lesz semmi bajod és hamarosan találkozunk. – mondta már határozottabban Elena minden erejét összeszedve.

- Nagyon hamar. Viszlát, Elena. – búcsúzott el Damon és legszívesebben ott helyben kitépte volna a szívét, csakhogy ne kelljen neki még egyszer átélnie a gyötrődést.

Elena remegő kezekkel dobta bele táskájába a telefonját, majd előhúzott egy papírzsebkendőt és letörölte a könnyeket az arcáról. Hosszú percek múlva törték meg a csendet.

- Jól vagy? – kérdezte őszintén Matt és ráhajtott a Wickery-hídra.

- Az most nem számít. – felelte halkan és megszólalt a telefonja. Lázasan kutatni kezdett a táskájában. – Hol a francban van? – mérgelődött, majd megtalálta és felvette. – Szia Bonnie. Úton vagyunk Mystic Falls felé. Minden rendben? – kérdezte Elena és bár még mindig szipogott, valamennyire sikerült abbahagynia a sírást.

- Elena… - kezdte a boszi elcsuklott hangon. – El kell mondanom valamit. – sóhajtotta és bármennyire próbálta leplezni a sírását, a lány észrevette.

- Bonnie, mi történt? – szólt rá ijedten és újból a pánik tört rá. Mellkasa rohamos tempóban süllyedt és emelkedett.

- Meghaltak.. – nyögte ki végül a Benett lány és hangos sírásba fakadt ki. – Mind meghaltak.

- Az nem lehet. – Elena hitetlenül válaszolt és nem fogta fel barátnője szavait. Csak bámult ki a szélvédőn és hirtelen előbukkant a semmiből Rebekah alakja. – Matt, vigyázz! – kiáltotta, mire a fiú elrántotta a kormányt és egyenesen a vízbe zuhantak. A nagy ütődéstől Matt beütötte a fejét a kormányba és eszméletét veszette. Elena próbálta kinyitni az ajtót, később az ablakot ütögette könyökével, de reménytelen volt. Kétségbeesetten ébresztgette a mellette ülő fiút, de nem ébredt fel. Esélyük sem volt kijutni. A kocsi túl gyorsan merült a víz alá. Elena még vett egy utolsó nagy levegőt, mielőtt teljesen ellepte volna őket a víz. Utoljára nekiesett az ajtónak, de nem sikerült kinyitnia. Már a levegője is elfogyott és fuldokolni kezdett. Utolsó dolog, ami átvillant az agyán, hogy rosszul döntött.

*

A lány hirtelen tért magához. Szemei kipattantak és kapkodva vette a levegőt. Reflexszerűen felült az ágyán és felkapcsolta a kislámpáját. Ijedten körbenézett és nem a kórházat látta maga körül és nem is a vizet, se Matt nem volt mellette, hanem ott hon volt. Az ágyában. Kiverte a víz és olyan gyorsan kapott a telefonjáért, amilyen gyorsan csak lehetséges volt egy embertől. Eszeveszettül nyomkodta a képernyőt, mire kicsöngött és egy álmos hang vette fel a telefont.

- Remélem, jó okod van arra, hogy felkeltettél az éjszaka közepén. – Damon morcos volt, de a lány elmondhatatlanul megkönnyebbült, hogy hallotta a férfi hangját.

- Hű, ezek szerint rendben vagy. – sóhajtott fel Elena.

- Jól vagy? – kérdezte kételkedve, de egyben aggódva is a másik.

- Persze, csak.. mindegy, hagyjuk. Aludj jól tovább! – azzal le is rakta a telefont, meg sem várva a férfi reakcióját. – Csak egy álom volt. – suttogta, majd visszafeküdt és elaludt.

**

Másnap minden úgy történt, mint egy átlagos napon. Már amennyire lehet átlagosnak nevezni. Reggel elfogyasztotta a szokásos kávéját, találkozott Caroline-ékkal és így tovább. Nem törődött az esti rémálmával, mert nem tartotta fontosnak. De délutánra ez megváltozott. A titokzatos Salvatore beszélgetések, Bonnie furcsa viselkedése, monológja a fivérekkel. – ezek mind szerepeltek az álmában. Minden ugyanúgy és ugyanolyan körülmények között. És ez több volt dejavu érzésnél. Úgy érezte, hogy ez már egyszer valóban megtörtént. Ténylegesen. Ez az egész akkor vált neki furcsává, mikor Mattel beszélgetett a szobájában és teát hozott fel neki. Merő kíváncsiságból rákérdezett egy dologra, bár őrültségnek gondolta, hogy az egész napját megálmodta.

- Elcukroztad a teát? – érdeklődte furcsállva, pedig épphogy beleszagolt a bögrébe.

- Nem vagyok a teakészítés mestere. – mentegetőzött Matt és feszülten felnevetett. Itt vált neki világossá az egész. Két éve még a vámpírok létezésében sem hitt. Azóta megismerkedett természetfeletti lények hadával. Vérfarkasok, hibridek, boszorkányok és szellemek. Már nehéz volt neki olyat mondani, amit ne tartott volna lehetségesnek.

- Vigyél el Damonhöz! – kérdte Elena hirtelen. Még ő sem fogta fel, hogy mit mondott és a fiú még jobban értetlen volt. – Ne várd, hogy megmagyarázzam, csak tedd meg! – szólt határozottan és félretette a bögréjét, majd szó nélkül elindultak.

Elena az álmában arra a következtetésre jutott, hogy rosszul döntött. És nem csak azért, mert Mystic Falls felé balesetet szenvedtek és valószínűleg meg is haltak. Hanem tartozott annyival Damonnek, hogy mellette van. Legalábbis ez volt a hivatalos verzió. Ez fedte azt a tényt, hogy bármit is érzett a férfi iránt, az erősebb volt a Stefan iránt táplált érzéseinél. Az elmélkedését, hogy mit is érez és hogy mennyire bizarr ez az egész, telefoncsörgés szakította meg. A kijelzőn Bonnie neve jelent meg és hatalmába kerítette a rettegés. Az álmára gondolt és a lehető legrosszabb hírre, amit akkor közölt neki.

- Szia, Elena. Merre vagytok? Szó nélkül eltűntetek.. – mondta aggódva a boszi. Elena megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Hé, öhm.. Matt elvisz Damonhöz. – felelte remegő hangon, hisz nem tudta, mit fog reagálni erre a másik.

- Most jut eszembe… Emily tegnap megjelent és figyelmeztetett, hogy bajod lesz, és hogy segíteni fog neked. Nem nagyon értettem, de próbálok vele kapcsolatba lépni. – magyarázta Bonnie és ekkor a hasonmásnak minden világos lett. Emily okozta az álmát, hogy tudassa vele, mit kell tennie.

- Mikor történt ez?

- Tegnap este. Már akkor akartam szólni, de biztosan aludtál már és nem akartalak felkelteni. – válaszolta a lány.

- Én azt hiszem, tudom miről beszélt. – mondta halkan, de nem akarta telefonba elmagyarázni. – Figyelj, Matt kirak, és aztán visszaindul haza. Én majd Damonnel megyek vissza a városba. – ígérte a lány és egy pillantást vetett Mattre, aki semmilyen véleményének nem adott hangot, csak beletörődött, hogy ezt kell csinálnia, még ha nem is tetszik neki az ötlet.

- Rendben. Vigyázzatok magatokra! – azzal mindketten letették. A Gilbert lány türelmetlenül kezdett a combjain dobolni ujjaival. Minél előbb ott akart lenni, de még azt sem tudta, hogy mit akar mondani a férfinak. Csak ott akart lenni mellette, hogy tudja, nincs egyedül. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy mikor Matt megszólalt, ijedten összerezzent.

- Megérkeztünk!

- Köszönöm. Menj vissza a városba és kerüld el a Wickery-hidat! – utasította nyomatékosan Elena.

- Miért? – érdeklődött a fiú értetlenül.

- Bízz bennem! – kérte a lány és mélyen Matt szemébe nézett. A másik válaszként bólintott, majd megvárta míg Elena kiszállt a kocsiból és elhajtott. A lány pedig besétált a raktárépületbe. Hosszú folyosókon végig és mikor megunta a céltalan járkálást, felhívta Damont.

- Elena.. – szólt bele a telefonba meglepődve. – Nem számítottam a hívásodra.

- Hol vagy? – kérdezte türelmetlenül a hasonmás és minden felnyitott kisebb raktárhelyiségbe benézett.

- Klaus holtteste mellett, miért? – mondta kissé szórakozottan.

- És azt mégis hol találom? – unta már, hogy állandóan visszakérdez komoly helyzetekben, ezért elővette a határozott hangját, amire Damon is félreteszi szórakozottságát.

- A parkolóban. – felelte, majd a következő pillanatban az előtte lévő ajtó kinyílt és Elena sétált be rajta. Damon egyszerre érzett örömöt és értetlenséget. A lány telefonját a zsebébe csúsztatva ballagott a falnak dőlve ülő vámpír felé. Damon felkelt és határozatlan léptekkel közeledett a másik felé. Alig egy méter volt közöttük, mikor megálltak és csak néztek egymásra. Elena nem akart tétlenkedni, sietve tette meg azt a két lépést, ami köztük éktelenkedett és szorosan magához ölelte a férfit. Damon reflexszerűen átfonta a kezeit a lány körül.

- Mit keresel itt? – kérdezte még mindig értetlenül. Hangja halk volt, de nem annyira, hogy a lány ne hallotta volna.

- Téged. – suttogta a másik mellkasába. Damon ilyet még álmodni sem mert, hogy egyszer Ő fog utána jönni. Fejét belehajtotta a lány nyakába és mélyen magába szippantotta annak illatát.

- És mi van Stefannal? – kérdezte kiválva az ölelésből. Elenát váratlanul érte a kérdés.

- Otthon van a többiekkel. – válaszolta egyszerűen.

- De hogyhogy nem vele vagy? – mérhetetlenül nagy örömet érzett azért, mert ott volt vele a lány, de mégis kételkedett. Próbálta leplezni jó érzését és a némi büszkeségét, de látszott a csillogás a szemeiben. A hasonmás közben helyet foglalt ott, ahonnan az imént kelt fel a férfi, majd Damon is követte a példáját.

- Amikor az éjszaka közepén kerestelek, akkor rémálmom volt. Teljesen úgy megálmodtam a napomat, ahogy történnie kellett volna. De én rájöttem erre és ahelyett, hogy önszántamból idejöttem, Matt benyugtatózott és úgy rakott kocsiba; és ahelyett, hogy itt vagyok, Stefanhoz mentem vissza, a hídnál pedig balesetet szenvedtünk és akkor mind meghaltunk. Ti is, mi is. – kezdte egyből a lényeget Elena. – Bonnie-nál megjelent Emily és azt mondta neki, hogy veszélyben vagyok, de segíteni fog nekem. Segített is, az álmomban ráébresztett, hogy rosszul döntöttem volna…

- Szóval csak azért jöttél ide, hogy megúszd a balesetet? – ezek a szavak bántották a hasonmást, de meg tudta érteni a másikat.

- Nem! Azért jöttem, hogy végre jól döntsek. - válaszolta a lány, mire Damon értetlenül kapta fel a fejét. Meg akarta magyarázni neki, de nem találta a megfelelő szavakat. Az álmában elhangzott búcsúmonológját akarta átfogalmazni. – Nézd, Stefan akkor lépett be az életembe, amikor szükségem volt valakire és azonnal beleszerettem. Lehet, hogy még nem szerettem ki belőle teljesen, de hozzád jobban vonzódom. Te olyan meredek lépéseket voltál képes megtenni értem, amit más sohasem tenne. Elviselted, ha haragudtam rád. És az is csak azért volt, mert engem védtél; nekem akartál jót, még ha nem is a megfelelő módszerekkel. – mondta Elena és sokkal könnyebbnek érezte a lelkét. A lánynak végre elnyílt a szeme és rájött, hogy bármennyire is volt komoly a kapcsolata Stefannal, nem volt elég erős, ha Damon iránt is kezdett komolyabban érezni. Damon nem hitte el, amit hallott. Már épp reagálni akart volna, mikor megszólalt a lány telefonja.

- Szia, Car. Mondd gyorsan. – mondta Elena, és a vámpírlány örömittasan beszélni kezdett.

- Már bőven túlléptük azt az időt, ami Sage és Finn halála közt telt el. Szóval minden bizonnyal semmi esély sincs arra, hogy Stefanék meghalnak. – a hasonmás retteneten boldog volt. Nem veszített el újabb embereket az életéből és ez számára mindennél fontosabb volt.

- Remek! Damonnel hamarosan elindulunk haza! – jelentette ki a lány és lerakta a telefont. Ledobta maga mellé a készüléket és Damon nyakába vetette magát. Olyan szorosan ölelte át, hogy a vámpír már alig kapott levegőt.

- Hé, elhiszem, hogy örülsz, de azért nem kell megfojtani. – hüledezett nevetve a Damon. A lány enyhített a szorításán, majd egy gyors puszit lehelt a férfi ajkaira. Ez annyira meglepte a másikat, hogy már csak akkor tért magához, mikor a lány megszólalt.

- Túléltétek. – szólt hitetlenül Elena és óriási vigyorra húzta a száját. Olyan rettegés ragadta el álmában, mikor meghallotta, hogy Damonék meghaltak, hogy már képtelen lett volna átélni ezt ma is.

- Ha ezzel jár… - utalt az iménti szájra puszira, amit talán a hasonmás tiszta fejjel nem tett volna meg. – akkor bármikor túlélek bármit. – szólt a férfi és kaján mosoly jelent meg az arcán. Erre Elena is felnevetett.

- Hülye voltam, hogy eddig nem ismertem be még magamnak sem az igazságot. – mondta halkan még mindig vigyorogva. Alaposan szemügyre vette a másik arcát, mintha sosem látta volna azelőtt. Damon összehúzva a szemüvegét üzente, hogy nem érti, mire gondol pontosan. – Szeretlek, Damon. – végre hallotta őszintén ezt az egy szót úgy, hogy el is hitte és neki is mondják. Ha nem mondta volna ki a nevét, talán el sem hiszi, hogy hozzá beszél. Kimondta azt a három szótagot, ami kiolvasztotta olykor fagyos, vastag jégtakaróba burkolózott szívét. Képtelen volt gondolkodni. Nem is akart. Akkor nem. Mohón kapott Elena ajkaiért és azt érezte, amiről azt hitte, soha nem lehet majd az övé. Viszonzott szerelmet.

Videos.

már most fárasztó a suli, úgy hogy most még szinte semmit nem tanultunk. nagyon nem szoktam még meg a korán kelést és délutánra már semmi kedvem írni, szóval valószinűleg hétvégén hozom a Reparable Dream-t.:DD de ma találtam 2 nagyon jó videót és úgy gondoltam hogy muszáj veletek is megosztanom:))  ja és az utolsó videó az a 4. évad promo videója. nem tudom ti hogy lesztek vele, de engem picit sokkolt. mármint úgy pár percig nem tértem magamhoz. de az is lehet hogy ez azért van, mert már annyira nézném  xD messze van még október:/ na have a nice week!

I'm sorry, but..

Sajnálom, de nem lettem kész az írással mára, mint ahogy szerettem volna.:/ holnap meg már kezdődik a suli. remélem holnapra tudom hozni, de ha nem tudom megírni, akkor max hétvégén fel tudom majd rakni, addigra biztosan kész lesz. köszönöm a türelmet!:))

Hamarosan felkerül az új írás!

Nos, elkezdtem a Reperable Dream-et írni a héten, ugyanis megjött a kedvem hozzá és remélem hogy hétvégére fel is tudom rakni:)) több írást már nem nagyon tervezek. szeptembertől új suliba megyek, szóval nem tudom mennyire tudok majd írni.. de igyekszem majd valamit összehozni, mert nekem is hiányozna ha nem írhatnék. a 4. évad pedig ha jól emlékszem olyan 42 nap múlva lesz, még messze van:// na majd jelentkezem az új írással, addig is élvezzétek a nyár utolsó hetét!:D

It's a new beginning. VIII.

Na szóval, kész is van az epilógus, ami alig másfél óra alatt kész lett:D azt hittem, hogy megszenvedek majd vele, de leültem és meg is írtam.. szinte gondolkodás nélkül ment az egész. erre az Ellie számra született meg ez az írás:) de hogy a lényegre térjek, ezzel a rövidebb fejezettel be is fejezem az It's a new beginning fic-et. remélem mindenki örömét lelte benne és tetszett amit olvasott:)) én mindig is nagyon élveztem Stephaniet írni és hozzá is nőtt a szívemhez. hisz ő volt az első írásaim főszereplője! Ez úton is szeretném megköszönni Andie-nek a sok segítséget és hogy mindig elsőként véleményezte az írásaimat. na és persze azt is, hogy ösztönzött az új Steph írásra, hisz akkor nem írtam volna meg ez a fic. szóval mindent köszönök Neked!(L) ezzel az írással célom volt, hogy megmutassam nektek Damon másik oldalát is és ez azt hiszem sikerült:D nade zárom soraim: jószórakozást hozzá!:)) ja és ha minden jól megy akkor nem sokára hozzákezdek egy új írásba. ez oneshot lesz, természetesen Delenás. és a címét el is árulom: Reparable Dream. Na puszii nektek!

It’s a new beginning.

VIII. epilógus.

Már eltelt egy év azóta az este óta. Minden egyes nap olyan boldog voltam, mint sohasem. Szinte minden átértékelődött bennem. Nagy közhely, de tényleg így volt. Kezdtem megérteni a buta szerelmes dalok jelentőségét, az összes amcsi romantikusfilmben megláttam a szép, szívhez szóló tartalmat és már tudtam, hogy milyen felhőtlenül élni. Amikor mindig a föld fölött járunk és mikor semmi nem nyújt annál nagyobb örömet, mint az, ha látjuk azt a személyt, aki ennek az érzésnek a kiváltója. Nem hittem, hogy valaha is fogom magam így érezni Greg után. De így alakult és ennek rettentően örültem. Még mindig emlékeztem az első találkozásunkra, minden egyes kimondott szóra, az első csókra és persze az első felejthetetlen éjszakánkra.
Egy vámpír életében az örökké szó teljesen más fogalmat nyer. Ha valakinek hűséget fogadsz egy egész életre, azt akár ezer évre fogadtad. Nem csak félévszázadokról esik szó, mint jobb esetben a halandók életében, hanem ez sokkal több annál. Akár több évszázadnyi küzdelem egymással, hisz csak az első idők ennyire gondtalanok. És mivel semmi sem tart örökké, egyszer ezek is véget érnek.
Igaz, még nem mondtuk ki egymásnak, hogy együtt tervezzük leélni az életünket, de én titkon reméltem, hogy olyan könnyen nem fogok megszabadulni Damontől. Nem terveztem hosszútávra soha, mert úgy gondoltam, hogy mindent tönkretesz. De hiszem, hogy a hosszú évek során sem unnánk meg egymást. Túl sokat éltünk azelőtt, hogy megismertük egymást, képesek lennénk újabb és újabb meglepetéseket okozni egymásnak. És ez éltette bennem azt, hogy részesei leszünk egymás életének még sokáig.
Ismertem egy nőt, aki szintén vámpír volt. Alig lehetett 25 éves. Boldog kapcsolatban élt párjával több, mint hétévszázadig. És az a 700 év igen hosszú idő. Együttlétüknek a férfi tragikus halála vetett véget. A nő nem bírta feldolgozni és alig egy héttel a haláleset után karót döfött a szívébe, mert képtelen volt hajdani szeretője nélkül élni. Mióta erről a történetről tudomást szereztem és valamiféleképpen szemlélője voltam, azóta hiszek az igaz szerelemben. Ezt a hitet elvesztettem Greg halála után. Hisz ha az tényleg olyan mesébe illő lett volna, akkor happy end lett volna a vége. És nem tudtam volna én is utána menni, mert én még élni akartam. Jött ez a szinte hihetetlen sztori és Damon… teljesen új értelmet nyert bennem a szerelem fogalma. Ha két hónapja jön valaki és azt mondja, hogy ez fog történni, akkor minden bizonnyal lemondóan kinevettem volna.
Sosem voltam az a szerelmes típus. Emberként sem akartam se gyereket, se házasságot. Az elkötelezettség és a felelősség, ami egy gyerekkel jár nem ragadott el és teljesen elidegenített a gondolattól. A szüleim nagy jövőt szántak nekem és nagy családról álmodoztak. Mindig azt mondták, hogy majd változik a hozzáállásom, de nem így lett. Egy kezemen meg tudnám számolni hányszor voltam igazán szerelmes. És ha tényleg hatalmába kerített az érzés, akkor nagyon is tudtam szeretni.
Damonnel is ez volt. Napok alatt beleszerettem és ez még mindig változatlan. Hiszem, hogy azok az emberek, akik voltak már annyira mélyponton, hogy el is felejtették, milyen boldognak lenni, azok tudnak a legjobban és legőszintébben szeretni. Talán könnyen bele is esnek ebbe a csapdába, ismét rosszul sül el, de ha a megfelelő személyt találja meg, akkor a ragaszkodás és a szeretet nem hagyja, hogy külön útra térjenek. Ilyenek voltunk mi. Akik megjárták a poklot is, de mostanra már a mennyország útjait tapossák.
Talán voltak olyan napok, amik jobbak voltak egymás nélkül, de aztán korán rájöttünk, hogy nagyon is szükségünk van a másikra. A nagy bölcsek szerint a rózsaszín köd másfél év után szertefoszlik. Nálunk már egy év után komolyabbra fordult a dolog. Kijózanodtunk a kezdeti részegítő szerelemből és helyette egy teljesen más fajta szerelem költözött belénk. Az a fajta, ami talán összetartja az 50 éves házasokat is. Megesett, hogy veszekedtünk, de minden egészséges kapcsolatban vannak nézeteltérések, nem igaz?
Többek azt gondolták, hogy minden csak a testiségen alapul köztünk. Igen, néha szemtanúk is voltak arra, hogy egymásnak estünk és csak utána találtunk egy helyet, ahol kettesben lehettünk. De ez több volt, mint vágy a másik iránt. Ha kellett, lelki támaszt nyújtottunk egymásnak, mint a legjobb barátok. néha úgy ugrattuk egymást, mint a legrégebbi haverok. Máskor úgy veszekedtünk, mint a testvérek. De ami tényleg a legfontosabb egy olyan vámpírnak, aki sosem akart szörnyeteggé válni az az, hogy találjon magának egy olyan társat, aki mellett újra embernek érezheti magát. Ez a „képesség” nem mindenkinek adatik meg, és én örültem, hogy megtaláltam azt a személyt, akiben ez megvan.
Volt egy időszak, amikor elegünk lett az emberiségből és azt fontolgattuk, hogy keresünk egy lakatlan szigetet az óceán közepén és ott maradunk egy darabig. Nem volt egy lehetetlen ötlet, de valami itt tartott minket.
Stefannak még egyszer szüksége volt Damonre és akkor már én is jelen voltam. Szóval sosem szabadulhattunk meg teljesen Mystic Fallstól. Elena talán pár hónappal a távozásunk után szakított a fiatalabbik Salvatoréval. Az okot még én sem tudtam, pedig jó viszonyt ápoltam a lánnyal. Azt gondoltam, hogy Damon állt a döntés hátterében, már akkor is sejtettem, hogy szereti, mikor kérdeztem róla. és mivel én Damon barátnője voltam, nem avatott be a részletekbe. Ha szóba is került, terelte a témát.
Egy szó, mint száz. Damon és én jól megvoltunk és reménykedjünk abban, hogy ez sokáig így is marad.

It's a new beginning. VII.

Nos, hoztam a 7. és egyben lehetségesen az utolsó részt is:)) nem tudom, hogy írjak e még egy nagyon rövid epilógust, vagy esetleg egy rövidebb részt.. még gondolkodom rajta:D addig jószórakozást ehhez a részhez!:) pusziii.

It’s a new beginning.

VII.

Másnap délutánig nem mozdultam ki a szobámból. Hol halkan szóló zene mellett néztem ki a fejemből, hol lekötött egy-egy érdekes műsor a tv-ben. De nem bírtam ki, hogy ne hívjam fel Damont. Habár azt ígérte, hogy ő majd megteszi ezt a lépést, de én már annyira nem tudtam mit kezdeni magammal, hogy inkább cselekedtem. Tárcsáztam a számot, majd hallgattam, hogy kicsörög.

- Már is hiányzom? – kérdezte hitetlenül halk nevetés mellett.

- Lebuktam volna? – kérdeztem vissza értetlenül. – Amúgy csak azért hívlak, mert nálam maradt a dzsekid. - mondtam és vigyorra húzódott a szám az előző napi emlékáradatra.

- Oh a francba! Eggyel több ok, amiért találkoznunk kell. – felelte annyira sajnálva, hogy az már nekem fájt.

- Majd csak túléljük valahogy. – sóhajtottam, mire már nem tudtam magamban tartani a nevetésemet. – Mikor?

- Holnap délután?

- Ma este?

- Nem jó. Stefan felhívott, hogy segítsek. Pár napja mentem el, de már megállt nélkülem az élet. – szinte magam elé tudtam képzelni, ahogy szemét forgatva válaszolt.

- És akkor én mégis mit csináljak ma este? – kérdeztem már szinte felháborodva. Hátradőltem a gurulós széken, fejemet is hátradöntöttem és a plafont bámulva pörgettem magam, míg el nem szédültem.

- Denverben nem lehet unatkozni. – mondta és erre felkaptam a fejemet.

- Egyedül nem buli. – a hangomat szomorúra „állítottam”, hátha megkér, hogy kísérjem el.

-  Mondanám, hogy gyere, de nem szeretném, ha része legyél ennek az őrületnek. – szólt immár komolyabb hangnemre váltva. Őszintén beszélt. Erre nem tudtam mit reagálni. – Tudod mit? 9 fele gyere a Grillbe és a pultnál találkozunk. Iszogatunk egy kicsit és holnap együtt töltjük a délutánt. Mit szólsz? – csábított az ötlet. Én előbb is összefutottam volna vele, de nem panaszkodom.

- Rendben, ott leszek! – mondtam határozottan.

- Helyes. Várlak!

- Szia Damon! – köszöntem el tőle, majd mindketten leraktuk. Nem vártam meg az estét. Lezuhanyoztam, hajat mostam, felöltöztem, kezembe vettem a bőrdzsekit és elindultam Mystic Falls felé.

**

Egész úton hangosan hallgattam a zenét a kocsiban. Örültem, hogy újra láthatom Őt. De annyira fura, hogy ez a „kötődés” milyen gyorsan kialakult nálam. Minél több időt töltöttem Vele, annál többet akartam még Vele eltölteni az elkövetkezendőkben. A műszerfalra pillantottam, ahogy elhajtottam a Mystic Falls tábla mellett és keservesen vettem tudomásul, hogy egy órát várnom kell. De inkább itt. Beléptem a bárba és ugyanaz az érzés fogott el, mint legelőször. Ismeretlenség. Ezzel mit sem törődve elsétáltam a pulthoz és kikértem a szokásos whiskeymet. A pincérfiú ugyanaz volt. Ahogy megkaptam az italomat, társaságom akadt.

- Te vagy Stephanie, igaz? – kérdezte mögülem egy szőkeség. – Carolina vagyok. Damon és Elena haverja. – magyarázta lelkesen fülig érő mosollyal.

- Igen. – válaszoltam tömören, de véleményem szerint barátságosan. Felé fordítottam a fejem és néztem, hogy a pultnak támaszkodik.

- Damonre vársz? – érdeklődött és átváltott közönyösebb stílusra, de a halvány mosolya nem tűnt el az arcáról. Némán biccentettem egyet. – Még Stefannal szervezkedik valamit. – közölte és kikért két pohár italt.

- Téged nem hívtak?

- Kihagynak szinte mindenből. Majd ha szükség lesz rám, akkor hívnak. – felelte kicsit csalódottan. Kezdtem volna terelni a témát, de mire szóra nyitottam volna a szám, Caroline megszólalt. – És mi van közted és Damon közt? – kérdezte sejtelmesen, mintha a legjobb barátok lennénk. Hirtelen nem is tudtam válaszolni, hisz ez engem is érdekelt. Mi van köztünk? Hű, hát nyögvenyelősen is, de sikerült megszólalnom.

- Ezt még korai lenne megmondani. – apró vigyor terült szét az arcomon. Ez így is volt. Túl korai lett volna kijelenteni bármi komolyat.

- Értem. Sok szerencsét. – mondta és kezébe vette a poharakat. – Most visszamegyek Elenához, ha akarsz, ülj le hozzánk. – azzal fogta magát és elment. Nem is figyeltem merre ment. Gondolkodtam az ajánlatán, de idő közben eszembe jutott még milliónyi dolog és mire észbe kaptam már 9 óra volt. Szerettem, mikor ilyen gyorsan telik az idő és eljön az, amire/akire vártunk, pedig a várakozás alapjába véve szívás.

Éreztem a hátamon valakinek az érintését, majd a következő pillanatban kaptam egy puszit a fejem búbjára. Oldalra fordultam és Damon ellenállhatatlan mosolyával találtam szemben magam.

- Korán jöttél. – suttogta immár az ajkaimba és megcsókolt. Úgy éreztem magam, mintha ez lett volna az első.

- Nem bírtam az otthon ülést. – mondtam már kihajolva a csókból. Damon úgy ült le és rendelt magának, mint egy fárasztó nap után szokás. – Végeztetek?

- Többet nem fognak elrabolni tőled. – ígérte nyomatékosan. Nos, ezt örömmel hallottam. Erre csak elvigyorodtam. – És hogy sikerült túlélni az itt ücsörgést?

- Nehezen! – vágtam rá nevetve. – Pár percet beszéltem Caroline-nal, de az idő nagyobb részében csak úgy néztem magam elé. – tettem hozzá érzelemmentes hangon. – Ja és itt a dzsekid. – mutattam az ölemben pihenő ruhadarabra.

- Köszönöm, hogy elhoztad. – szólt, mire én rázni kezdtem a fejem.

- Nem! Én köszönöm, hogy odaadtad. – mondtam szertartásosan, mire Damon féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Mit csinálsz holnap? – kérdezte és teljes testével felém fordult. Fürkésző tekintetével rám nézett, amitől mindig kirázott a hideg.

- Nos, én azt terveztem, hogy eljöhetnél velem valahova. – válaszoltam titokzatosan, amitől mindenki megőrül. Láthatólag ő is.

- És gondolom, nem mondod meg, hová. – vágta rá kaján vigyor kíséretében.

- De nem ám! – mondtam vigyorogva és én is oldalasan ültem. Kezemet a pultra helyeztem, hogy szinte összeért a férfiéval.

- Jól van, de előtte elviszlek valahova. – jelentette ki határozottan kisebb gondolkodás után.

- Benne vagyok, 3-kor találkozzunk!

- Érted megyek. – erre csak bólintottam, a zsebemből kihúztam néhány dolcsit és a pultra csúsztattam.

- Mész is? – kérdezte hitetlenül. Leszálltam a székről és közelebb mentem hozzá. Épphogy egy kicsit kellett megemelnem a fejemet, hogy jobban a szemébe tudjak nézni. Karjával átfonta a derekamat, hogy esélyem se legyen elindulni még egy darabig. Élveztem a közelségét.

- Rá kell készülnöm a holnapra. – feleltem kacéran, majd az ujjaimat összekulcsoltam Damon tarkóján.

- Mire készüljek? – húzta az időt. Én sem akartam abból a pillanatból elmenekülni. Egyike volt azoknak a perceknek, amiket legszívesebben megállítanék és bennük élnék örökre.

- Öltözz kényelmesen. – válaszoltam kisebb töprengés után.

- Remek. Ezt én is akartam tanácsolni. – még ha akartam volna se tudtam volna mozdulni. Fogva tartott a tekintetével és elvesztem a türkizszempárban.

- Jó éjt Damon. – köszöntem el, majd egy könnyed csókot leheltem a szájára, amiből egy hosszabb csókcsata kerekedett ki. Ismét addig jutottunk, hogy mindketten légszomjjal szenvedtünk.

- Jó éjt Steph. – sziszegte még az ajkaimba, majd lassan lecsúsztatta a kezét a csípőmről és én is levettem a kezem a tarkójáról. Még rávigyorogtam, aztán elmentem. A kijárat felé sétálva intettem Elenáéknak, majd kocsiba ültem és visszautaztam Evergreen-be.

Akkor nagyon nyomasztó volt az egyedüllét. Vágytam a társaságra. Jelen esetben Damonére. A nap többi részére ezt el kellett felejtenem. Holnap az egész délutánt vele fogom tölteni, talán még az estét is. Az is megfordult a fejemben, hogy együtt töltjük az éjszakát. De az még korai lenne, nem? Úgy gondolkodtam, mint egy tinédzser. Lehet, hogy furán hangzik, de Damon mellett embernek éreztem magam.

Felértem a lakásba, lezuhanyoztam, majd az ágyba vetettem magam és nem is kellett sokat várnom, míg álomba zuhantam.

**

Másnap ismét későn keltem. Elfogyasztottam a szokásos véradagomat, felöltöztem és a ruháim között kezdtem kotorászni. Semmi kényelmes, de jól kinéző ruhát nem találtam. Muszáj volt beautóznom Denverbe a plázába. Szerencsére 2 bolt átkutatása után megvettem a megfelelő darabot. Gyorskajáldában megebédeltem és mire hazaértem készülődhettem is. Kevesebb, mint fél óra múlva már kész voltam és türelmetlenül vártam a kopogást. Hosszú, unalmas perceknek néztem elébe. Damon ismét percre pontosan érkezett. Izgatottan nyitottam ajtót.

- Szia! – mondtam nagyon lelkesen. Nagyon vártam ezt a „randit”. Úgy éreztem, hogy ez sokkal különlegesebb lesz, mint az első. Legalább is más lesz. Látta rajtam a lelkesedést és elvigyorodott.

- Mehetünk? – kérdezte ő is feldobva. Van az a típusú ember, akit ha meglátsz, akkor attól jobb kedved lesz. Damon pontosan ilyen. Válaszul bólogattam és kézen fogva ballagtunk az autóhoz. Soha nem vártam ennyire, hogy olyan helyre vigyenek, aminek még a nevét sem tudom. De a kíváncsiság felülkerekedett rajtam.

- Mondd el hova megyünk! – hangom könyörgő volt.

- Meglepetés! – mondta szigorúan az útra szegezve a tekintetét.

- Naa, légy szíves. – folytattam a könyörgést. Most az egyszer tudni akartam.

- Nem lehet. – a fejét csóválta és közben rám nézett egy pillanatra. Elővettem a kiskutya-nézésemet és úgy pislogtam rá. – Ne nézz így! – utasított nevetve.

- Miért? A végén még elárulod? Az bizony nagy kár lenne. – játszottam a nagy „együttműködést”, de nem hagyott nyugodni a kisgyerek énem. – Mondd el! – kértem utoljára, mire úgy látszott, hogy megadja magát.

- Annyit mondhatok, hogy számodra idegen helyre megyünk. – ennyit sikerült belőle kiszednem, semmi többet. Nagy általánosságban beszélt, hát volt pár ötletem, de kimagaslóan csak egy volt, ami elképzelhető volt. Lovaglás. Ez az, ami távol állt tőlem, ő pedig örömét leli benne.

- Gonosz vagy. – vágta rá hitetlenül és levettem róla a szemem.

- Mondták már. – nevetett fel és éreztem, hogy a tekintete rajtam pihen, de a világért sem néztem volna rá. Bámultam kifelé az ablakon és vártam, hogy odaérjünk. Már fél órája egy elhagyatott úton haladtunk, majd végre megérkeztünk. Jól tippeltem, egy farmra hozott.

- Tudtam, hogy ide hozol. – szóltam büszkén már akkor, mikor a bejárat felé sétáltunk.

- Mégis honnan? – kérdezte értetlenül a férfi, mire megfogta a kezem és megállított.

- Megérzés. – válaszoltam felé fordulva és testünk teljesen összeért.

- Hát persze. – suttogta nevetve és a homlokomra nyomott egy puszit. – Menjünk! – tovább ballagtunk, mire odaértünk a pajtákhoz. – Válassz! – mondta Damon. Erre értetlenül reagáltam.

- Várj, úgy érted, hogy én egyedül fogok lovagolni? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

- Szeretnél inkább felülni mögém? – ajánlotta fel készségesen, mire én szaporán bólogatni kezdtem.

- Határozottan nagyobb biztonságban érezném magam. – mondtam apró mosollyal.

- Rendben. – a választás lehetősége még mindig nálam volt, így egyesével vettem szemügyre a lovakat. A választásom egy fiatal, világosbarna szépségre esett. Tényleg gyönyörű teremtmény volt. Damon kivezette a pajtájából, előkészítette és kisétáltunk vele a szabadba.

- Csak utánad. – adtam át az elsőbbséget. Damon szótlanul felült a lóra. Én haboztam. Tagadhatatlanul féltem. Sosem lovagoltam azelőtt.

- Na, gyerünk már Steph. Segítek. – lenyújtotta a kezét, amit megragadtam és próbáltam én is felülni. Próbálkozásom sikerrel járt. Damont átkaroltam és a következő pillanatban csak azt hallottam, hogy nevet.

- Mi ilyen vicces? - kérdeztem tőle értetlenül.

- Te félsz! – jelentette ki egyszerűen. Hát igen, talán erősebben szorítottam magamhoz, mint kellett volna, de ez nem volt meglepő. Szerettem volna ezt palástolni.

- Nem, dehogy. – fakadtam ki sértetten és enyhítettem a szorításomon.

- Még mindig nem tudsz hazudni. – horkant fel és elindultunk a lóval. A paci bizonytalan léptekkel haladt előre. Körbejártuk a telket és egy tónál megálltunk. Most először Damon szállt le, majd lesegített. Az egyik lábamat átraktam a másik oldalra, Damon megfogta a derekamat és esetlenül földet értem.

- Most először ültem lovon vámpírként. – vallotta be halkan. Még nem engedett el és én csak közelebb léptem hozzá.

- Hát akkor nem tettem valami élvezetessé a parázásommal. – vállamat kissé felhúztam és tényleg sajnáltam, hogy ez az élmény különösebb jó érzés nélkül múlt el számára.

- Jó volt ez így. – bíztatott határozottan. Nem győzött meg teljesen, így hát kárpótlásul megcsókoltam. Ennyire közel még nem éreztem magamhoz.

- Sétálunk egyet? – kérdeztem az ajkaiba alig hallhatóan és szinte észrevehetetlenül beleegyezve bólogatott. Elengedett és a lovat az egyik fához kötözte. Megragadta a kezemet és a tó széléhez sétáltunk. Egy fa felé irányítottam a lépteinket. Leültünk. Damon egy fának támasztotta a hátát, én pedig az ölébe helyeztem magam. Hátunk mögül sütött a nap, ami szépen visszatükröződött a vízen.

- Emlékszem, amikor először estem le a lóról 12 évesen. Nem akartam folytatni a lovaglást, de az apám ösztönzött ara, hogy ne hagyjam abba. – mondta mélyen elgondolkodva.

- Biztosan már akkor is minden lány körülötted lebzselt és várta, hogy őket is elvigyed. – jegyeztem meg nevetve és Damon kezét simogattam, amivel a hasamat karolta át.

- Nem. – tiltakozott elvigyorodva. – Te vagy az első, akit elhoztam. – közölte  különös hangnemben, mintha azt várta volna el, hogy ezáltal különlegesnek érezzem magam. És ez így is volt.

- Hű, megtisztelő. – mondtam halkan elismerő mosoly kíséretében. – Még Kathrine-t sem hoztad el? – kérdeztem hitetlenül.

- Kathrine csak magára gondolt és sosem hagyta kivenni kezéből az irányítást. Esélyem sem lett volna ezt megtenni, de ezt mára már nem is bánom annyira. – mondta és kezdtem meggyőződni arról, hogy neki is fontos lettem pár nap alatt.

- Nos, én most átvenném az irányítást. És ha nem bánod, gyalog mennék vissza a kocsihoz. – féltem a reakciótól, de bíztam benne, hogy megért. Nem is kaphattam volna jobb választ egy szívből jövő nevetésnél.

- Ha ragaszkodsz hozzá. – azzal felkeltünk és Damon visszavágtatott a pajtához, én pedig vámpírsebességgel a kocsinál termettem. Beültem a kocsiba a volán mögé és pár pillanat múlva már Damon is mellettem volt. Kezemet nyújtottam a kulcsért.

Kihajtottam a farmról és a végtelennek tűnő útról is letértünk, majd Denver felé vettem az irányt. Egy, maximum másfél óra alatt ott voltunk és az egyik szabadtéri kosárpályát tűztem ki célul. Szerencsénkre senki nem volt kint. – Szóval ez a nap a kikapcsolódásról szól? – kérdezte sejtelmesen és kiszálltunk az autóból.

- Oh, igen. – odasiettem a palánk alá és felkaptam az ott hagyott labdát. Pattogtatni kezdtem, majd dobtam egy kosarat. Hiányzott már.

- Előre szólok, hogy nem vagyok valami jó kosaras. – figyelmeztetett nevetve, majd levette a dzsekijét és a padra hajította.

- Nem számít. Én sem remekeltem lovaglásban. – odapasszoltam a labdát, mire ő rádobta, de sikertelenül lepattant a palánkról. – Ezt még gyakorolnod kell. – jegyeztem meg elvigyorodva, majd egy 3 pontossal próbálkoztam, ami sosem volt az erősségem. El is hibáztam.

- Látod, még neked sem jöhet be minden. – felvonta a vállát, majd gyorsan kedzte pattogtatni a labdát. – Lássuk mennyire vagy profi! Vedd el tőlem a labdát!

- Ezt vegyem kihívásnak? – kérdeztem rá komolytalanul és rohanni kezdtem felé. Egy könnyed mozdulattal átpattintottam a lába között a labdát. A jól bevált 3 lépés-felugrás technikával bedobtam a kosárba, majd megszerezve a lepattanót Damon próbálta megkaparintani a labdát.

Végig háttal voltam neki, így hárítva a próbálkozásait. Egy ügyetlen mozdulattal sikerült kipattintania kezemből és a labda kigurult a pálya szélére. Kizökkentem az egyensúlyomból és majdnem orra estem, de Damon idejében észbe kapott és biztonságosabb módszerrel a földre huppantunk. Mindketten hatalmas nevetésbe fakadtunk ki. Kissé lihegve dőltem a férfi vállának.

- Fogadni mernék, hogy felülmúltam az elvárásaidat.

- Be kell valljam, nem erre számítottam. – mondtam büszkén. Ahogy ezt kimondtam, felkapcsolták a közvilágítást. Fel sem tűnt, hogy esteledik. Az állandó kocsiba ugrálás és utazgatás ide-oda kimerített. Mindennél jobban vágytam egy meleg fürdőre és egy puha ágyra. Na és persze magam mellett akartam tudni Damont. Semmi kétség.

- Az évezred elején úgy döntöttem, hogy a sportnak szentelem az életemet. Játszottam helyi csapatokban és részt vettünk kisebb rangadókon. Aztán a csapatok csődbe mentek és nem tudták finanszírozni az edzéseket, az utazást. – meséltem és ezek csak akkor jutottak eszembe. Előtte sosem mondtam el ezt senkinek.

- Előbb véget ért a karriered, mint ahogy sikeres lettél volna. – állapította meg Damon hitetlenül.

- Pontosan a sikert akartam elkerülni. Jól is jött nekem a hirtelen csapatfelbontás.

- Nem tudod, miből maradtál ki. – mondta úgy, mintha nagyon is értett volna hozzá.

- Kíváncsiskodók hadából maradtam ki. Az évek során furcsállták volna, hogy egy napot sem öregszem és mindig teli vagyok energiával.

- Megmagyarázhattad volna azzal, hogy jó a plasztikai sebészed és kitűnő doppingszereket szedsz. – csattant fel nevetve.

- Kár, hogy akkor még nem ismertelek. Ennyi erőből lehettél volna a menedzserem. – horkantam fel szintén kacagva. Ezek voltak a felhőtlen pillanatok, amikre mindig is emlékezni fogok.

- Akkor bizony meggazdagodtunk volna. – mondta még mindig nevetve. - Merre tovább? – kérdezte Damon és a fejét az enyémnek döntötte, ami a vállán pihent.

- Szeretném meghallgatni, hogy zongorázol. – válaszolta kisebb hatásszünet után.

- Mégis hol? – hangja értetlen volt és biztosra vettem, hogy esélytelennek tartja az ötletet.

- Hiszed vagy sem az lakásom előszobájában van egy kisebb zongora, amit a mai napig nem fedeztem fel. – fogalmam sem volt, hogy került oda, de óriási mázlim volt, hogy pont azt a szobát kaptam meg.

- Akkor induljunk! – Evrgreenbe ő vezetett. Én élveztem a távolban lévő kivilágított városok látványát. Mindig is jobban szerettem este kocsiba ülni, mint nappal. Fél óra alatt odaérünk, úgy 9 óra tájt. Damon őrült tempóban vezetett. Felbaktattunk a szobámba, majd míg én összeszedtem egy kis rágcsálnivalót és tasakos vért, addig halk dallamokat szűrődtek be az ajtó mögül. Egy kisebb tálcára rápakoltam a cuccokat és bementem Damonhöz. A zongora mellett volt egy kisasztal, arra rátettem a tálcát és leültem a férfi mellé.

- Add a kezed! – kérte halkan, én pedig habozva, de odanyújtottam neki a kezemet. Az ujjaimra az övéit tapasztotta, majd a billentyűk fölé rakta és egy egyszerű, alig 10 dallamból álló dalrészletet játszottunk el ezáltal. Könnyen megjegyezhető volt, de nekem valahogy nem ragadt meg a memóriámban. Még egyszer eljátszottuk. – Most próbáld meg egyedül. – utasított mosolyogva. Kételkedtem abban, hogy meg tudom csinálni. Nekikezdtem és körülbelül már a negyedik hangnál elrontottam.

- Ez sem megy nekem. – mondtam csalódottan. Régen az nagy álmom volt, hogy tudjak zongorázni, de úgy láttam, hogy csak álom marad.

- Akkor csak hallgasd. – azzal elkezdett játszani egy számomra is ismerős dalt. Később jött több klasszikus. És így tovább körülbelül fél órán keresztül. Rádőltem a vállára és úgy élveztem a zenét. Az ujjai úgy átfutottak a billentyűkön, mintha egy ezerszer elgyakorolt dalról lett volna szó. Csodálattal néztem és hallgattam. Előcsalogatta a muzikális énemet, ami nagy ritkán tör felszínre. Mikor már láthatólag kezdett fáradni, abbahagyta. – Tetszett? – kérdezte, majd lehajtotta a billentyűknek a tetejét és a combjára csapta a kezét.

- Igen, nagyon. – válaszoltam suttogva. Fejemet lehajtottam a válláról és felnéztem rá. Lábamat átettem a pad másik oldalára, így teljesen felé tudtam fordulni. Ahogy az arcát néztem, felmerült bennem egy kérdés: Mit is érzek iránta? Érdekes kérdés, amire még magam sem tudtam a választ. Amit éreztem az sokkal több volt már pusztán annyinál, hogy nagyon kedvelem őt. Előző nap hosszú órákon át hiányoltam a társaságát és egészségtelenül sokat gondoltam rá. És ezek azt hiszem, annak a jelei, hogy beleszerettem. Ezt a tényt sosem szerettem túl hamar bevallani magamnak aztán közölni az érintettel, de ebben az esetben határozottan tudtam, hogy ez a beismerés nem korai. Semmiképpen sem akartam ezt Damonnel tudatni. Na, az lenne a korai.

- Örülök neki. – mondta a férfi fél oldalas mosolyra húzva a száját és teljesen kiszakított a gondolkodásból. Kétségbeesetten kutattam az agyamban, hogy mit mondjak. Megszólalás helyett inkább a vérhez nyúltam és inni kezdtem.

- Kérsz? – kérdeztem zavartan, mire Damon bólogatott. Odanyújtottam neki a tasakot és a kezünk teljesen összeért. Zavarba jöttem, pedig nem az volt az első eset, hogy megérintett. Mindkettőnk szemében a vágy égett. Tagadhatatlan. Damon ugyan kivette a kezemből a tasakot a kezemből, de egyből a zongora tetejére helyezte. Végigsimított a karomon és a nyakamnál megállt, majd közelebb húzott magához és megcsókolt. Ha létezik az a csók, ami után jobban várod a következőt, akkor ez az volt. Nem akartam, hogy abbahagyja. Ledobtam a földre a félig teli tasakot nem érdekelve, hogy a tartalma szétfolyik a padlón. Még közelebb húzódtam hozzá. Innentől már nem volt szükség szavakra, a tettek beszéltek helyettünk. Egyik kezemet felcsúsztattam a tarkójára, majd beletúrtam éjfekete hajába. Egymás testbeszédéből megértettük egymást. Lassan felkelt a padról és én is így cselekedtem.

- Hol van a szobád? - suttogta a fülembe és válaszképpen megragadtam a karját és a közelebb lévő ajtóhoz vezettem. Mindketten lerúgtuk a lábunkról a cipőt. Kinyitottam a szobaajtót, és ahogy beléptünk, Damon nekiszorított a falnak. Ennél semmi nem tehette volna egyértelműbbé, hogy akart engem. Olyan szenvedélyesen csókolt, hogy beleremegett az összes porcikám. Kezemmel a pólójáért kaptam és rohamos tempóban húztam felfelé. Csillapíthatatlan vágyat éreztem arra, hogy meglássam, mi lapul a mindig is sokat takaró ruhadarab alatt. Nos, a látványban nem csalódtam, de csak pár másodpercem volt szemügyre venni, hogy mivel is van dolgom. A férfi vadul kapott az ajkaimért, miközben már az ő keze is a ruhám alatt járt. Pillanatok alatt kibújtatott a pólómból és neki is megakadt a szeme azon, amit látott. Én sem hagytam neki sok időt, újra megcsókoltam és annyira közel toltam magam hozzá, hogy a hasunk és a mellkasunk összeért. A bőre lángolt a testében izzó vágytól. Határozott léptekkel indultam meg az ágy felé. Út közben Damon levarázsolta rólam a melltartót is és már mindketten félmeztelenül álltunk egymás előtt. A férfi vámpírgyorsasággal az ágyra fektetett és elhalmozta a nyakamat és a mellkasomat apró, de annál forróbb csókokkal. Ahogy lejjebb ért, kigombolta a nadrágomat és egy könnyed mozdulattal attól is megszabadított. Aztán nekilátott a sajátjának, ami feleannyi idő alatt landolt a földön. Erőt vettem magamon és magam alá gyűrtem és én kerültem felülre. Ezt az „akciómat” nagy mosollyal fogadta. Most én ostromoltam csókokkal a nyakát, amit halk sóhajokkal követett. Visszahajoltam fölé, hogy a szemébe nézzek. Amolyan bíztató jelre vártam, hogy nem gondolta meg magát. Habár ez az eddigiekből elég biztos volt. Egy kósza hajtincset a fülem mögé söpört, majd hosszan megcsókoltam. Már csak a fehérneműink álltak annak az útjába, hogy végre egymáséi legyünk. De egy pár perc múlva az az akadály is leküzdött probléma volt. Damon nem szakította meg a csókunkat egy pillanatra sem és úgy fordított át minket, hogy újra ő vegye át az irányítást. Mindketten levegőért kapkodva váltunk ki a csókból. Egyik kezét összekulcsolta az enyémmel, majd óvatosan belém hatolt. Megszorítottam Damon kezét, a másikkal pedig nem bírtam megállni, hogy ne vájjam bele a körmeimet a hátába. Halk nyögés hagyta el a számat, amit próbáltam elfojtani. Damon ritmusszerűen mozgatta a csípőjét, pár lökés után pedig mindketten elértük a csúcsot. Damon zihálva dőlt el mellettem és még percekkel később is kapkodva vettem a levegőt. Magunkra húztam a takarót és kényelmesen elhelyezkedtem Damon mellkasára téve a fejemet. Egyik kezével védelmezően átkarolt, a másikat összekulcsolta az enyémmel. Hosszú ideig feküdtünk némán, míg elnevettem magam.

- Mi az? – kérdezte a férfi elvigyorodva.

- Bocs, hogy szétkarmoltam a hátadat. – mondtam még mindig kuncogva és beleharaptam az alsó ajkamba.

- Meg se éreztem. – vágta rá hitetlenül. Már épp reagáltam volna, mikor egy óriásit ásítottam. – Csak nem álmos vagy?

- Hosszú napunk volt. – mentegetőztem és élveztem Damon érintését, simogatását, közelségét. Mindent. Rég nem éreztem magam így, mint most mellette. Akármennyire is akartam, nem tudtam azon töprengeni, hogy mennyire megváltoztatott mindent a mellettem fekvő férfi. Hallgattam, ahogy szabályosan vette a levegőt és szinte azonnal álomba zuhantam.