Reparable Dream.

Na itt van az új írás:)) végre kész lett.remélem mindenkinek elnyeri a tetszését. különösebb hozzáfűznivalóm nincsen:D a közejövőben nem tervezek új írást, most a sulira szeretnék koncentrálni, de ki tudja mit hoz a jövő:)) majd jelentkezem!

Reparable Dream.

03x22. Delena.

- Vissza kell mennünk! – hangozz Elena határozott hangja. Még mindig nem bocsátott meg öccsének és Mattnek, hogy bealtatózták és kocsiba ültették. Most meg padlógázzal hajtanak, ki tudja, merre. – Figyelj, ha Klaustól származik a vérvonaluk, akkor mind meghalnak! – mondta egyre ingerültebben, de barátja, mintha meg se hallaná a szavait úgy szegezte komoly és rezzenéstelen tekintetét az útra. – Vissza kell mennünk, Matt! – ordította a lány. Tudta, hogy abban a pillanatban nem volt veszélyben; nem egy veszélyes őrülttel furikázik, aki az életére akar törni, mégis pánik tört rá. Akkor a barátairól volt szó és a szerelméről.  Milyen furcsa ezt így kimondani. Elen már hetek óta nem is tudta, hogy tekintsen Stefanra. Mint egy exre? Vagy mint egy vámpírra, aki mindig is szerette és szeretni is fogja, csak sötét korszakot élt át?

- Elena… - szólalt meg végül Matt és egy pillanatra ránézett a mellette ülő lányra.

- Mi az? – kérdezte szinte hisztérikusan.

- Damon nincs velük. – jelentette ki habozás nélkül a fiú. Elena hirtelen felhagyott a dühkitörésével és elakadt a szava, majd nagyot nyelt. Testét a kétségbeesés rázta át.

- Mi? – kérdezett újból alig hallhatóan. Nem akarta elhinni, amit hallott. Hogy lehet az, hogy Ő nincs a többiekkel?

- Száz mérföldre van a várostól. Tovább vezethetek hozzá vagy visszafordulhatok Stefanhoz. – magyarázta Matt és folyamatosan hol az utat figyelte, hol Elenára vetett egy pillantást. – Te döntesz! – Elena akkor, abban a percben leblokkolt. Fogalma sem volt, hogy mit is kéne tennie. A legrosszabb, ami történhetett, hogy Klaus igazat mondott és Stefanék meghalnak. Abban az esetben csak egy embertől tudna elbúcsúzni. Nem kellett volna ezt éreznie, de ő ebben a legrosszabb lehetőségben hitt. Nem látott más esélyt. De el kellett hessegetnie ezt a gondolatot és arra kellett koncentrálnia, hogy van más út. Lehet más is a befejezés.

Kétségbeesetten zihálni kezdett és úgy kapkodta a levegőt, mintha egy hosszú futás után állt volna meg. Képtelen volt dönteni, túl sok felelősség hárult rá. Bár nem ez lett volna az első eset, de ez most teljesen más. Nem egy egyszerű dolog felett dönt, hanem ezzel a döntésével akár a jövőjét írhatja meg. Nem tudta meghatározni, mi a helyes és a jó. Az esze Stefan nevét ordította, de a szíve mintha mást suttogott volna. Telefonjáért nyúlt és a gyorshívóból kikereste az idősebbik Salvatore számát és felhívta.

*

Damon mellett a telefon csörögni kezdett. A kijelzőn Elena neve jelent meg. Ez volt az egyetlen olyan név, ami a reményt jelentette számára. Azonnal felvette.

- Hadd találjam ki… - szólt köszönés nélkül a telefonba. – Arra vagy kíváncsi, hogy meglátogatott-e a zord kaszás. – viccelődött Damon, így próbálva oldani a feszültséget. Vegyes érzései voltak ezzel a beszélgetéssel kapcsolatban. Egyrészt örült, hogy hallhatta a lány hangját; másrészt pedig végtelenül elszomorította az a gondolat, hogy lehet, most beszélnek utoljára.

- Hogy érzed magad? Vannak tüneteid? – kérdezte rögtön aggódva a lány. Őszintén aggódott érte. Ő volt az egyetlen rendíthetetlen mentővára. És nem csak ezért és a megmagyarázhatatlan kötelék miatt aggódott érte. Hanem attól a tudattól rettegett, hogy Ő már nem lesz ott neki soha többé. Nem látja el tanácsokkal; nem nevetteti meg, mikor szüksége van rá és nem segít neki, ha baj van. Lehet, hogy önző módon kihasználta a férfi szeretetét, de szüksége volt Rá.

- Még nincsenek. – válaszolta higgadtan. – De biztosan jót fogunk nevetni, ha rájövünk, hogy Klaus egy nagy hazudozó. – mondta szórakozottan és sétálni kezdett a raktárhelyiségben.

- Igen, biztosan úgy lesz. – bíztatta Elena, bár ebben nem volt egészen biztos. Hangja elszorult és nehezére esett beszélnie, hisz ha arra gondolt, hogy talán most beszélnek utoljára, a sírás fojtogatta.

- Hé, merre vagy? – kérdezte Damon bizakodva. Reményekkel telien bámult maga elé. Arra vágyott, hogy Elena ott legyen vele abban a szélsőséges pillanatban, ahogy ő is annyiszor megtette ugyanezt.

Elena szemeiben könnyek gyűltek össze és erősen viaskodott magával. Nem akart elhamarkodott döntést hozni, de nem várathatta meg a férfit a válasszal. Erőltettet tempóban átgondolta, hogy mit is érez; mit diktál a szíve és az esze és hogy mit várnak el tőle. Képtelen volt kimondani azt, amivel Damonben egy világ dőlne össze. De muszáj volt megtennie, mert egy valakit el kell engednie. Lopva Mattre pillantott, aki ugyanolyan kíváncsian várta a választ, mint bizonyára Damon is tette.

- Matt hazavisz. – felelte végül és már nem tudta kordában tartani az érzéseit. Utat engedett könnyeinek, amik vízesésként zúgtak le a kipirosodott arcán.

- Stefanhoz. – suttogta végtelenül csalódottan Damon és rákönyökölt az előtte álló kisebb szekrényre.

- Nem csak Stefanhoz, Damon. Carolinehoz, Tylerhez.. – sorolta Elena, de mindez nem volt szükséges, mert a férfi tudta, azzal, hogy Stefanhoz megy vissza, őt is választotta kettejük közül. És ez mindennél jobban fájt neki. Megérdemelte volna, hogy ott legyen vele a lány, hisz most egyedül van. Fordított helyzetben Ő sem hagyta volna egyedül Elenát, de ez már nem számított. Így döntött. El kell fogadnia.

- Ne, Elena, értem én… - vágott közbe Damon és keserűen pislogott kezeire. Elvesztette az egyetlen olyan embert az életéből, aki miatt megérte megváltozni és néha jónak lenni. De a Stefannal közösen megfogadott ígéretük, hogy bármelyiküket választja a lány, a másik elhagyja a várost, szétszakította az egyetlen jótól, ami valaha történt az életében hosszú évek után. Ha túlélik ezt az egészet, soha többé nem fogja látni Őt. – Szóval, mivel lehet, hogy halott vagyok… - kezdte fintorogva és cseppet sem komolyan gondolva a dolgot. – Kérdezhetek valamit?

- Igen, persze. – válaszolta elszorult hangon Elena.

- Ha csak róla és rólam lenne szó és választanod kéne, hogy kitől búcsúzol el.. – mondta lassan és immár komolyan Damon. – Ki lenne az? – kérdezte olyan reménnyel telien, hogy még Elenának is elszorult a szíve. A hangjában talán benne volt a 2 éven át érzett vágyakozása és szeretete a lány iránt. Ennél sorsdöntőbb pillanat aligha akadhatott volna az életükben. Muszáj volt tudnia a választ. Ha túlélik, akkor tudnia kell, hogy véget ér a szenvedése vagy ugyanúgy folytatódik és az érzelmei kikapcsolását vonja majd maga után. Mert még egyszer nem tudná elviselni azt, mint korábban.

- Szeretem őt, Damon. – suttogta a lány és a torkát fojtogató sírástól már alig tudott válaszolni. Damonben ekkor rombolódtak le azok a reményvárak, amiket már Elena megismerése óta gondosan építgetett. Minden egyes felé intézett mosoly és nevetés; az összes köszönet, amit tőle kapott; az összes érintés és ölelés, amit a lány adott neki; minden tekintet, amik csordultig voltak érzelemmel; szavak, amelyek simogatták a szívét és lelkét; és a csókok, amik viszonzottak és önszántából adódóak voltak.. Ezek mind alapkövei voltak ezeknek a váraknak, ami 2 szó hallatán romba dőltek egy másodperc alatt. Az sem számított, hogy felépítésük kettő hosszú évbe tellett. – Akkor lépett be az életembe, amikor szükségem volt valakire és azonnal beleszerettem. És bármit érzek irántad, sosem szerettem ki belőle. – minden egyes szóval, mintha újabb és újabb kést döftek volna a vámpír szívébe. Vett egy mély levegőt és megszólalt.

- Hé, értem én.. – válaszolta nyugodtan, pedig a lelke tombolt. Szíve szerint tört-zúzott volna mindent, ami az útjába kerül. Suttogva ordítaná a lánynak, hogy egy így igazságtalan. Pedig megtehette volna. Annyi áldozat árán megvédte mindig a másikat, hogy ez a kis önzőség igazán beleférhetett volna. De nem tette, és csakis a lány miatt. – Mindig Stefan lesz az.. – ezt már csak ezért mondta ki hangosan, hogy magától hallja. Hogy ne kezdjen el újra remélni.

- Nem gondolhatok a „mindig”-re. Csak a jelenre gondolok. – magyarázta Elena és hangja nyugodtabb lett, de amit mondani készült, az még jobban előhozta belőle a sírást. – És törődöm veled, Damon. Ezért kell elengednem téged. – mire a mondta végére ért újabb zokogó roham tört rá. – Talán, ha veled találkoztam volna először. – suttogta erőtlenül. Ez volt a végső döfés Damon számára. Mindig akadt valami, ami miatt bűntudatot érzett. És tessék, most is itt van. Persze, hogy Ő találkozott először Vele!

- Talán.. – ismételte ez az egy szót, ami nem takarta a valóságot.

- Minden rendben lesz! Hallod? Nem lesz semmi bajod és hamarosan találkozunk. – mondta már határozottabban Elena minden erejét összeszedve.

- Nagyon hamar. Viszlát, Elena. – búcsúzott el Damon és legszívesebben ott helyben kitépte volna a szívét, csakhogy ne kelljen neki még egyszer átélnie a gyötrődést.

Elena remegő kezekkel dobta bele táskájába a telefonját, majd előhúzott egy papírzsebkendőt és letörölte a könnyeket az arcáról. Hosszú percek múlva törték meg a csendet.

- Jól vagy? – kérdezte őszintén Matt és ráhajtott a Wickery-hídra.

- Az most nem számít. – felelte halkan és megszólalt a telefonja. Lázasan kutatni kezdett a táskájában. – Hol a francban van? – mérgelődött, majd megtalálta és felvette. – Szia Bonnie. Úton vagyunk Mystic Falls felé. Minden rendben? – kérdezte Elena és bár még mindig szipogott, valamennyire sikerült abbahagynia a sírást.

- Elena… - kezdte a boszi elcsuklott hangon. – El kell mondanom valamit. – sóhajtotta és bármennyire próbálta leplezni a sírását, a lány észrevette.

- Bonnie, mi történt? – szólt rá ijedten és újból a pánik tört rá. Mellkasa rohamos tempóban süllyedt és emelkedett.

- Meghaltak.. – nyögte ki végül a Benett lány és hangos sírásba fakadt ki. – Mind meghaltak.

- Az nem lehet. – Elena hitetlenül válaszolt és nem fogta fel barátnője szavait. Csak bámult ki a szélvédőn és hirtelen előbukkant a semmiből Rebekah alakja. – Matt, vigyázz! – kiáltotta, mire a fiú elrántotta a kormányt és egyenesen a vízbe zuhantak. A nagy ütődéstől Matt beütötte a fejét a kormányba és eszméletét veszette. Elena próbálta kinyitni az ajtót, később az ablakot ütögette könyökével, de reménytelen volt. Kétségbeesetten ébresztgette a mellette ülő fiút, de nem ébredt fel. Esélyük sem volt kijutni. A kocsi túl gyorsan merült a víz alá. Elena még vett egy utolsó nagy levegőt, mielőtt teljesen ellepte volna őket a víz. Utoljára nekiesett az ajtónak, de nem sikerült kinyitnia. Már a levegője is elfogyott és fuldokolni kezdett. Utolsó dolog, ami átvillant az agyán, hogy rosszul döntött.

*

A lány hirtelen tért magához. Szemei kipattantak és kapkodva vette a levegőt. Reflexszerűen felült az ágyán és felkapcsolta a kislámpáját. Ijedten körbenézett és nem a kórházat látta maga körül és nem is a vizet, se Matt nem volt mellette, hanem ott hon volt. Az ágyában. Kiverte a víz és olyan gyorsan kapott a telefonjáért, amilyen gyorsan csak lehetséges volt egy embertől. Eszeveszettül nyomkodta a képernyőt, mire kicsöngött és egy álmos hang vette fel a telefont.

- Remélem, jó okod van arra, hogy felkeltettél az éjszaka közepén. – Damon morcos volt, de a lány elmondhatatlanul megkönnyebbült, hogy hallotta a férfi hangját.

- Hű, ezek szerint rendben vagy. – sóhajtott fel Elena.

- Jól vagy? – kérdezte kételkedve, de egyben aggódva is a másik.

- Persze, csak.. mindegy, hagyjuk. Aludj jól tovább! – azzal le is rakta a telefont, meg sem várva a férfi reakcióját. – Csak egy álom volt. – suttogta, majd visszafeküdt és elaludt.

**

Másnap minden úgy történt, mint egy átlagos napon. Már amennyire lehet átlagosnak nevezni. Reggel elfogyasztotta a szokásos kávéját, találkozott Caroline-ékkal és így tovább. Nem törődött az esti rémálmával, mert nem tartotta fontosnak. De délutánra ez megváltozott. A titokzatos Salvatore beszélgetések, Bonnie furcsa viselkedése, monológja a fivérekkel. – ezek mind szerepeltek az álmában. Minden ugyanúgy és ugyanolyan körülmények között. És ez több volt dejavu érzésnél. Úgy érezte, hogy ez már egyszer valóban megtörtént. Ténylegesen. Ez az egész akkor vált neki furcsává, mikor Mattel beszélgetett a szobájában és teát hozott fel neki. Merő kíváncsiságból rákérdezett egy dologra, bár őrültségnek gondolta, hogy az egész napját megálmodta.

- Elcukroztad a teát? – érdeklődte furcsállva, pedig épphogy beleszagolt a bögrébe.

- Nem vagyok a teakészítés mestere. – mentegetőzött Matt és feszülten felnevetett. Itt vált neki világossá az egész. Két éve még a vámpírok létezésében sem hitt. Azóta megismerkedett természetfeletti lények hadával. Vérfarkasok, hibridek, boszorkányok és szellemek. Már nehéz volt neki olyat mondani, amit ne tartott volna lehetségesnek.

- Vigyél el Damonhöz! – kérdte Elena hirtelen. Még ő sem fogta fel, hogy mit mondott és a fiú még jobban értetlen volt. – Ne várd, hogy megmagyarázzam, csak tedd meg! – szólt határozottan és félretette a bögréjét, majd szó nélkül elindultak.

Elena az álmában arra a következtetésre jutott, hogy rosszul döntött. És nem csak azért, mert Mystic Falls felé balesetet szenvedtek és valószínűleg meg is haltak. Hanem tartozott annyival Damonnek, hogy mellette van. Legalábbis ez volt a hivatalos verzió. Ez fedte azt a tényt, hogy bármit is érzett a férfi iránt, az erősebb volt a Stefan iránt táplált érzéseinél. Az elmélkedését, hogy mit is érez és hogy mennyire bizarr ez az egész, telefoncsörgés szakította meg. A kijelzőn Bonnie neve jelent meg és hatalmába kerítette a rettegés. Az álmára gondolt és a lehető legrosszabb hírre, amit akkor közölt neki.

- Szia, Elena. Merre vagytok? Szó nélkül eltűntetek.. – mondta aggódva a boszi. Elena megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Hé, öhm.. Matt elvisz Damonhöz. – felelte remegő hangon, hisz nem tudta, mit fog reagálni erre a másik.

- Most jut eszembe… Emily tegnap megjelent és figyelmeztetett, hogy bajod lesz, és hogy segíteni fog neked. Nem nagyon értettem, de próbálok vele kapcsolatba lépni. – magyarázta Bonnie és ekkor a hasonmásnak minden világos lett. Emily okozta az álmát, hogy tudassa vele, mit kell tennie.

- Mikor történt ez?

- Tegnap este. Már akkor akartam szólni, de biztosan aludtál már és nem akartalak felkelteni. – válaszolta a lány.

- Én azt hiszem, tudom miről beszélt. – mondta halkan, de nem akarta telefonba elmagyarázni. – Figyelj, Matt kirak, és aztán visszaindul haza. Én majd Damonnel megyek vissza a városba. – ígérte a lány és egy pillantást vetett Mattre, aki semmilyen véleményének nem adott hangot, csak beletörődött, hogy ezt kell csinálnia, még ha nem is tetszik neki az ötlet.

- Rendben. Vigyázzatok magatokra! – azzal mindketten letették. A Gilbert lány türelmetlenül kezdett a combjain dobolni ujjaival. Minél előbb ott akart lenni, de még azt sem tudta, hogy mit akar mondani a férfinak. Csak ott akart lenni mellette, hogy tudja, nincs egyedül. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy mikor Matt megszólalt, ijedten összerezzent.

- Megérkeztünk!

- Köszönöm. Menj vissza a városba és kerüld el a Wickery-hidat! – utasította nyomatékosan Elena.

- Miért? – érdeklődött a fiú értetlenül.

- Bízz bennem! – kérte a lány és mélyen Matt szemébe nézett. A másik válaszként bólintott, majd megvárta míg Elena kiszállt a kocsiból és elhajtott. A lány pedig besétált a raktárépületbe. Hosszú folyosókon végig és mikor megunta a céltalan járkálást, felhívta Damont.

- Elena.. – szólt bele a telefonba meglepődve. – Nem számítottam a hívásodra.

- Hol vagy? – kérdezte türelmetlenül a hasonmás és minden felnyitott kisebb raktárhelyiségbe benézett.

- Klaus holtteste mellett, miért? – mondta kissé szórakozottan.

- És azt mégis hol találom? – unta már, hogy állandóan visszakérdez komoly helyzetekben, ezért elővette a határozott hangját, amire Damon is félreteszi szórakozottságát.

- A parkolóban. – felelte, majd a következő pillanatban az előtte lévő ajtó kinyílt és Elena sétált be rajta. Damon egyszerre érzett örömöt és értetlenséget. A lány telefonját a zsebébe csúsztatva ballagott a falnak dőlve ülő vámpír felé. Damon felkelt és határozatlan léptekkel közeledett a másik felé. Alig egy méter volt közöttük, mikor megálltak és csak néztek egymásra. Elena nem akart tétlenkedni, sietve tette meg azt a két lépést, ami köztük éktelenkedett és szorosan magához ölelte a férfit. Damon reflexszerűen átfonta a kezeit a lány körül.

- Mit keresel itt? – kérdezte még mindig értetlenül. Hangja halk volt, de nem annyira, hogy a lány ne hallotta volna.

- Téged. – suttogta a másik mellkasába. Damon ilyet még álmodni sem mert, hogy egyszer Ő fog utána jönni. Fejét belehajtotta a lány nyakába és mélyen magába szippantotta annak illatát.

- És mi van Stefannal? – kérdezte kiválva az ölelésből. Elenát váratlanul érte a kérdés.

- Otthon van a többiekkel. – válaszolta egyszerűen.

- De hogyhogy nem vele vagy? – mérhetetlenül nagy örömet érzett azért, mert ott volt vele a lány, de mégis kételkedett. Próbálta leplezni jó érzését és a némi büszkeségét, de látszott a csillogás a szemeiben. A hasonmás közben helyet foglalt ott, ahonnan az imént kelt fel a férfi, majd Damon is követte a példáját.

- Amikor az éjszaka közepén kerestelek, akkor rémálmom volt. Teljesen úgy megálmodtam a napomat, ahogy történnie kellett volna. De én rájöttem erre és ahelyett, hogy önszántamból idejöttem, Matt benyugtatózott és úgy rakott kocsiba; és ahelyett, hogy itt vagyok, Stefanhoz mentem vissza, a hídnál pedig balesetet szenvedtünk és akkor mind meghaltunk. Ti is, mi is. – kezdte egyből a lényeget Elena. – Bonnie-nál megjelent Emily és azt mondta neki, hogy veszélyben vagyok, de segíteni fog nekem. Segített is, az álmomban ráébresztett, hogy rosszul döntöttem volna…

- Szóval csak azért jöttél ide, hogy megúszd a balesetet? – ezek a szavak bántották a hasonmást, de meg tudta érteni a másikat.

- Nem! Azért jöttem, hogy végre jól döntsek. - válaszolta a lány, mire Damon értetlenül kapta fel a fejét. Meg akarta magyarázni neki, de nem találta a megfelelő szavakat. Az álmában elhangzott búcsúmonológját akarta átfogalmazni. – Nézd, Stefan akkor lépett be az életembe, amikor szükségem volt valakire és azonnal beleszerettem. Lehet, hogy még nem szerettem ki belőle teljesen, de hozzád jobban vonzódom. Te olyan meredek lépéseket voltál képes megtenni értem, amit más sohasem tenne. Elviselted, ha haragudtam rád. És az is csak azért volt, mert engem védtél; nekem akartál jót, még ha nem is a megfelelő módszerekkel. – mondta Elena és sokkal könnyebbnek érezte a lelkét. A lánynak végre elnyílt a szeme és rájött, hogy bármennyire is volt komoly a kapcsolata Stefannal, nem volt elég erős, ha Damon iránt is kezdett komolyabban érezni. Damon nem hitte el, amit hallott. Már épp reagálni akart volna, mikor megszólalt a lány telefonja.

- Szia, Car. Mondd gyorsan. – mondta Elena, és a vámpírlány örömittasan beszélni kezdett.

- Már bőven túlléptük azt az időt, ami Sage és Finn halála közt telt el. Szóval minden bizonnyal semmi esély sincs arra, hogy Stefanék meghalnak. – a hasonmás retteneten boldog volt. Nem veszített el újabb embereket az életéből és ez számára mindennél fontosabb volt.

- Remek! Damonnel hamarosan elindulunk haza! – jelentette ki a lány és lerakta a telefont. Ledobta maga mellé a készüléket és Damon nyakába vetette magát. Olyan szorosan ölelte át, hogy a vámpír már alig kapott levegőt.

- Hé, elhiszem, hogy örülsz, de azért nem kell megfojtani. – hüledezett nevetve a Damon. A lány enyhített a szorításán, majd egy gyors puszit lehelt a férfi ajkaira. Ez annyira meglepte a másikat, hogy már csak akkor tért magához, mikor a lány megszólalt.

- Túléltétek. – szólt hitetlenül Elena és óriási vigyorra húzta a száját. Olyan rettegés ragadta el álmában, mikor meghallotta, hogy Damonék meghaltak, hogy már képtelen lett volna átélni ezt ma is.

- Ha ezzel jár… - utalt az iménti szájra puszira, amit talán a hasonmás tiszta fejjel nem tett volna meg. – akkor bármikor túlélek bármit. – szólt a férfi és kaján mosoly jelent meg az arcán. Erre Elena is felnevetett.

- Hülye voltam, hogy eddig nem ismertem be még magamnak sem az igazságot. – mondta halkan még mindig vigyorogva. Alaposan szemügyre vette a másik arcát, mintha sosem látta volna azelőtt. Damon összehúzva a szemüvegét üzente, hogy nem érti, mire gondol pontosan. – Szeretlek, Damon. – végre hallotta őszintén ezt az egy szót úgy, hogy el is hitte és neki is mondják. Ha nem mondta volna ki a nevét, talán el sem hiszi, hogy hozzá beszél. Kimondta azt a három szótagot, ami kiolvasztotta olykor fagyos, vastag jégtakaróba burkolózott szívét. Képtelen volt gondolkodni. Nem is akart. Akkor nem. Mohón kapott Elena ajkaiért és azt érezte, amiről azt hitte, soha nem lehet majd az övé. Viszonzott szerelmet.