It's a new beginning. VII.

Nos, hoztam a 7. és egyben lehetségesen az utolsó részt is:)) nem tudom, hogy írjak e még egy nagyon rövid epilógust, vagy esetleg egy rövidebb részt.. még gondolkodom rajta:D addig jószórakozást ehhez a részhez!:) pusziii.

It’s a new beginning.

VII.

Másnap délutánig nem mozdultam ki a szobámból. Hol halkan szóló zene mellett néztem ki a fejemből, hol lekötött egy-egy érdekes műsor a tv-ben. De nem bírtam ki, hogy ne hívjam fel Damont. Habár azt ígérte, hogy ő majd megteszi ezt a lépést, de én már annyira nem tudtam mit kezdeni magammal, hogy inkább cselekedtem. Tárcsáztam a számot, majd hallgattam, hogy kicsörög.

- Már is hiányzom? – kérdezte hitetlenül halk nevetés mellett.

- Lebuktam volna? – kérdeztem vissza értetlenül. – Amúgy csak azért hívlak, mert nálam maradt a dzsekid. - mondtam és vigyorra húzódott a szám az előző napi emlékáradatra.

- Oh a francba! Eggyel több ok, amiért találkoznunk kell. – felelte annyira sajnálva, hogy az már nekem fájt.

- Majd csak túléljük valahogy. – sóhajtottam, mire már nem tudtam magamban tartani a nevetésemet. – Mikor?

- Holnap délután?

- Ma este?

- Nem jó. Stefan felhívott, hogy segítsek. Pár napja mentem el, de már megállt nélkülem az élet. – szinte magam elé tudtam képzelni, ahogy szemét forgatva válaszolt.

- És akkor én mégis mit csináljak ma este? – kérdeztem már szinte felháborodva. Hátradőltem a gurulós széken, fejemet is hátradöntöttem és a plafont bámulva pörgettem magam, míg el nem szédültem.

- Denverben nem lehet unatkozni. – mondta és erre felkaptam a fejemet.

- Egyedül nem buli. – a hangomat szomorúra „állítottam”, hátha megkér, hogy kísérjem el.

-  Mondanám, hogy gyere, de nem szeretném, ha része legyél ennek az őrületnek. – szólt immár komolyabb hangnemre váltva. Őszintén beszélt. Erre nem tudtam mit reagálni. – Tudod mit? 9 fele gyere a Grillbe és a pultnál találkozunk. Iszogatunk egy kicsit és holnap együtt töltjük a délutánt. Mit szólsz? – csábított az ötlet. Én előbb is összefutottam volna vele, de nem panaszkodom.

- Rendben, ott leszek! – mondtam határozottan.

- Helyes. Várlak!

- Szia Damon! – köszöntem el tőle, majd mindketten leraktuk. Nem vártam meg az estét. Lezuhanyoztam, hajat mostam, felöltöztem, kezembe vettem a bőrdzsekit és elindultam Mystic Falls felé.

**

Egész úton hangosan hallgattam a zenét a kocsiban. Örültem, hogy újra láthatom Őt. De annyira fura, hogy ez a „kötődés” milyen gyorsan kialakult nálam. Minél több időt töltöttem Vele, annál többet akartam még Vele eltölteni az elkövetkezendőkben. A műszerfalra pillantottam, ahogy elhajtottam a Mystic Falls tábla mellett és keservesen vettem tudomásul, hogy egy órát várnom kell. De inkább itt. Beléptem a bárba és ugyanaz az érzés fogott el, mint legelőször. Ismeretlenség. Ezzel mit sem törődve elsétáltam a pulthoz és kikértem a szokásos whiskeymet. A pincérfiú ugyanaz volt. Ahogy megkaptam az italomat, társaságom akadt.

- Te vagy Stephanie, igaz? – kérdezte mögülem egy szőkeség. – Carolina vagyok. Damon és Elena haverja. – magyarázta lelkesen fülig érő mosollyal.

- Igen. – válaszoltam tömören, de véleményem szerint barátságosan. Felé fordítottam a fejem és néztem, hogy a pultnak támaszkodik.

- Damonre vársz? – érdeklődött és átváltott közönyösebb stílusra, de a halvány mosolya nem tűnt el az arcáról. Némán biccentettem egyet. – Még Stefannal szervezkedik valamit. – közölte és kikért két pohár italt.

- Téged nem hívtak?

- Kihagynak szinte mindenből. Majd ha szükség lesz rám, akkor hívnak. – felelte kicsit csalódottan. Kezdtem volna terelni a témát, de mire szóra nyitottam volna a szám, Caroline megszólalt. – És mi van közted és Damon közt? – kérdezte sejtelmesen, mintha a legjobb barátok lennénk. Hirtelen nem is tudtam válaszolni, hisz ez engem is érdekelt. Mi van köztünk? Hű, hát nyögvenyelősen is, de sikerült megszólalnom.

- Ezt még korai lenne megmondani. – apró vigyor terült szét az arcomon. Ez így is volt. Túl korai lett volna kijelenteni bármi komolyat.

- Értem. Sok szerencsét. – mondta és kezébe vette a poharakat. – Most visszamegyek Elenához, ha akarsz, ülj le hozzánk. – azzal fogta magát és elment. Nem is figyeltem merre ment. Gondolkodtam az ajánlatán, de idő közben eszembe jutott még milliónyi dolog és mire észbe kaptam már 9 óra volt. Szerettem, mikor ilyen gyorsan telik az idő és eljön az, amire/akire vártunk, pedig a várakozás alapjába véve szívás.

Éreztem a hátamon valakinek az érintését, majd a következő pillanatban kaptam egy puszit a fejem búbjára. Oldalra fordultam és Damon ellenállhatatlan mosolyával találtam szemben magam.

- Korán jöttél. – suttogta immár az ajkaimba és megcsókolt. Úgy éreztem magam, mintha ez lett volna az első.

- Nem bírtam az otthon ülést. – mondtam már kihajolva a csókból. Damon úgy ült le és rendelt magának, mint egy fárasztó nap után szokás. – Végeztetek?

- Többet nem fognak elrabolni tőled. – ígérte nyomatékosan. Nos, ezt örömmel hallottam. Erre csak elvigyorodtam. – És hogy sikerült túlélni az itt ücsörgést?

- Nehezen! – vágtam rá nevetve. – Pár percet beszéltem Caroline-nal, de az idő nagyobb részében csak úgy néztem magam elé. – tettem hozzá érzelemmentes hangon. – Ja és itt a dzsekid. – mutattam az ölemben pihenő ruhadarabra.

- Köszönöm, hogy elhoztad. – szólt, mire én rázni kezdtem a fejem.

- Nem! Én köszönöm, hogy odaadtad. – mondtam szertartásosan, mire Damon féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Mit csinálsz holnap? – kérdezte és teljes testével felém fordult. Fürkésző tekintetével rám nézett, amitől mindig kirázott a hideg.

- Nos, én azt terveztem, hogy eljöhetnél velem valahova. – válaszoltam titokzatosan, amitől mindenki megőrül. Láthatólag ő is.

- És gondolom, nem mondod meg, hová. – vágta rá kaján vigyor kíséretében.

- De nem ám! – mondtam vigyorogva és én is oldalasan ültem. Kezemet a pultra helyeztem, hogy szinte összeért a férfiéval.

- Jól van, de előtte elviszlek valahova. – jelentette ki határozottan kisebb gondolkodás után.

- Benne vagyok, 3-kor találkozzunk!

- Érted megyek. – erre csak bólintottam, a zsebemből kihúztam néhány dolcsit és a pultra csúsztattam.

- Mész is? – kérdezte hitetlenül. Leszálltam a székről és közelebb mentem hozzá. Épphogy egy kicsit kellett megemelnem a fejemet, hogy jobban a szemébe tudjak nézni. Karjával átfonta a derekamat, hogy esélyem se legyen elindulni még egy darabig. Élveztem a közelségét.

- Rá kell készülnöm a holnapra. – feleltem kacéran, majd az ujjaimat összekulcsoltam Damon tarkóján.

- Mire készüljek? – húzta az időt. Én sem akartam abból a pillanatból elmenekülni. Egyike volt azoknak a perceknek, amiket legszívesebben megállítanék és bennük élnék örökre.

- Öltözz kényelmesen. – válaszoltam kisebb töprengés után.

- Remek. Ezt én is akartam tanácsolni. – még ha akartam volna se tudtam volna mozdulni. Fogva tartott a tekintetével és elvesztem a türkizszempárban.

- Jó éjt Damon. – köszöntem el, majd egy könnyed csókot leheltem a szájára, amiből egy hosszabb csókcsata kerekedett ki. Ismét addig jutottunk, hogy mindketten légszomjjal szenvedtünk.

- Jó éjt Steph. – sziszegte még az ajkaimba, majd lassan lecsúsztatta a kezét a csípőmről és én is levettem a kezem a tarkójáról. Még rávigyorogtam, aztán elmentem. A kijárat felé sétálva intettem Elenáéknak, majd kocsiba ültem és visszautaztam Evergreen-be.

Akkor nagyon nyomasztó volt az egyedüllét. Vágytam a társaságra. Jelen esetben Damonére. A nap többi részére ezt el kellett felejtenem. Holnap az egész délutánt vele fogom tölteni, talán még az estét is. Az is megfordult a fejemben, hogy együtt töltjük az éjszakát. De az még korai lenne, nem? Úgy gondolkodtam, mint egy tinédzser. Lehet, hogy furán hangzik, de Damon mellett embernek éreztem magam.

Felértem a lakásba, lezuhanyoztam, majd az ágyba vetettem magam és nem is kellett sokat várnom, míg álomba zuhantam.

**

Másnap ismét későn keltem. Elfogyasztottam a szokásos véradagomat, felöltöztem és a ruháim között kezdtem kotorászni. Semmi kényelmes, de jól kinéző ruhát nem találtam. Muszáj volt beautóznom Denverbe a plázába. Szerencsére 2 bolt átkutatása után megvettem a megfelelő darabot. Gyorskajáldában megebédeltem és mire hazaértem készülődhettem is. Kevesebb, mint fél óra múlva már kész voltam és türelmetlenül vártam a kopogást. Hosszú, unalmas perceknek néztem elébe. Damon ismét percre pontosan érkezett. Izgatottan nyitottam ajtót.

- Szia! – mondtam nagyon lelkesen. Nagyon vártam ezt a „randit”. Úgy éreztem, hogy ez sokkal különlegesebb lesz, mint az első. Legalább is más lesz. Látta rajtam a lelkesedést és elvigyorodott.

- Mehetünk? – kérdezte ő is feldobva. Van az a típusú ember, akit ha meglátsz, akkor attól jobb kedved lesz. Damon pontosan ilyen. Válaszul bólogattam és kézen fogva ballagtunk az autóhoz. Soha nem vártam ennyire, hogy olyan helyre vigyenek, aminek még a nevét sem tudom. De a kíváncsiság felülkerekedett rajtam.

- Mondd el hova megyünk! – hangom könyörgő volt.

- Meglepetés! – mondta szigorúan az útra szegezve a tekintetét.

- Naa, légy szíves. – folytattam a könyörgést. Most az egyszer tudni akartam.

- Nem lehet. – a fejét csóválta és közben rám nézett egy pillanatra. Elővettem a kiskutya-nézésemet és úgy pislogtam rá. – Ne nézz így! – utasított nevetve.

- Miért? A végén még elárulod? Az bizony nagy kár lenne. – játszottam a nagy „együttműködést”, de nem hagyott nyugodni a kisgyerek énem. – Mondd el! – kértem utoljára, mire úgy látszott, hogy megadja magát.

- Annyit mondhatok, hogy számodra idegen helyre megyünk. – ennyit sikerült belőle kiszednem, semmi többet. Nagy általánosságban beszélt, hát volt pár ötletem, de kimagaslóan csak egy volt, ami elképzelhető volt. Lovaglás. Ez az, ami távol állt tőlem, ő pedig örömét leli benne.

- Gonosz vagy. – vágta rá hitetlenül és levettem róla a szemem.

- Mondták már. – nevetett fel és éreztem, hogy a tekintete rajtam pihen, de a világért sem néztem volna rá. Bámultam kifelé az ablakon és vártam, hogy odaérjünk. Már fél órája egy elhagyatott úton haladtunk, majd végre megérkeztünk. Jól tippeltem, egy farmra hozott.

- Tudtam, hogy ide hozol. – szóltam büszkén már akkor, mikor a bejárat felé sétáltunk.

- Mégis honnan? – kérdezte értetlenül a férfi, mire megfogta a kezem és megállított.

- Megérzés. – válaszoltam felé fordulva és testünk teljesen összeért.

- Hát persze. – suttogta nevetve és a homlokomra nyomott egy puszit. – Menjünk! – tovább ballagtunk, mire odaértünk a pajtákhoz. – Válassz! – mondta Damon. Erre értetlenül reagáltam.

- Várj, úgy érted, hogy én egyedül fogok lovagolni? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

- Szeretnél inkább felülni mögém? – ajánlotta fel készségesen, mire én szaporán bólogatni kezdtem.

- Határozottan nagyobb biztonságban érezném magam. – mondtam apró mosollyal.

- Rendben. – a választás lehetősége még mindig nálam volt, így egyesével vettem szemügyre a lovakat. A választásom egy fiatal, világosbarna szépségre esett. Tényleg gyönyörű teremtmény volt. Damon kivezette a pajtájából, előkészítette és kisétáltunk vele a szabadba.

- Csak utánad. – adtam át az elsőbbséget. Damon szótlanul felült a lóra. Én haboztam. Tagadhatatlanul féltem. Sosem lovagoltam azelőtt.

- Na, gyerünk már Steph. Segítek. – lenyújtotta a kezét, amit megragadtam és próbáltam én is felülni. Próbálkozásom sikerrel járt. Damont átkaroltam és a következő pillanatban csak azt hallottam, hogy nevet.

- Mi ilyen vicces? - kérdeztem tőle értetlenül.

- Te félsz! – jelentette ki egyszerűen. Hát igen, talán erősebben szorítottam magamhoz, mint kellett volna, de ez nem volt meglepő. Szerettem volna ezt palástolni.

- Nem, dehogy. – fakadtam ki sértetten és enyhítettem a szorításomon.

- Még mindig nem tudsz hazudni. – horkant fel és elindultunk a lóval. A paci bizonytalan léptekkel haladt előre. Körbejártuk a telket és egy tónál megálltunk. Most először Damon szállt le, majd lesegített. Az egyik lábamat átraktam a másik oldalra, Damon megfogta a derekamat és esetlenül földet értem.

- Most először ültem lovon vámpírként. – vallotta be halkan. Még nem engedett el és én csak közelebb léptem hozzá.

- Hát akkor nem tettem valami élvezetessé a parázásommal. – vállamat kissé felhúztam és tényleg sajnáltam, hogy ez az élmény különösebb jó érzés nélkül múlt el számára.

- Jó volt ez így. – bíztatott határozottan. Nem győzött meg teljesen, így hát kárpótlásul megcsókoltam. Ennyire közel még nem éreztem magamhoz.

- Sétálunk egyet? – kérdeztem az ajkaiba alig hallhatóan és szinte észrevehetetlenül beleegyezve bólogatott. Elengedett és a lovat az egyik fához kötözte. Megragadta a kezemet és a tó széléhez sétáltunk. Egy fa felé irányítottam a lépteinket. Leültünk. Damon egy fának támasztotta a hátát, én pedig az ölébe helyeztem magam. Hátunk mögül sütött a nap, ami szépen visszatükröződött a vízen.

- Emlékszem, amikor először estem le a lóról 12 évesen. Nem akartam folytatni a lovaglást, de az apám ösztönzött ara, hogy ne hagyjam abba. – mondta mélyen elgondolkodva.

- Biztosan már akkor is minden lány körülötted lebzselt és várta, hogy őket is elvigyed. – jegyeztem meg nevetve és Damon kezét simogattam, amivel a hasamat karolta át.

- Nem. – tiltakozott elvigyorodva. – Te vagy az első, akit elhoztam. – közölte  különös hangnemben, mintha azt várta volna el, hogy ezáltal különlegesnek érezzem magam. És ez így is volt.

- Hű, megtisztelő. – mondtam halkan elismerő mosoly kíséretében. – Még Kathrine-t sem hoztad el? – kérdeztem hitetlenül.

- Kathrine csak magára gondolt és sosem hagyta kivenni kezéből az irányítást. Esélyem sem lett volna ezt megtenni, de ezt mára már nem is bánom annyira. – mondta és kezdtem meggyőződni arról, hogy neki is fontos lettem pár nap alatt.

- Nos, én most átvenném az irányítást. És ha nem bánod, gyalog mennék vissza a kocsihoz. – féltem a reakciótól, de bíztam benne, hogy megért. Nem is kaphattam volna jobb választ egy szívből jövő nevetésnél.

- Ha ragaszkodsz hozzá. – azzal felkeltünk és Damon visszavágtatott a pajtához, én pedig vámpírsebességgel a kocsinál termettem. Beültem a kocsiba a volán mögé és pár pillanat múlva már Damon is mellettem volt. Kezemet nyújtottam a kulcsért.

Kihajtottam a farmról és a végtelennek tűnő útról is letértünk, majd Denver felé vettem az irányt. Egy, maximum másfél óra alatt ott voltunk és az egyik szabadtéri kosárpályát tűztem ki célul. Szerencsénkre senki nem volt kint. – Szóval ez a nap a kikapcsolódásról szól? – kérdezte sejtelmesen és kiszálltunk az autóból.

- Oh, igen. – odasiettem a palánk alá és felkaptam az ott hagyott labdát. Pattogtatni kezdtem, majd dobtam egy kosarat. Hiányzott már.

- Előre szólok, hogy nem vagyok valami jó kosaras. – figyelmeztetett nevetve, majd levette a dzsekijét és a padra hajította.

- Nem számít. Én sem remekeltem lovaglásban. – odapasszoltam a labdát, mire ő rádobta, de sikertelenül lepattant a palánkról. – Ezt még gyakorolnod kell. – jegyeztem meg elvigyorodva, majd egy 3 pontossal próbálkoztam, ami sosem volt az erősségem. El is hibáztam.

- Látod, még neked sem jöhet be minden. – felvonta a vállát, majd gyorsan kedzte pattogtatni a labdát. – Lássuk mennyire vagy profi! Vedd el tőlem a labdát!

- Ezt vegyem kihívásnak? – kérdeztem rá komolytalanul és rohanni kezdtem felé. Egy könnyed mozdulattal átpattintottam a lába között a labdát. A jól bevált 3 lépés-felugrás technikával bedobtam a kosárba, majd megszerezve a lepattanót Damon próbálta megkaparintani a labdát.

Végig háttal voltam neki, így hárítva a próbálkozásait. Egy ügyetlen mozdulattal sikerült kipattintania kezemből és a labda kigurult a pálya szélére. Kizökkentem az egyensúlyomból és majdnem orra estem, de Damon idejében észbe kapott és biztonságosabb módszerrel a földre huppantunk. Mindketten hatalmas nevetésbe fakadtunk ki. Kissé lihegve dőltem a férfi vállának.

- Fogadni mernék, hogy felülmúltam az elvárásaidat.

- Be kell valljam, nem erre számítottam. – mondtam büszkén. Ahogy ezt kimondtam, felkapcsolták a közvilágítást. Fel sem tűnt, hogy esteledik. Az állandó kocsiba ugrálás és utazgatás ide-oda kimerített. Mindennél jobban vágytam egy meleg fürdőre és egy puha ágyra. Na és persze magam mellett akartam tudni Damont. Semmi kétség.

- Az évezred elején úgy döntöttem, hogy a sportnak szentelem az életemet. Játszottam helyi csapatokban és részt vettünk kisebb rangadókon. Aztán a csapatok csődbe mentek és nem tudták finanszírozni az edzéseket, az utazást. – meséltem és ezek csak akkor jutottak eszembe. Előtte sosem mondtam el ezt senkinek.

- Előbb véget ért a karriered, mint ahogy sikeres lettél volna. – állapította meg Damon hitetlenül.

- Pontosan a sikert akartam elkerülni. Jól is jött nekem a hirtelen csapatfelbontás.

- Nem tudod, miből maradtál ki. – mondta úgy, mintha nagyon is értett volna hozzá.

- Kíváncsiskodók hadából maradtam ki. Az évek során furcsállták volna, hogy egy napot sem öregszem és mindig teli vagyok energiával.

- Megmagyarázhattad volna azzal, hogy jó a plasztikai sebészed és kitűnő doppingszereket szedsz. – csattant fel nevetve.

- Kár, hogy akkor még nem ismertelek. Ennyi erőből lehettél volna a menedzserem. – horkantam fel szintén kacagva. Ezek voltak a felhőtlen pillanatok, amikre mindig is emlékezni fogok.

- Akkor bizony meggazdagodtunk volna. – mondta még mindig nevetve. - Merre tovább? – kérdezte Damon és a fejét az enyémnek döntötte, ami a vállán pihent.

- Szeretném meghallgatni, hogy zongorázol. – válaszolta kisebb hatásszünet után.

- Mégis hol? – hangja értetlen volt és biztosra vettem, hogy esélytelennek tartja az ötletet.

- Hiszed vagy sem az lakásom előszobájában van egy kisebb zongora, amit a mai napig nem fedeztem fel. – fogalmam sem volt, hogy került oda, de óriási mázlim volt, hogy pont azt a szobát kaptam meg.

- Akkor induljunk! – Evrgreenbe ő vezetett. Én élveztem a távolban lévő kivilágított városok látványát. Mindig is jobban szerettem este kocsiba ülni, mint nappal. Fél óra alatt odaérünk, úgy 9 óra tájt. Damon őrült tempóban vezetett. Felbaktattunk a szobámba, majd míg én összeszedtem egy kis rágcsálnivalót és tasakos vért, addig halk dallamokat szűrődtek be az ajtó mögül. Egy kisebb tálcára rápakoltam a cuccokat és bementem Damonhöz. A zongora mellett volt egy kisasztal, arra rátettem a tálcát és leültem a férfi mellé.

- Add a kezed! – kérte halkan, én pedig habozva, de odanyújtottam neki a kezemet. Az ujjaimra az övéit tapasztotta, majd a billentyűk fölé rakta és egy egyszerű, alig 10 dallamból álló dalrészletet játszottunk el ezáltal. Könnyen megjegyezhető volt, de nekem valahogy nem ragadt meg a memóriámban. Még egyszer eljátszottuk. – Most próbáld meg egyedül. – utasított mosolyogva. Kételkedtem abban, hogy meg tudom csinálni. Nekikezdtem és körülbelül már a negyedik hangnál elrontottam.

- Ez sem megy nekem. – mondtam csalódottan. Régen az nagy álmom volt, hogy tudjak zongorázni, de úgy láttam, hogy csak álom marad.

- Akkor csak hallgasd. – azzal elkezdett játszani egy számomra is ismerős dalt. Később jött több klasszikus. És így tovább körülbelül fél órán keresztül. Rádőltem a vállára és úgy élveztem a zenét. Az ujjai úgy átfutottak a billentyűkön, mintha egy ezerszer elgyakorolt dalról lett volna szó. Csodálattal néztem és hallgattam. Előcsalogatta a muzikális énemet, ami nagy ritkán tör felszínre. Mikor már láthatólag kezdett fáradni, abbahagyta. – Tetszett? – kérdezte, majd lehajtotta a billentyűknek a tetejét és a combjára csapta a kezét.

- Igen, nagyon. – válaszoltam suttogva. Fejemet lehajtottam a válláról és felnéztem rá. Lábamat átettem a pad másik oldalára, így teljesen felé tudtam fordulni. Ahogy az arcát néztem, felmerült bennem egy kérdés: Mit is érzek iránta? Érdekes kérdés, amire még magam sem tudtam a választ. Amit éreztem az sokkal több volt már pusztán annyinál, hogy nagyon kedvelem őt. Előző nap hosszú órákon át hiányoltam a társaságát és egészségtelenül sokat gondoltam rá. És ezek azt hiszem, annak a jelei, hogy beleszerettem. Ezt a tényt sosem szerettem túl hamar bevallani magamnak aztán közölni az érintettel, de ebben az esetben határozottan tudtam, hogy ez a beismerés nem korai. Semmiképpen sem akartam ezt Damonnel tudatni. Na, az lenne a korai.

- Örülök neki. – mondta a férfi fél oldalas mosolyra húzva a száját és teljesen kiszakított a gondolkodásból. Kétségbeesetten kutattam az agyamban, hogy mit mondjak. Megszólalás helyett inkább a vérhez nyúltam és inni kezdtem.

- Kérsz? – kérdeztem zavartan, mire Damon bólogatott. Odanyújtottam neki a tasakot és a kezünk teljesen összeért. Zavarba jöttem, pedig nem az volt az első eset, hogy megérintett. Mindkettőnk szemében a vágy égett. Tagadhatatlan. Damon ugyan kivette a kezemből a tasakot a kezemből, de egyből a zongora tetejére helyezte. Végigsimított a karomon és a nyakamnál megállt, majd közelebb húzott magához és megcsókolt. Ha létezik az a csók, ami után jobban várod a következőt, akkor ez az volt. Nem akartam, hogy abbahagyja. Ledobtam a földre a félig teli tasakot nem érdekelve, hogy a tartalma szétfolyik a padlón. Még közelebb húzódtam hozzá. Innentől már nem volt szükség szavakra, a tettek beszéltek helyettünk. Egyik kezemet felcsúsztattam a tarkójára, majd beletúrtam éjfekete hajába. Egymás testbeszédéből megértettük egymást. Lassan felkelt a padról és én is így cselekedtem.

- Hol van a szobád? - suttogta a fülembe és válaszképpen megragadtam a karját és a közelebb lévő ajtóhoz vezettem. Mindketten lerúgtuk a lábunkról a cipőt. Kinyitottam a szobaajtót, és ahogy beléptünk, Damon nekiszorított a falnak. Ennél semmi nem tehette volna egyértelműbbé, hogy akart engem. Olyan szenvedélyesen csókolt, hogy beleremegett az összes porcikám. Kezemmel a pólójáért kaptam és rohamos tempóban húztam felfelé. Csillapíthatatlan vágyat éreztem arra, hogy meglássam, mi lapul a mindig is sokat takaró ruhadarab alatt. Nos, a látványban nem csalódtam, de csak pár másodpercem volt szemügyre venni, hogy mivel is van dolgom. A férfi vadul kapott az ajkaimért, miközben már az ő keze is a ruhám alatt járt. Pillanatok alatt kibújtatott a pólómból és neki is megakadt a szeme azon, amit látott. Én sem hagytam neki sok időt, újra megcsókoltam és annyira közel toltam magam hozzá, hogy a hasunk és a mellkasunk összeért. A bőre lángolt a testében izzó vágytól. Határozott léptekkel indultam meg az ágy felé. Út közben Damon levarázsolta rólam a melltartót is és már mindketten félmeztelenül álltunk egymás előtt. A férfi vámpírgyorsasággal az ágyra fektetett és elhalmozta a nyakamat és a mellkasomat apró, de annál forróbb csókokkal. Ahogy lejjebb ért, kigombolta a nadrágomat és egy könnyed mozdulattal attól is megszabadított. Aztán nekilátott a sajátjának, ami feleannyi idő alatt landolt a földön. Erőt vettem magamon és magam alá gyűrtem és én kerültem felülre. Ezt az „akciómat” nagy mosollyal fogadta. Most én ostromoltam csókokkal a nyakát, amit halk sóhajokkal követett. Visszahajoltam fölé, hogy a szemébe nézzek. Amolyan bíztató jelre vártam, hogy nem gondolta meg magát. Habár ez az eddigiekből elég biztos volt. Egy kósza hajtincset a fülem mögé söpört, majd hosszan megcsókoltam. Már csak a fehérneműink álltak annak az útjába, hogy végre egymáséi legyünk. De egy pár perc múlva az az akadály is leküzdött probléma volt. Damon nem szakította meg a csókunkat egy pillanatra sem és úgy fordított át minket, hogy újra ő vegye át az irányítást. Mindketten levegőért kapkodva váltunk ki a csókból. Egyik kezét összekulcsolta az enyémmel, majd óvatosan belém hatolt. Megszorítottam Damon kezét, a másikkal pedig nem bírtam megállni, hogy ne vájjam bele a körmeimet a hátába. Halk nyögés hagyta el a számat, amit próbáltam elfojtani. Damon ritmusszerűen mozgatta a csípőjét, pár lökés után pedig mindketten elértük a csúcsot. Damon zihálva dőlt el mellettem és még percekkel később is kapkodva vettem a levegőt. Magunkra húztam a takarót és kényelmesen elhelyezkedtem Damon mellkasára téve a fejemet. Egyik kezével védelmezően átkarolt, a másikat összekulcsolta az enyémmel. Hosszú ideig feküdtünk némán, míg elnevettem magam.

- Mi az? – kérdezte a férfi elvigyorodva.

- Bocs, hogy szétkarmoltam a hátadat. – mondtam még mindig kuncogva és beleharaptam az alsó ajkamba.

- Meg se éreztem. – vágta rá hitetlenül. Már épp reagáltam volna, mikor egy óriásit ásítottam. – Csak nem álmos vagy?

- Hosszú napunk volt. – mentegetőztem és élveztem Damon érintését, simogatását, közelségét. Mindent. Rég nem éreztem magam így, mint most mellette. Akármennyire is akartam, nem tudtam azon töprengeni, hogy mennyire megváltoztatott mindent a mellettem fekvő férfi. Hallgattam, ahogy szabályosan vette a levegőt és szinte azonnal álomba zuhantam.