It's a new beginning. VI.

Ééés itt van az eddigi leghosszabb fejezet a INB ficből, ami tömény Steph-Damon.:)) sokat dolgoztam vele és remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Andie-nek ajánlom nagy szeretettel, tudván, hogy mennyire várta, hogy újra ők ketten együtt legyenek!:D jószórakozást hozzá! 

It’s a new beginning.

VI.

Vegyes érzések zuhantak rám, mikor megláttam azt a nevet, ami képes volt megváltoztatni a kedvemet. És persze a név birtokosa is rendelkezett ezzel a nem mindenkinek adandó képességgel. Örültem és féltem egyszerre. Kicsiny boldogság hullámai sodorták el a józan eszemet és úgy gondolkodtam, mint egy tinédzser. Tétován kezembe vettem a telefont és még farkasszemet néztem a képernyő közepén megjelenő névvel.

Szedd már össze magad! – utasítottam magamat. Széles vigyort varázsoltam az arcomra és a legélettelibb hangommal beleszóltam a készülékbe.

- Szia Damon! – a hangomba ugyan próbáltam egy cseppnyi meglepettséget csempészni, hogy ne tűnjön fel, mennyire vártam a hívását, de nem tudom, mennyire sikerült elérnem ezt a hatást.

- Stephanie, gondoltam megkérdezem, merre jársz.. – szinte magam elé tudtam képzelni az arcát és a mosolyát miközben beszél.

- Evergreenben vagyok egy kisebb szállóban. – válaszoltam és még mindig a boldogság hullámaiban mártóztattam a lábamat. De elhatároztam, hogy természetesebbnek kell viselkednem. – El sem tudnád képzelni, hogy milyen kedvesek itt az emberek. – mondtam ámuldozva, mire halk nevetést hallottam a vonal túlsó végéből.

- Önként felajánlják az egyik artériájukat? – kérdezte meglepetten. – Ott a helyem! – kiáltotta hüledezve és én is hangosabb nevetésbe fakadtam ki.

- Abban nincs is semmi élvezet. – csattantam fel hitetlenül. Bevallom, nekem is voltak sötét korszakaim. Ahová mentem, ott megnövekedett a rejtélyes halálesetek száma. Ezért is költöztem egyik városból a másikba.

- Teljesen igazad van. – felelt Damon száz százalékosan komolyan. – Amúgy furcsa, mert én is épp Denver közelében találtam magamnak egy barátságos kis panziót. – Oh, persze véletlenül. Gondoltam magamban.

- Még szerencse, hogy ennyire közel vagyunk egymáshoz, nem igaz? – szóltam és apró vigyorral a fotelba huppantam.

- Ahogy mondod! Bűn lenne nem kihasználni ezt a közelséget. Mit csinálsz holnap este? – és megkérdezte. Rendkívül örültem már akkor, pedig semmi konkrétat nem beszéltünk meg.

- Hm, hát lássuk csak. – tettettem, hogy gondolkodom, majd mintha megvilágosodtam volna, válaszoltam. – Azt hiszem találkozóm lesz azzal a férfival, aki a segítségemre volt egy szörnyű nap után. Nem tudom, mondtam-e. – céloztam ezzel rá.

- Remek. Ismerem azt a fickót. Egyesek szerint ősbunkó. – mondta folytatva ezt a is „játékot”.

- Nekem nem tűnt annak. – tiltakoztam és erre egy halk felszisszenés volt a reakció.

- Mit mondjak neki, hányra menjen?

- Attól függ, hova akar vinni.

- Fél 8ra érted megy. Pontos cím?

- Evergreen, Fairy Szálló; kint a város szélén. – válaszoltam készségesen. – De aztán ne késsen! – mondtam szigorúan.

- Nem fogok! Jó éjt, Steph. – köszönt el Damon és csak később esett le, hogy soha senki nem hívott még Stephnek.

- Jó éjt. – köszöntem el én is, majd halk nevetésbe kezdtem. Újra úgy éreztem magam, mint amikor Greggel kezdtek alakulni a dolgok. Gondtalanul boldognak. Ez az érzés is hiányzott már az életemből. Felpattantam a fotelból és bekapcsoltam a konyhapultra helyezett rádiót. Valami pörgősebb számot adtak le éppen. Táncolva eljutottam a fürdőig és rekordidő alatt már egy kinyúlt pólóban és fehérneműben léptem ki a helységből. Körbetáncoltam az asztalt, majd mikor a következő számnak is vége lett, kikapcsoltam a zeneforrást és belevetettem magam a párnákkal elhalmozott ágyba. Úgy döntöttem, hogy másnap sokáig alszok. Ezt a luxust megengedhettem magamnak, hisz semmi dolgom nem volt.

Másnap reggel 10 óra körül ébredtem és kipihentebbnek éreztem magam, mint valaha. Elfogyasztottam a „reggelimet”, meghallgattam a híreket, felöltöztem, majd azon kezdtem agyalni, hogy mit is kezdjek magammal estig. Ahogy elnéztem a szinte már rongyosra hordott ruháimat, rávettem magam, hogy elmenjek a plázába és vegyek magamnak pár göncöt. Nem hittem, hogy Evergreenben van pláza, ezért Denverbe mentem. A 70-es éveket itt töltöttem, de azóta még nem jártam itt.

Szinte az egész délutánt vásárlással töltöttem, pedig utálom ezt a tevékenységet. Késő délután 4 szatyornyi ruhával sétáltam ki az utolsó üzletből. Bepakoltam a kocsiba és elindultam a lakáshoz. Amint hazaértem, kidobáltam azokat a ruhákat, amik már hordhatatlanok. És mire észbe kaptam már fél 7 volt. Ideje volt készülődni. Lezuhanyoztam és felvettem az egyik új ujjatlan felsőmet, egy farmert és egy sarut. Ez az öltözés mindig jó, bárhová megyünk is. Hosszú világosbarna hajamat kiengedve hagytam. A sminkem pedig egy szempillaspirálból állt.

Negyed nyolckor már készen toporogtam a házban. Egész délutánra el is felejtettem, hogy vámpír vagyok. úgy éreztem, mintha ember lennék és ezt nagyon szerettem. Míg erről töprengtem, halk kopogás hallatszott. A gyomrom görcsbe rándult az izgalomtól. Bizonytalan léptekkel odasiettem és ajtót nyitottam.

- Oh, szia Steph. Sajnálom, de a haverod engem küldött maga helyett, mert valami közbejött neki. – mondta Damon sajnálatot szimulálva. Már majdnem elnevettem magam, de tartottam magam a szerephez.

- Damon. - szóltam meglepetten. Sajnálattal hallom, de azért remélem, hogy ugyanolyan jól fogok szórakozni. – válaszoltam csalódottan, de már a mondat végére nem bírtam visszafojtani a mosolyomat.

- Ezt megígérhetem. – biztatott és kajánul elvigyorodott. – Ezt neked hoztam. – mondta, majd egy csokor vörös rózsát húzott elő a háta mögül. Ez volt a kedvenc virágom. Ettől az ajándéktól még emberibbnek éreztem magam.

- Köszönöm. – hangom alig észrevehetően remegett.

- Indulhatunk?

- Persze! – hátat fordítottam neki, leraktam a virágot az egyik kisebb szekrényre, felkaptam a kulcsomat és már mentünk is. – Elárulod, hova viszel? – kérdeztem már a kocsiban ülve.

- Legyen meglepetés. – válaszolta sejtelmesen. Az útból ítélve, ahol mentünk, Denver felé haladtunk. Alig szólaltunk meg. Kisebb beszélgetés alakult arról, hogy mennyire átalakult a város, de mielőtt megérkeztünk volna, a beszélgetés félbeszakadt.

- Itt vagyunk. – szólt Damon miután leparkolt és zsebébe gyömöszölte a kocsi kulcsot. Emlékeztem erre a helyre. Kiszálltunk az autóból, majd a férfi előreengedett, és ahogy beléptem a helységbe megrohantak az emlékek.

A falatozó hangulatosan pislákoló gyertyákkal volt díszítve. A kicsi asztalokon kis virágcsokrok voltak elhelyezve. Nagyon otthonos volt.

Leültünk az egyik sarokba, megrendeltük az italokat és a kaját is.

- Hihetetlen, hogy átalakult ez a hely. – csodálkoztam és még mindig úgy néztem körbe, mintha minden másodpercben elveszteném az emlékezetem és újra szemügyre kellene vennem a minket körülvevő teret.

- Jártál már itt? – kérdezte meglepve.

- Igen, még a 70-es években. – magyaráztam halkan. Olyan kicsit voltak az asztalok, hogy alig volt köztünk egy méter, de még is kényelmes volt és meghitt hangulatot árasztott.

- Akkoriban bár volt, ugye? – kérdezett újra Damon és furcsállva válaszoltam.

- Igen. Minden este retro zene szólt és a fiatalok ide jártak ki szórakozni.

- És minden szombaton a specialitást szolgálták fel egy pohár vodkával. – mondta nevetve.

- Csak nem itt voltál te is abban az időben? – tettem fel a kérdést hitetlenül.

- Megfordultam itt néhányszor mielőtt leégett az egész. – a szavaiból azt tudtam kivenni, hogy érdekkel látogatott ide, amiért nem vetettem meg. Őrült egy korszak volt.

- Az lehetetlen, hogy nem találkoztunk. Az egész évtizedet itt töltöttem és minden szombaton itt tanyáztunk az ismerőseimmel. – mondtam és pont akkor hozták a megrendelteket.

- Lehet, hogy összefutottunk csak nem emlékszünk egymásra. - vetette fel Damon, mire én rögtön rázni kezdtem a fejem.

- Az lehetetlen. Ha egyszer valaki meglát téged, akkor nem vagy könnyen elfelejthető annak a személynek. – tiltakoztam hevesen.

- Igazad van. Felejthetetlen vagyok. – vigyorgott önelégültem, mire elnevettem magam. – De azért be kell vallani, hogy téged sem könnyű kiverni az „ember” fejéből. – ha nem lett volna félhomály, tisztán lehetett volna látni, hogy elpirulok.

- Ühm, mikor is égett le a bár? - kérdeztem miután összeszedtem magam és meg bírtam szólalni.

- 79-ben azt hiszem. – válaszolta és már mindketten félig elfogyasztottuk az ételeinket. Én gyrost rendeltem és egyszerűen isteni volt! – Miért?

- Csak úgy. – vontam vállat. – Nem sokkal azután építették újjá. Ha jobban megnézed, az a téglafal is arról árulkodik. – mutattam a háta mögé a villámmal.

- Honnan tudod? – kérdezte teli szájjal. Csak úgy tömte magába a hamburgerét. Olyan jóízűen evett, hogy mikor már úgy éreztem, több nem fér belém, elég volt rá néznem és újból megjött az étvágyam.

- Kiskoromban apa mindig a régi épületekről beszélt. Építész akart lenni, de túl szegények voltunk. Attól függetlenül, hogy nem tanulta a szakmát, nagyon is jól értett hozzá. Az öcsém, Gale mindig irigykedve bámult miközben házakat „elemeztünk”, pedig őt ez sosem vonzotta. – nagyon szívesen emlékeztem vissza azokra a napokra.

- És téged érdekelt? – érdeklődött lelkesen. El kellett gondolkodnom a válaszon.

- Talán. – feleltem mosolyogva. – Na, ne csak rólam beszéljünk. Téged mi érdekelt?

- Mindig is sokat foglalkoztam lovakkal. Két behívás között a szabadidőmet lovaglással töltöttem. Ez jelentette nekem a kikapcsolódást. – mindent el tudtam volna képzelni róla, de pont a lovaglást nem. Arcomra meglepettség ült ki. – Tudom, nem a legkimagaslóbb hobbi.

- Oh, neem. Mármint ha neked ez jelentette, hogy el tudsz szakadni a világtól, akkor az csak jó. – hebegtem-habogtam, de lenyűgözött, amit megosztott velem.

- Máskor a zongorázás is segített. Akkor tényleg sikerül kikapcsolnom az agyam. – magyarázta teljesen elmerülve a témában. Tetszett, hogy ennyire nyitott.

- Nálam még mindig a sportolás a legjobb figyelemelterelő módszer. – jegyeztem meg halkan és az italomhoz nyúltam.

- Múltkor is mondtad, hogy sportolsz. Mit?

- Kosarazom. Emlékszem, mikor először játszottak kosárlabdát és láttam én is. Azonnal beleszerettem. – eszembe jutottak azok az esték, mikor idegenek közé csapódtam és csak játszottunk addig, amíg bírtuk. Jó volt ilyenekről beszélgetni, mert tudatosította bennem, hogy az életem nem csak menekülés volt önmagam elől, hanem azért néha jól is éreztem magam.

Ahogy letettem a poharamat a kezem hozzáért Damonéhoz. Mindketten felkaptuk a tekintetünk és mélyen egymás szemébe néztünk. Nagy romantikus momentumnak nem neveztem volna, mint amiket a filmekben látunk, de abban biztos voltam, hogy akkor már teljesen mást kezdtem érezni puszta szimpátiánál.

És persze, hogy egyik ilyen pillanat se legyen tökéletes, jött a pincér, hogy megkérdezze, kérünk-e még valamit. A kezemet elvettem a poharamtól és a mellkasom előtt összekulcsolva a másikkal helyeztem az asztal élére. Damon jobban a helyzet magaslatán volt, mint én. Kikérte a számlát, amit a fiatal felszolgáló azonnal hozott is. Fizetett és ennél emberibben már ő sem viselkedhetett volna.

- Mi lesz a következő program? – kérdeztem izgatottan. A férfi ezen elmosolyodott. Mutatta, hogy kövessem, majd felálltunk és távoztunk a falatozóból. Szomorúan vettem tudomásul, hogy az ég beborult és sokkal sötétebbnek tűnt az este, mint általában nyár végén ilyenkor szokott. – Most sem mondod el, hogy hova megyünk, igaz? – kérdeztem, de azért reménykedtem. Bár szerettem a meglepetéseket, jobban szerettem tudni, mi vár rám.

- Jól gondolod. – felelte csibészes mosoly kíséretében. – De mindjárt ott vagyunk. – biztatott, majd egy kis szűk utcába fordultunk be. Végigsétáltunk rajta, majd egy nagy „Kérem, ne menjen a híd közelébe” tábla mellett ballagtunk el. Mikor felfogtam a szöveg lényegét, megálltam.

- Hé, ez a híd le van zárva omlásveszély miatt. – mondtam és bár vámpír vagyok, nem szeretek extrém helyzetekbe kerülni.

- Azóta már elkezdték a felújítást és annyira nem veszélyes. – nyugtatott Damon, miközben hátrafordult felém.

- Annyira… - ismételtem utána gúnnyal a hangomban.

- Gyere már! – azzal megfogta a kezemet és ellenállást nem tanúsítva hagytam, hogy vezessen. Amikor a nagyjából a híd közepén jártunk, megálltunk és elengedte a kezemet.

- Csukd be a szemed. – fordult felém és szótlanul engedelmeskedtem. A biztonság kedvéért még eltakarta a szememet, bal oldalra fordított. Éreztem ahogy elmosolyodtam, hogy a bőröm végighúzódik a kezén. Végül elvette a kezeit az arcom elől, és ahogy kinyitottam a szemeimet gyönyörű látvány tárult elém.

A híd egy kisebb folyó felett ívelt át. A folyó két szélén pedig magas fák nőttek. Olyan hatalmasak voltak, hogy szinte már összeértek a két oldalról ágaskodó fák lombjai. És arra az ég szép tiszta volt.  A hold fénye visszatükröződött a vízen. Csodálatos volt.

- Ez gyönyörű. – nyögtem ki elhaló hangon és már azon meglepődtem, hogy egyáltalán ki tudtam valamit préselni magamból. Elképesztően szép volt az a hely. Tipikus az a pillanat volt, mikor nem tudsz megszólalni, annyira elámulsz a helytől.

- Hát azt meg kell hagyni, hogy még belőlem is előhozza a szentimentális énemet. –mondta teljesen természetesen és egy pillanat alatt kizökkentett a táj bámulásából. Kénytelen voltam felnevetni.

- Miért azt olyan nehéz? – kérdeztem hitetlenül.

- Csak a megfelelő személy kell hozzá, a hely már lényegében nem is számít. – válaszolta és ismét belegabalyodtunk egymás tekintetébe. – Gyere, üljünk le! – javasoltam, majd a híd nem éppen magas peremére ugrott, felsegített és egymás mellé ültünk épp annyira, hogy a vállunk és a combunk összeérjen.

- Emlékszem, egyszer a testvéreimmel kifeküdtünk az udvarra csillagokat nézni. Ott akkor megfogadtuk, hogy sosem hagyjuk el egymást. Én mégis megtettem és meg is lett a következménye. – hallottam, hogy a hangom elcsuklik és éreztem, hogy könnyfátyol ereszkedik le a szememre.

- Nem a te hibád volt. – mondta és az egyik karjával átkarolta a vállamat és még közelebb húzott magához.

- Tudom, de néha azt kívánom, bár én is elkaptam volna a vírust. – ez a gondolat nem egyszer kínzott már. Sosem tudtam megszabadulni attól a ténytől, hogy máshogy is alakulhatott volna.

- Erre ne is gondolj. Hisz akkor most nem ülnénk itt. – suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg. De jó értelemben. Éreztem a leheletét az arcomon, majd oldalra fordultam, hogy a szemébe nézzek és kísértetiesen közel voltak egymáshoz az ajkaink. Ekkor hatalmas mennydörgés szakította ketté a pillanatot, amiért egykét káromkodás átsuhant az agyamon. A következő másodpercben már szakadt ez eső és mi gyorsan felkeltünk, majd egy fa alá rohantunk. Nem voltunk a legnagyobb biztonságban, hisz már villámlott is.

- Most komolyan arra várunk, hogy belénk csapjon egy villám? – hüledeztem nevetve.

- Menjünk! – utasított szintén vigyorogva és megragadta a kezemet. A szűk utcába rohantunk vissza, majd a főútra és az elő kisebb virágárus tetővel ellátott standja alá álltunk. Addigra már bőrig áztunk és én rettentően dideregtem. – Hé, ezt vedd fel. – mondta, majd levette a bőrkabátját és rám adta. A párkányra kirakott vázából kiszedett belőle egy fehér rózsát és a fülem mögé helyezte. Megigazgatta az arcomra rátapadó vizes hajtincseket, majd a nyakamra rakta a kezét és egyre csak közeledett felém. Kicsit megemeltem a fejem, hogy a lámpafényben lássam a teljes arcát, mikor átlépve azt a pár centit megcsókolt. Az egyik kezemet a derekára helyeztem, a másikkal pedig a sűrű fekete hajába túrtam. Az szabadon maradt kezét ő is hozzám hasonlóan a derekamat fogta át, így is a legközelebb húzva magához úgy, hogy a csípőnk teljesen egymáshoz préselődött. Már nem csak az ajkaink, hanem a nyelvünk is felfedezték az eddig számukra ismeretlen terülteket. Minden bizonnyal akkor megszűnt körülöttünk a világ. Csak mi volt a zuhogó esőben, senki más. Addig élveztem a csók által nyújtott felemelő érzést, míg el nem fogyott az összes levegőm és muszáj voltam levegőért kapnom. zihálva döntöttük egymásnak homlokunkat. A kezem immár Damon tarkóján pihent. És csak akkor tűnt fel, hogy alig lehetett egy homloknyival magasabb nálam. Hihetetlen, hogy ilyenkor milyen kis apróságra feltűnnek, amikről eddig nem is vettünk tudomást. Percekig álltunk így, míg az idő szinte teljesen elcsendesedett. – Mehetünk? – kérdezte Damon suttogva. Nem akartam hazamenni. Még Vele akartam lenni, de ez a nap sem tarthatott örökké. Így hát csak bólintottam egyet és kéz a kézben sétáltunk vissza az autóhoz. Visszamentünk Evergreenbe. A háromszintes panzió megálltunk, kinyitotta nekem az ajtót és a még szemerkélő esőben el kellett köszönnöm Damontől.

- Köszönöm ezt az estét. Nagyon jól éreztem magam. – mondtam csalódottan, hogy véget kellett vetni ennek a napnak is, de végtelenül boldogan, hogy mindez megtörtént.

- A következő alkalmat majd még megbeszéljük. – nagy mosolyra húzta a száját, majd egy könnyed csókot leheltem az ajkaira, miközben 2 ujjammal átfűztem az ő ujjait.

- Jó éjt! – búcsúztam el tőle, de még nem engedtem el.

- Majd hívlak. – ígérte és kénytelen voltam útjára engedni. Feltrappoltam a lépcsőn, de az ajtónál visszafordultam és végignéztem, hogy kocsiba ült és elhajtott. A lehető leggyorsabban felsiettem a szobámba, és úgy ahogy voltam, beledobtam magam az ágyba. Vizes hajjal és ruhával, Damon kabátjában. Lehunytam a szemeimet, hogy újraéljem azt a napot. Úgy éreztem, hogy végre minden egyenesbe jöhet.