It's a new beginning. IV.

Sziasztook!:)) itt is van az új fejezet.:D megszenvedtem a végével, de végül sikerült befejezni. remélem mindenkinek elnyeri a tetszését! az ötödiknek már úgy az 1/3ada meg is van, szóval lehet hogy előbb fel tudom rakni, mint vártam volna hogy kész lesz! na de nem húzom az időt. jószórakozást hozzá!:D

It’s a new begining.

IV.

Akármennyire is akartam tagadni, vágyom egy férfi közelségére. És esélyt akarok adni annak, hogy boldog legyek. De ugyanakkor félek is. Félek attól, hogy elrontom; vagy éppen attól, hogy én leszek a végén a szenvedő alany. De a kockázatot vállalni kell, nem igaz? És ki tudja… Lehet, hogy megéri kockáztatni. Ezért is jöttem el Damonnel a Grillbe. Több év óta ő az egyetlen, akiért merek kockáztatni. Elmélkedésemet pont ő szakította meg.

- Hahó! Hoztam az italodat. – szólt hozzám már szinte kiabálva és fogalmam sem volt, hogy még hányszor mondta ezt, mire eljutott a tudatomig. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy visszajött.

- Oh, bocs. – megráztam a fejem és zavartan mosolyogtam. Elém tolta a poharat és én pedig az ujjaim közé zártam azt.

- Min gondolkodtál el ennyire? – kérdezte kíváncsian, majd belekortyolt az italába. Erre a kérdésre nagyon nem akartam válaszolni.

- Csak azon, hogy vajon Elena meg tud-e birkózni a vámpírléttel. Abból kiindulva, hogy nekem sem volt egyszerű. – hazudtam remegő hangon, ami elárulta, hogy nem mondok igazat. Inkább én is a számhoz emeltem az italt és ittam belőle.

- Nem tudsz hazudni. – nevetett fel Damon, mire amolyan „megadom magam” arckifejezéssel néztem rá.

- Lebuktam. – tenyereimet feltartottam a vállaim elé és 220 wattos vigyorral elnevettem magam. – Mondtam volna azt, hogy arra gondoltam, mennyire megváltozott minden miután idejöttem? – hazudtam újra, de most hihetőbben. Habár lehetett volna ez is az igazság. Sokat változtam én is és az életem is. Szembenéztem magammal többször is; segítettem másoknak és határozottan jobban éreztem magam.

- Azzal elárultad volna magad. – felelte sejtelmesen és rám kacsintott. Oké, kezdett megtelni a képzeletbeli kalapom, amiben azokat a pillanatokat tároltam, amikor Damon elfeledtet velem mindent és rabul ejt.

- Az pedig nem tett volna jót. – nyögtem ki végül.

- Mondd csak, honnan jött az a sok okosság, amit Elenának mondtál a temetőben? – kérdezte és a választ magam sem tudtam.

- Nem tudom, csak úgy jött. – vállat vonva feleltem. Mondhattam volna, hogy a tapasztalataim beszéltek belőlem, de azok inkább csak rossz emlékek voltak, mint tapasztalatok. – Most pedig igazán nagyra értékelném, ha beszélnél magadról. Ha már nekem semmi mondanivalóm sincs, hisz tudsz mindent. – mondtam összeszedettebben. Örültem, hogy sikerült határozottnak tűnnöm.

- Mit akarsz hallani?

- Család, barátok… - válaszoltam egyszerűen. – szerelem – tettem hozzá, bár tudtam, hogy erről sosem egyszerű beszélni. – Az élettörténetedet.

- A szüleim meghaltak tinédzserkoromban. Stefant és engem a bácsikánk vett nevelése alá, de nagy szükség nem volt rá. Vámpírok lettünk. Emberként szolgáltam a hadseregben. Ott voltak barátaim, akiket soha többet nem láttam a hazajövetelem után. És akiket egy éve ismertem meg, szinte mindenkit elvesztettem. – mondta halkan és keserűen elmosolyodott.

- Nos, ismerősök terén a helyzet még nem teljesen reménytelen. – szóltam kurtán és egy biztató mosolyt küldtem felé. Tudtam, hogy én többet akarok puszta barátságnál, de úgy éreztem, hogy muszáj tudatnom vele, hogy számíthat rám.

- Ezt jó tudni. – motyogta, majd mély levegőt vett. Most jött a neheze. – Ami a szerelmet illeti.. Stefannal ugyanazt a nőt szerettük, akiről kiderült, hogy vámpír. Mindkettőnket megitatott a vérével és mikor a segítségére indultunk, megöltek minket. Én nem akartam befejezni az átváltozást, de az öcsémért megtettem. Kathrine elhitette velünk, hogy meghalt egy tűzvészben. De persze élt. Én pedig 145 évig titkon azt vártam, hogy újra láthatom. – fejezte be, majd nagyot kortyolt a whiskeyből. Ezzel érzékeny pontot érintettem meg.

- Mikor láttad őt viszont? – kérdeztem és el sem tudtam képzelni, hogy mennyire szörnyű lehetett neki, hogy több évtizeden keresztül nem is láthatta azt, akit szeretett.

- Nem sokkal az után, hogy Mystic Fallsba jöttünk. De akkor már tisztán láttam, hogy önző volt és kihasznált minket. – válaszolta már sokkal természetesebben.

- És mi van Elenával? – kérdeztem alig hallhatóan.

- Ő Kathrine hasonmása, de belülről teljesen más. Ezért is figyelt fel rá Stefan. Egy hetébe sem telt és beleszeretett. – mesélte, miközben állandóan tartotta a szemkontaktust. Becsültem ezért. Nem tudom, én képes lettem volna-e ilyen téma közben állni valakinek a tekintetét. Felmerült bennem a kérdés, vajon ő szereti-e.

- Szereted őt? – kockáztattam meg a kérdést. Féltem a választól. Jobb tiszta lappal indulni, minthogy később komolyabb féleértések adódjanak. Hosszasan elgondolkodott, ami semmi jót nem jelentett számomra. Igyekezett megválogatni a szavait, hogy ne okozzon fájdalmat. Én így láttam, de ebben nem lehettem biztos.

- Talán abba szerettem bele, hogy mellette embernek érzem magam. – felelte és ez nagyobbat ütött, mintha azt válaszolta volna, hogy igen, szereti. Ez annak köszönhető, hogy tudtam, mellettem sosem érezne így. Én nem tudnám ezt neki biztosítani. Erre nem tudtam semmit sem mondani. – Nézd, mielőtt Stefant választotta kettőnk közül, azt beszéltük meg az öcsémmel, hogy bármelyikünkre is a választás, a másik elhagyja a várost. Egy hete el kellett volna mennem, de addig nem akartam, míg nem rendeződnek nagyjából a dolgok Elenával. De most már ideje tovább állnom. Arra gondoltam, hogy jöhetnél velem. – arra jobban számítottam, hogy karót döfnek a szívembe idő előtt, mint erre. Megdöbbentem, sőt sokkolt.

- Nem tudom, hogy képes lennék-e rá. – nem tudom, mit vártam. Hisz már akkor sejtettem, hogy lehet valami Damon és Elena közt, mikor megláttam a lányt a férfi ágyán ülve. Bolond voltam, ha azt hittem, Damon kedvel annyira, mint én őt; hogy ő is nyitott ez alkalommal egy új kapcsolatra. De talán tévedtem és bolond voltam. Nem akartam egy második esély lenni, ha az első nem jött össze. Nem akarok választási lehetőség lenni. Lehet, hogy önző vagyok, de a választás akartam lenni, legalább egyszer az életben. Lehet, hogy ezt is csak én teszem drámaivá és köze sincs ehhez, hogy csak egy újabb esély legyek. Olyan bizonytalannak éreztem ezt az egészet. Ugyan, csak pár napja találkoztam vele. Nem ismertem meg elég jól. Habár a múltjáról szereztem tudomást, még ha felszínesen is, de a jelenje ingatag lábakkal állt a számomra. Most képtelen voltam a szemébe nézni és inkább az asztalt tanulmányoztam. Rettegtem attól, hogy ha valahogy találkozik is a tekintetünk, akkor ezt a bizonytalanság okozta ködöt egy másodperc alatt elsöpri és helyébe teljes meggyőződésem lenne, hogy nem csak egy esély vagyok neki. Feszengő pillantást vetettem tűzvörös körmeimre, amikre már ráfért az újrafestés.

- Hogy érted? – törte meg a fogalmam sincs mennyi ideje beálló csöndet Damon.

- Mármint ez nekem gyors. Alig pár napja annak, hogy találkoztunk és a múltunkról kívül mást szinte nem is tudunk egymásról. Nekem még idő kell. – mondtam és próbáltam palástolni az iménti gondolatmenetem eredményét.

- Értem. Én mára terveztem, hogy elutazom, még csak a holmimat kéne összepakolni. – magyarázta csak úgy mellékesen. Ezzel lehetőséget adott arra, hogyha mégis meggondolnám magam, akkor tudjam, hol keressem.

- Eldöntötted, hogy hova mész? – kérdeztem érdeklődve.

- Nem megyek messzire, épp csak annyira, hogy esélyem se legyen ismerősökkel találkozni. – válaszolta egyértelműen. Szóval itt lesz a közelben, ha mégis szükség lenne rá.
- Akkor nem is tartalak fel tovább. – kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Jobbnak láttam, ha minél előbb magamra maradok, és nyugodtan át tudok gondolni mindent. De mivel Damonnel jöttem, ez az idő várat magára.

- Ha menni akarsz, akkor visszaviszlek a panzióhoz. – mondta határozatlanul, mintha azt várta volna, hogy fordul egyet az agyam és folytatom tovább a csevegést. Némán biccentettem egyet.

Az alig negyedórás úton ez szót sem szóltunk egymáshoz. Kínos is lehetett volna a közénk burkolódó csönd, de nem volt az. Mindketten a gondolatainkba mélyedtünk és csak akkor tértünk észhez, mikor megérkeztünk. Kiszálltunk az autóból és szembenéztem Damonnel, hogy búcsút vegyek tőle. De akkor is, mint megannyi alkalommal most is elragadott az arca, a szemei, az egész lénye.

- Köszönök mindent. Majd még találkozunk. – ezt nem csak úgy a formaiság kedvéért mondtam. Tényleg akartam még vele találkozni.

- Én köszönöm, hogy segítettél. – szólt barátságos hangon és egy mosolyt csalt az arcára. Tudta, hogy mivel tud kizökkenteni a magam köré állított falon kívülre.

- Most már kvittek vagyunk. – jegyeztem meg határozottan és én is halványan elmosolyodtam.

- Majd hívlak. – ígérte komolyan és váratlanul leküzdve a köztünk lévő alig egy méter távolságot megpuszilta az arcomat. Ő aztán mindent megtett azért, hogy egyhamar ne térjek vissza a rózsaszín felhőkből a valóságba. Kezdtem azt hinni, hogy az elméletem teljesen valótlan.

- Viszlát Damon. – mondtam a torkomat köszörülve, majd még ezen a napon utoljára elvesztem a türkiz szempárban.

- Szia Stephanie. - köszönt el a férfi, aki minden bizonnyal egy jó ideig a gondolataim kitartó témája lesz.

Erőt vettem magamon, sarkon fordultam és a kocsimhoz siettem. Valami nyugodt helyre akartam menni, de annak fényében, hogy nincs többé otthonom, nem tudok hova menni. Így hát maradt az ilyenkor jól bevált panziók, szálláshelyek keresése. Megszokhattam volna, hogy nincs állandó otthonom, de egy pillanatig megörültem, hogy van hova visszatérnem, mikor először jöttem Mystic Fallsba. Most, hogy már szinte semmim sincs, elveszettnek éreztem magam és volt egy olyan érzésem, hogy sosem fogom megtalálni a helyem a világban. És ez végtelenül elszomorított. Ehelyett arra kéne gondolnom, hogy mim van. Lássuk csak.. Egy kocsim, egy bőröndnyi holmim, egy kis táskányi kiegészítő és egy kulcscsomó, amiből már csak egy kulcs használható. Nem valami bíztató jelek. De még ezek ellenére is próbáltam a jó oldalát nézni. Hisz minden rosszban van valami jó. Van egy halandó jó barátom és egy vámpír ismerősöm, Damon. És valljuk meg, ha nem égett volna le a házam, akkor nem töltöm magamba azt a sok whiskeyt, nem lett volna szükségem a segítségére és nem ismertem volna meg. Egy kis nyereségem mégis volt a dologban. Bíztam abban, hogy Damon tényleg tiszta lappal akar indítani velem, akkor felhív. Mert ha tényleg akar valamit és ne adj Isten hiányzom neki, akkor keresni fog. De mégis mikor? Utáltam magam, amiért ennyire hagytam, hogy eluralkodjanak felettem azok az érzések, amiket iránta éreztem. Oh, 2 nap után már nekem olyanjaim is vannak? Kedveltem őt. Nagyon. Ez az egy biztos. Túl gyorsa esek abba a hibába, hogy egy férfi miatt gyengének tűnök. De ezt ez alkalommal nem bántam. Ahelyett, hogy ezen rágódom, ki kéne találnom, hogy hova menjek. Semmi esetre sem akartam Mystic Fallstól távol menni, hisz Damon is a közelében lesz. Ha pedig Damon tényleg felkeres és találkozunk, akkor nem szeretném, hogy túl távol legyünk egymástól. Próbáltam a város 5-10 mérföldes körzetében maradni. Találtam is Denver közelében egy községet, Evergreen. Szép környéknek tűnt, mint Mystic Falls is, mégsem töltöttem ott 2 napnál többet. De itt most nem az a célom, hogy ismerkedjek vagy, hogy jól érezzem magam. Egyedül az számított, hogy biztos szálláshelyet találjak magamnak. Félórányi autókázás után ráleltem egy kisebb szállóra szinte a város szélén. Nem válogattam és túl fáradt voltam ahhoz, hogy más után nézzek. Bemente, kivettem egy szobát a legfelső emeleten és a bőröndömet is felcipeltem magammal, hisz több napra terveztem az itt tartózkodásomat. De a sors nem így akarta. Már másnap vissza kellett utaznom Mystic Fallsba.