újabb oneshot.:3

Fontos: független a 3. évad történéseitől. ez csak amolyan kiegészítés, vagy ha így jobban tetszik: kimaradt jelenet.:D 

párosítás: damon/elena.

remélem tetszeni fog mindenkinek.:)

Valamit valamiért

Elena az ablakában ült egy bögre teával és nézte a zuhogó esőt. Soha nem érezte magát ennyire elveszettnek. Mintha azzal, hogy Stefan elhagyta őket kitéptek volna belőle egy darabot. Az egyetlen személy, aki mindent elfeledtetett vele, az Damon volt. Amikor vele volt, mintha minden rendben lenne. Bűnös élvezettel imádta ezt a biztonságérzetet. Jobban szeretett a férfival lenni, mint ahogy azt megengedhette volna magának.

Egyedül volt abban a nagy házban, egyedül a gondolataival. Mégsem vágyott senkinek a társaságára. Talán csak egy emberére. És ez az egy ember, mintha megérezné, hogy rá gondol a lány. Telefoncsörgés törte meg a csendet.

- Damon! – köszönt a férfinak élettelen hangon.

- Szia, Elena! Hogy érzed magad? – érdeklődött.

A lány próbált életet lehelni a hangjába és így válaszolt.

- Jól vagyok. – minden alkalommal, ha kimondta ezt a két szót pénzt kapna, akkor ő lenne a városban a leggazdagabb. A férfi tudta, hogy hazudik.

- Átmenjek? – kérdezte.

- Megvagyok. – mondta határozatlanul a lány. Elgondolkodott a lehetőségen, hogy ketten legyenek.. De nem! – Komolyan. – folytatta már elcsukló hangon.

- Mindjárt ott vagyok! – mondta ő már határozottabban.

- De nem.. – Damon kinyomta a telefont, mielőtt Elena be tudta volna fejezni a mondanivalóját.

Elmosolyodott azon, hogy bármit mond a férfinak úgy is segíteni fog neki. Önző lehetett tőle, de mondhatni direkt csinálta. Utált egyedül lenni, de ezt másnak beismerni nem akarta, nem is merte. Túl sebezhetővé válna ekkor mások számára.

- Egy pszichológus, egy segíteni akaró férfi, egy „hős” és egy megértő barát áll a szolgálatodra egy személyben. – mondta vidáman Damon.

Milyen elgondolkodtató volt ez a mondat a lány számára. Pszichológus, segítő férfi, hős és megértő barát. Most tudatosult benne, mennyi mindent jelent neki a férfi. Bármi volt neki elmondhatott mindent. Bármi volt ő mindig segítette. Bármi volt ő mindig megvédte mindentől. És bármi volt Ő ott állt mellette. De biztos, hogy a lány ennyit akart? Lehet, hogy szerette volna, hogy nem csak úgy van neki Damon, hanem megérdemli őt. Mindent megtett érte, és ő mit adott cserébe? Megvetést, kioktatást, néha haragot és gyűlöletet; ha nagyon durva volt, akkor egy-két pofont, amit nem érdemelt meg. Védte őt, akár az élete árán is megvédené, de ő ezt nem becsülte meg eléggé. Sőt, néha egyáltalán nem.

- Szia! Köszönöm, hogy mégis eljöttél.

- Ha érzem, hogy szükséged van valakire, én jövök. – azzal kaján vigyorral bámulta a másikat.

Néha felveti magának a kérdést a lány: mivel érdemelte ezt ki?

-  Nagyon hálás vagyok ezért neked, Damon! – mondta őszintén és a kezét a másikéra tette. Damont meglepte a lány cselekedete. Leült az ágy szélére és a lány mogyoróbarna szemeit fürkészte. Próbált kiolvasni belőle valamit, amit nem mutatott ki, de annyi érzelem kavargott a lányban, hogy képtelenség lett volna bármi furcsát találni benne.

Elena ebben a pillanatban azt kívánta bár tudna olvasni a másik gondolataiban. Mit érezhet most, mire vágyhat, mire lenne szüksége. Habár ez egy-két alkalommal elég egyértelmű volt.

- Rám mindig számíthatsz! – ez volt az a pont, ahol a lány már nem bírta tovább.

- Miért? – fakadt ki és már a könnyeivel küszködött.

- Mit miért? – kérdezte értetlenül.

- Miért törődsz velem, amikor én már annyi fájdalmat okoztam neked? Amíg Stefan emberségét kerestem, a tiédet szép lassan öltem meg. – felelt a lány. – Miért? – kérdezte ismét szinte már kétségbeesett hangon.

- Ezt én is kérdezhetném. Én is sok fájdalmat okoztam neked, még is törődsz velem. Miért?

A lány nem merte felvállalni a valódi érzéseit. A férfi már pár alkalommal megtette, de ez a helyzet nem volt hasonlítható az előzőkhöz. Most teljesen más volt a szituáció.

Damon utálta ezt az érzést, hogy ül tőle alig fél méterre az, akit szeret, és nem lehet az övé.

A hosszú hallgatást telefoncsörgés zavarta meg. A lány hátat fordítva a férfinak a telefonért nyúlt, mikor visszafordult már egyedül volt a szobában. Letörölte a lecsorduló könnyeit és érzelemmentes hangon beleszólt a telefonba.

- Szia, Caroline. – köszönt a szőke vámpírnak.

- Hál’ istennek, Elena. Azt hittem, hogy nem is akarsz már velem beszélni. – mondta megkönnyebbülten.

- Kérhetek egy szívességet?

- Persze, mondjad.

- Nem jönnél át beszélgetni?

- Hú, ez komolyan hangzik. Pár perc és ott vagyok!

Azzal befejezték a beszélgetést. El kellett valakinek mondania. Bonnie nincs a városban, rajta kívül még Carolineban bízott a legjobban.

Következő pillanatban már a magassarkúi kopogását hallotta. A lány energiabombaként nyitotta ki az ajtót.

- Megjött a felmentő sereg! – belépett a szobába és helyet foglalt az ágyon. – Na, mesélj.

- Itt volt Damon. Azért jött, hogy segítsen, de állandóan azt érzem, hogy nem érdemlem meg, hogy törődjön velem. Ő is azt mondta, hogy nem érdemli meg az én törődésemet. Amikor hívtál akkor egy pillanat alatt eltűnt. Nem tudom, hogy mit csináljak.

- Nos, én már tanácsoltam, hogy lépj tovább, és őszintén mondom, hogy örülök, hogy nem Stefan a téma. – Elena megvetve nézett barátnőjére. – Komolyan! Ezért kérem, hogy hallgass meg. – kérlelően nézett Caroline a lányra.

- Hallgatlak. – mondta megadva magát Elena.

- Szóval, ha jól értem mindkettőtöknek az a baja, hogy nem érdemlitek meg egymást. Aggódtok egymásért, törődtök egymással. Ez minden, csak nem barátság! – a lány értetlenül nézett a szőke vámpírra, mintha nem tudná, hogy mire akar kilyukadni. – Elena, az istenért. Ti szeretitek egymást! – mondta már szinte ingerülten. Nem tudta elviselni, ha valaki nem ismeri be az érzéseit.

- Ugyan! – mondta kételkedve Elena, pedig tudta, hogy igaza van a vámpírnak.

- Valld be.

Elena szinte veszekedni kezdett magával. A szíve és az esze konfliktusát hallgatta.

- Jó, érzek valamit Damon iránt. Tessék, kimondtam, és most mégis mit csináljak?

- Menj és mond meg neki.

Ha az olyan egyszerű lenne – gondolta magában. Caroline magára hagyta a lányt.

- Sok szerencsét. – mondta, majd megölelte és elment.

Elena hosszú perceken keresztül farkasszemet nézett a mobiljával. Aztán fogta és felhívta Damont. Eközben a férfi habozott, hogy felvegye-e a telefont.

- Szia, Elena. – szólt bele végül.

- Szia. Gyorsan elmentél. – mondta csalódottan.

- Eddig tartott rájönnöd, hogy hiányzok? – felelte nevetve.

- Meglehet. – mondta már Elena is nevetve. – Sokat gondolkodtam és beszélnünk kellene.

- Átmenjek?

- Inkább én.

- Várlak. – mondta sokatmondóan, majd mindketten letették.

A lány gyorsan összekapta magát és kocsiba ült. Összeszedte minden bátorságát és gondolatát.

Mikor megérkezett a Salvatore-házhoz megtorpant. Nagy levegőt vett, aztán belépett a házba. A nappaliból whiskeys üvegek csörgését hallotta.

- Szia. – szólt bizonytalanul és leült a férfi mellé.

- Hello. Miről akartál beszélni?

- Tulajdonképpen folytatnám, amit félbehagytunk. – Damon meglepett arckifejezéssel ült és úgy hallgatta a lányt. – Igazából csak most jöttem rá, hogy te sohasem voltál közömbös a számomra. És tudom, hogy te már sokszor bevallottad nekem, hogy mit érzel, de nem akartam magamnak beismerni, hogy valamilyen szinten én is ezt éreztem.

- Akkor már remélem, tudod, hogy miért törődünk egymással!- mondta a férfi, majd közelebb hajolt a lányhoz.

- Igen, tudom, de.. – kezdte el mondanivalóját – te annyi mindent tettél értem és tőlem csak a rosszindulatot kaptad.

- Azért ez nem igaz. Neked köszönhetem, hogy újra tudok törődni valakivel. – mondta, majd két keze közé zárta a másik arcát.

- De mégsem érdemellek meg.

- Nekem elég, ha viszont szeretsz és így kvittek leszünk. – felelte egyszerűen.

       Elena képtelen volt levenni a tekintetét a másik ajkairól. Megragadta a pólójának szélét, magához           rántotta és megcsókolta. 

véleményeket megjegyzésbe várom.:D