Forgiveness. part 1.

Sziasztok.:) hoztam egy újabb írást, aminek a tartalma ugyanaz, mint ami néhány írónak is ötletet adott.. a bocsánatkérés!:D tervezek még egy részt hozzá.. jószórakozást.:')

Forgiveness

Part 1.

Elena az egész délutánt a fotelba roskadva töltötte. A csönd, ami körülvette szinte magába szívta őt és a gondolataival árasztotta el az elméjét. Szerette volna azt a bált elfelejteni, ugyanis egy barátjának írta alá a halálos ítéletét, és ami a legrosszabb, hogy egy olyan személyt is megbántott, aki egyáltalán nem érdemelte meg. Szeretne bocsánatot kérni tőle, de félt a másik szemrehányó és megvető viselkedésétől. Tudta, hogy ő ezt maximálisan megérdemli, de mégis tartott tőle. Habár forrt benne a féltékenység, amiért Damon Rebekah-ban kereste az ideiglenes vigasztalást, úgy érezte, hogy ez is bőven kijárt neki. Több órányi töprengés után erőt vett magán és elindult a Salvatore-panzióhoz. Negyedórányi kocsiút után már a ház előtt türelmetlenül toporgott, mire végre kinyílt az ajtó.

- Jó, hogy jössz. – üdvözölte unottan Damon a lányt. – Gyere be.

- Nézd, Damon, én nagyon…

- Tessék. – szakította félbe Elenát és odaadta neki a régebben ott hagyott nyakláncát. Utálta, hogy mindig neki kell visszaszolgáltatnia. Ha kell neki, vigyázzon rá; ha nem kell neki, rakja el és soha ne vegye elő.

- Nekem nem kell. – vágta rá dacosan. – Szeretnék bo…

- Nos, ha ennyi lenne, akkor haza is mehetsz. – mondta nem törődöm stílusban és letette az ékszert egy polcra.

- Mért nem hagyod, hogy bocsánatot kérjek? – kérdezte már szinte hisztérikusan Elena.

- Mert nincs semmi értelme. – azzal a férfi a bárpult felé vette az irányt, kezébe vette a whiskeys poharát és megitta annak tartalmát.

- Oh, igen is van! Megbántottalak, pedig azt, amit mondtam nem gondoltam komolyan. – felelte megbánón.

- Te ilyenkor mit érzel? – szemrehányóan nézett a másikra. A dühvel átitatott csalódott tekintete szinte beleégett Elena tudatába. Tényleg ő tette ezt vele; miatta érzi magát rosszul.

- Nem értem, hogy mire célzol. – a lány csak értetlenül állt a férfi előtt.

- Megcsókoltalak, te visszacsókoltál. Pár napra rá megjelenik Stefan, megbántasz és most a bocsánatomat várod. – szólt egy kicsit megemelve a hangját a férfi.
- Stefannak ehhez semmi köze.

- Valóban? Akkor mondd meg, hogy miért számít neked az én állapotom. Hisz én mindig is egy akadály maradok mindenki számára.

- Számít, mert törődök veled, mint ahogy akkor is, mikor Stefan nem volt itt. – mondta határozottan és közelebb lépett a másikhoz. Lassan magához húzta Damon egyik kezét és két keze közé fogta azt, majd csillogó tekintettel nézett a türkiz szempárba. – Ha bíznál bennem és a döntéseim helyességében, akkor nem lennél akadály.

- Csakhogy a döntéseid nem mindig helyesek. – vágta tá és kezét kihúzta a lány kezei közül.

- Akkor cáfold meg; téríts helyes útra! Csak ne… - itt megakadt a szava. A szemei megteltek könnyel és úgy folytatta. – Csak ne haragudj rám; ne legyél velem ennyire ellenséges. – hangja elszorult és szinte már kétségbeesetten nézett a másikra.

- Miért ne? Pedig normális viselkedés lenne, nem? – kérdezte élettelenül, mintha most készülne felhagyni az eddig játszott szerepével.

- Más esetben normális lenne, de én akaratom ellenére bántottalak meg.

- De máskor is bántottál már meg, akkor ez most mért más?

- Mert akkor nem éreztem ezt, mint most.

- Mit? – kérdezte reménykedve a férfi.

- Bűntudatot. Ennyi bűntudatot még nem éreztem, és soha többé nem akarom ezt! Soha..

- Nem mindig az van, amit akarunk. – felelte keserűen, majd végigsimított Elena arcán.

- Közelebb van, amit akarsz, mint gondolnád. – mondta egy halvány mosoly kíséretében a lány.

- Igen? És mikor lesz az enyém? – kérdezte rettentő nagy érdeklődéssel.

- Majd ha teljes szívemből tudlak szeretni. – válaszolta nemes egyszerűséggel.

- Stefan? – tette fel csalódottan a túl egyszerű kérdést, amire egy bólogatás volt a válasz.

- Hé, én már nem akarom őt szeretni, de nem tudom kitépni a szívemből. De ha már beteljesül ez a dolog, ami köztünk van, akkor legyen úgy, hogy nincs akadály. És most Stefan az akadály.

- Tudod, hogy szeretnék neked hinni, de nem megy. Sajnálom.

- Csak bíznod kell bennem. Én is ugyanúgy harcolok, mint te.

- Mégis hogy akarod elnyomni magadban az érzéseidet?

- Fogalmam sincs, de egy valamit tudnom kell. – kezdte bizonytalanul, mire Damon kíváncsian nézett rá. – Meg tudsz bocsátani?

- Igen. – válaszolta határozottan, de ugyanakkor szinte félve fonta kezei közé a lány nyakát és kétségekkel teli tekintettel fürkészte a mogyoróbarna szemeket. Elena megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Nekem is tudnom kell valamit. Ha elmennék…

- Nem, Damon. Nem mehetsz el! – vágott közbe a lány, mire a vámpír szélesen elmosolyodott.

- Megígértem, hogy nem hagylak itt többet. – nyugtatgatta. – De ha elmennék egy időre, nem változna semmi, ugye?

- Nem, semmi nem változna. – suttogta Elena, majd egy szenvedélyes csókot adott a másiknak. Percek múlva váltak ki a csókból és utána csak egymás szemeit bámulták. Végül a lány törte meg a csöndet. – Bebizonyítom, hogy képes vagyok elfelejteni Stefant.

- De ezt nem teheted meg miattam. Elfogadom, hogy őt is szereted.

- Csak adj pár napot!

- Ha ezt szeretnéd.. Egy év után ezt a két napot csak kibírom valahogy. – mondta elmosolyodva Damon. Kezeit teste mellé helyezte és elégedetten tekintett a másikra.

- Minden rendben most már, ugye? – kérdezte Elena, amire egy határozott bólogatás volt a válasz. – Nagyszerű. Holnap beszélünk, jó éjt. – búcsúzóul ismét megcsókolta Damon és megkönnyebbülten hagyta el a házat. Ezt megoldotta, de még ott van a Stefan dolog, amit minél hamarabb el kell intéznie. Amint hazaért feltrappolt a szobájába és gondolkodás nélkül tárcsázta a fiatalabbik Salvatore telefonszámát. A férfi szinte azonnal felvette a mobilt.
- Szia, beszélnünk kell. – szólt Elena, majd beszélgetésbe kezdtek.