Hamarosan felkerül az új írás!

Nos, elkezdtem a Reperable Dream-et írni a héten, ugyanis megjött a kedvem hozzá és remélem hogy hétvégére fel is tudom rakni:)) több írást már nem nagyon tervezek. szeptembertől új suliba megyek, szóval nem tudom mennyire tudok majd írni.. de igyekszem majd valamit összehozni, mert nekem is hiányozna ha nem írhatnék. a 4. évad pedig ha jól emlékszem olyan 42 nap múlva lesz, még messze van:// na majd jelentkezem az új írással, addig is élvezzétek a nyár utolsó hetét!:D

It's a new beginning. VIII.

Na szóval, kész is van az epilógus, ami alig másfél óra alatt kész lett:D azt hittem, hogy megszenvedek majd vele, de leültem és meg is írtam.. szinte gondolkodás nélkül ment az egész. erre az Ellie számra született meg ez az írás:) de hogy a lényegre térjek, ezzel a rövidebb fejezettel be is fejezem az It's a new beginning fic-et. remélem mindenki örömét lelte benne és tetszett amit olvasott:)) én mindig is nagyon élveztem Stephaniet írni és hozzá is nőtt a szívemhez. hisz ő volt az első írásaim főszereplője! Ez úton is szeretném megköszönni Andie-nek a sok segítséget és hogy mindig elsőként véleményezte az írásaimat. na és persze azt is, hogy ösztönzött az új Steph írásra, hisz akkor nem írtam volna meg ez a fic. szóval mindent köszönök Neked!(L) ezzel az írással célom volt, hogy megmutassam nektek Damon másik oldalát is és ez azt hiszem sikerült:D nade zárom soraim: jószórakozást hozzá!:)) ja és ha minden jól megy akkor nem sokára hozzákezdek egy új írásba. ez oneshot lesz, természetesen Delenás. és a címét el is árulom: Reparable Dream. Na puszii nektek!

It’s a new beginning.

VIII. epilógus.

Már eltelt egy év azóta az este óta. Minden egyes nap olyan boldog voltam, mint sohasem. Szinte minden átértékelődött bennem. Nagy közhely, de tényleg így volt. Kezdtem megérteni a buta szerelmes dalok jelentőségét, az összes amcsi romantikusfilmben megláttam a szép, szívhez szóló tartalmat és már tudtam, hogy milyen felhőtlenül élni. Amikor mindig a föld fölött járunk és mikor semmi nem nyújt annál nagyobb örömet, mint az, ha látjuk azt a személyt, aki ennek az érzésnek a kiváltója. Nem hittem, hogy valaha is fogom magam így érezni Greg után. De így alakult és ennek rettentően örültem. Még mindig emlékeztem az első találkozásunkra, minden egyes kimondott szóra, az első csókra és persze az első felejthetetlen éjszakánkra.
Egy vámpír életében az örökké szó teljesen más fogalmat nyer. Ha valakinek hűséget fogadsz egy egész életre, azt akár ezer évre fogadtad. Nem csak félévszázadokról esik szó, mint jobb esetben a halandók életében, hanem ez sokkal több annál. Akár több évszázadnyi küzdelem egymással, hisz csak az első idők ennyire gondtalanok. És mivel semmi sem tart örökké, egyszer ezek is véget érnek.
Igaz, még nem mondtuk ki egymásnak, hogy együtt tervezzük leélni az életünket, de én titkon reméltem, hogy olyan könnyen nem fogok megszabadulni Damontől. Nem terveztem hosszútávra soha, mert úgy gondoltam, hogy mindent tönkretesz. De hiszem, hogy a hosszú évek során sem unnánk meg egymást. Túl sokat éltünk azelőtt, hogy megismertük egymást, képesek lennénk újabb és újabb meglepetéseket okozni egymásnak. És ez éltette bennem azt, hogy részesei leszünk egymás életének még sokáig.
Ismertem egy nőt, aki szintén vámpír volt. Alig lehetett 25 éves. Boldog kapcsolatban élt párjával több, mint hétévszázadig. És az a 700 év igen hosszú idő. Együttlétüknek a férfi tragikus halála vetett véget. A nő nem bírta feldolgozni és alig egy héttel a haláleset után karót döfött a szívébe, mert képtelen volt hajdani szeretője nélkül élni. Mióta erről a történetről tudomást szereztem és valamiféleképpen szemlélője voltam, azóta hiszek az igaz szerelemben. Ezt a hitet elvesztettem Greg halála után. Hisz ha az tényleg olyan mesébe illő lett volna, akkor happy end lett volna a vége. És nem tudtam volna én is utána menni, mert én még élni akartam. Jött ez a szinte hihetetlen sztori és Damon… teljesen új értelmet nyert bennem a szerelem fogalma. Ha két hónapja jön valaki és azt mondja, hogy ez fog történni, akkor minden bizonnyal lemondóan kinevettem volna.
Sosem voltam az a szerelmes típus. Emberként sem akartam se gyereket, se házasságot. Az elkötelezettség és a felelősség, ami egy gyerekkel jár nem ragadott el és teljesen elidegenített a gondolattól. A szüleim nagy jövőt szántak nekem és nagy családról álmodoztak. Mindig azt mondták, hogy majd változik a hozzáállásom, de nem így lett. Egy kezemen meg tudnám számolni hányszor voltam igazán szerelmes. És ha tényleg hatalmába kerített az érzés, akkor nagyon is tudtam szeretni.
Damonnel is ez volt. Napok alatt beleszerettem és ez még mindig változatlan. Hiszem, hogy azok az emberek, akik voltak már annyira mélyponton, hogy el is felejtették, milyen boldognak lenni, azok tudnak a legjobban és legőszintébben szeretni. Talán könnyen bele is esnek ebbe a csapdába, ismét rosszul sül el, de ha a megfelelő személyt találja meg, akkor a ragaszkodás és a szeretet nem hagyja, hogy külön útra térjenek. Ilyenek voltunk mi. Akik megjárták a poklot is, de mostanra már a mennyország útjait tapossák.
Talán voltak olyan napok, amik jobbak voltak egymás nélkül, de aztán korán rájöttünk, hogy nagyon is szükségünk van a másikra. A nagy bölcsek szerint a rózsaszín köd másfél év után szertefoszlik. Nálunk már egy év után komolyabbra fordult a dolog. Kijózanodtunk a kezdeti részegítő szerelemből és helyette egy teljesen más fajta szerelem költözött belénk. Az a fajta, ami talán összetartja az 50 éves házasokat is. Megesett, hogy veszekedtünk, de minden egészséges kapcsolatban vannak nézeteltérések, nem igaz?
Többek azt gondolták, hogy minden csak a testiségen alapul köztünk. Igen, néha szemtanúk is voltak arra, hogy egymásnak estünk és csak utána találtunk egy helyet, ahol kettesben lehettünk. De ez több volt, mint vágy a másik iránt. Ha kellett, lelki támaszt nyújtottunk egymásnak, mint a legjobb barátok. néha úgy ugrattuk egymást, mint a legrégebbi haverok. Máskor úgy veszekedtünk, mint a testvérek. De ami tényleg a legfontosabb egy olyan vámpírnak, aki sosem akart szörnyeteggé válni az az, hogy találjon magának egy olyan társat, aki mellett újra embernek érezheti magát. Ez a „képesség” nem mindenkinek adatik meg, és én örültem, hogy megtaláltam azt a személyt, akiben ez megvan.
Volt egy időszak, amikor elegünk lett az emberiségből és azt fontolgattuk, hogy keresünk egy lakatlan szigetet az óceán közepén és ott maradunk egy darabig. Nem volt egy lehetetlen ötlet, de valami itt tartott minket.
Stefannak még egyszer szüksége volt Damonre és akkor már én is jelen voltam. Szóval sosem szabadulhattunk meg teljesen Mystic Fallstól. Elena talán pár hónappal a távozásunk után szakított a fiatalabbik Salvatoréval. Az okot még én sem tudtam, pedig jó viszonyt ápoltam a lánnyal. Azt gondoltam, hogy Damon állt a döntés hátterében, már akkor is sejtettem, hogy szereti, mikor kérdeztem róla. és mivel én Damon barátnője voltam, nem avatott be a részletekbe. Ha szóba is került, terelte a témát.
Egy szó, mint száz. Damon és én jól megvoltunk és reménykedjünk abban, hogy ez sokáig így is marad.

It's a new beginning. VII.

Nos, hoztam a 7. és egyben lehetségesen az utolsó részt is:)) nem tudom, hogy írjak e még egy nagyon rövid epilógust, vagy esetleg egy rövidebb részt.. még gondolkodom rajta:D addig jószórakozást ehhez a részhez!:) pusziii.

It’s a new beginning.

VII.

Másnap délutánig nem mozdultam ki a szobámból. Hol halkan szóló zene mellett néztem ki a fejemből, hol lekötött egy-egy érdekes műsor a tv-ben. De nem bírtam ki, hogy ne hívjam fel Damont. Habár azt ígérte, hogy ő majd megteszi ezt a lépést, de én már annyira nem tudtam mit kezdeni magammal, hogy inkább cselekedtem. Tárcsáztam a számot, majd hallgattam, hogy kicsörög.

- Már is hiányzom? – kérdezte hitetlenül halk nevetés mellett.

- Lebuktam volna? – kérdeztem vissza értetlenül. – Amúgy csak azért hívlak, mert nálam maradt a dzsekid. - mondtam és vigyorra húzódott a szám az előző napi emlékáradatra.

- Oh a francba! Eggyel több ok, amiért találkoznunk kell. – felelte annyira sajnálva, hogy az már nekem fájt.

- Majd csak túléljük valahogy. – sóhajtottam, mire már nem tudtam magamban tartani a nevetésemet. – Mikor?

- Holnap délután?

- Ma este?

- Nem jó. Stefan felhívott, hogy segítsek. Pár napja mentem el, de már megállt nélkülem az élet. – szinte magam elé tudtam képzelni, ahogy szemét forgatva válaszolt.

- És akkor én mégis mit csináljak ma este? – kérdeztem már szinte felháborodva. Hátradőltem a gurulós széken, fejemet is hátradöntöttem és a plafont bámulva pörgettem magam, míg el nem szédültem.

- Denverben nem lehet unatkozni. – mondta és erre felkaptam a fejemet.

- Egyedül nem buli. – a hangomat szomorúra „állítottam”, hátha megkér, hogy kísérjem el.

-  Mondanám, hogy gyere, de nem szeretném, ha része legyél ennek az őrületnek. – szólt immár komolyabb hangnemre váltva. Őszintén beszélt. Erre nem tudtam mit reagálni. – Tudod mit? 9 fele gyere a Grillbe és a pultnál találkozunk. Iszogatunk egy kicsit és holnap együtt töltjük a délutánt. Mit szólsz? – csábított az ötlet. Én előbb is összefutottam volna vele, de nem panaszkodom.

- Rendben, ott leszek! – mondtam határozottan.

- Helyes. Várlak!

- Szia Damon! – köszöntem el tőle, majd mindketten leraktuk. Nem vártam meg az estét. Lezuhanyoztam, hajat mostam, felöltöztem, kezembe vettem a bőrdzsekit és elindultam Mystic Falls felé.

**

Egész úton hangosan hallgattam a zenét a kocsiban. Örültem, hogy újra láthatom Őt. De annyira fura, hogy ez a „kötődés” milyen gyorsan kialakult nálam. Minél több időt töltöttem Vele, annál többet akartam még Vele eltölteni az elkövetkezendőkben. A műszerfalra pillantottam, ahogy elhajtottam a Mystic Falls tábla mellett és keservesen vettem tudomásul, hogy egy órát várnom kell. De inkább itt. Beléptem a bárba és ugyanaz az érzés fogott el, mint legelőször. Ismeretlenség. Ezzel mit sem törődve elsétáltam a pulthoz és kikértem a szokásos whiskeymet. A pincérfiú ugyanaz volt. Ahogy megkaptam az italomat, társaságom akadt.

- Te vagy Stephanie, igaz? – kérdezte mögülem egy szőkeség. – Carolina vagyok. Damon és Elena haverja. – magyarázta lelkesen fülig érő mosollyal.

- Igen. – válaszoltam tömören, de véleményem szerint barátságosan. Felé fordítottam a fejem és néztem, hogy a pultnak támaszkodik.

- Damonre vársz? – érdeklődött és átváltott közönyösebb stílusra, de a halvány mosolya nem tűnt el az arcáról. Némán biccentettem egyet. – Még Stefannal szervezkedik valamit. – közölte és kikért két pohár italt.

- Téged nem hívtak?

- Kihagynak szinte mindenből. Majd ha szükség lesz rám, akkor hívnak. – felelte kicsit csalódottan. Kezdtem volna terelni a témát, de mire szóra nyitottam volna a szám, Caroline megszólalt. – És mi van közted és Damon közt? – kérdezte sejtelmesen, mintha a legjobb barátok lennénk. Hirtelen nem is tudtam válaszolni, hisz ez engem is érdekelt. Mi van köztünk? Hű, hát nyögvenyelősen is, de sikerült megszólalnom.

- Ezt még korai lenne megmondani. – apró vigyor terült szét az arcomon. Ez így is volt. Túl korai lett volna kijelenteni bármi komolyat.

- Értem. Sok szerencsét. – mondta és kezébe vette a poharakat. – Most visszamegyek Elenához, ha akarsz, ülj le hozzánk. – azzal fogta magát és elment. Nem is figyeltem merre ment. Gondolkodtam az ajánlatán, de idő közben eszembe jutott még milliónyi dolog és mire észbe kaptam már 9 óra volt. Szerettem, mikor ilyen gyorsan telik az idő és eljön az, amire/akire vártunk, pedig a várakozás alapjába véve szívás.

Éreztem a hátamon valakinek az érintését, majd a következő pillanatban kaptam egy puszit a fejem búbjára. Oldalra fordultam és Damon ellenállhatatlan mosolyával találtam szemben magam.

- Korán jöttél. – suttogta immár az ajkaimba és megcsókolt. Úgy éreztem magam, mintha ez lett volna az első.

- Nem bírtam az otthon ülést. – mondtam már kihajolva a csókból. Damon úgy ült le és rendelt magának, mint egy fárasztó nap után szokás. – Végeztetek?

- Többet nem fognak elrabolni tőled. – ígérte nyomatékosan. Nos, ezt örömmel hallottam. Erre csak elvigyorodtam. – És hogy sikerült túlélni az itt ücsörgést?

- Nehezen! – vágtam rá nevetve. – Pár percet beszéltem Caroline-nal, de az idő nagyobb részében csak úgy néztem magam elé. – tettem hozzá érzelemmentes hangon. – Ja és itt a dzsekid. – mutattam az ölemben pihenő ruhadarabra.

- Köszönöm, hogy elhoztad. – szólt, mire én rázni kezdtem a fejem.

- Nem! Én köszönöm, hogy odaadtad. – mondtam szertartásosan, mire Damon féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Mit csinálsz holnap? – kérdezte és teljes testével felém fordult. Fürkésző tekintetével rám nézett, amitől mindig kirázott a hideg.

- Nos, én azt terveztem, hogy eljöhetnél velem valahova. – válaszoltam titokzatosan, amitől mindenki megőrül. Láthatólag ő is.

- És gondolom, nem mondod meg, hová. – vágta rá kaján vigyor kíséretében.

- De nem ám! – mondtam vigyorogva és én is oldalasan ültem. Kezemet a pultra helyeztem, hogy szinte összeért a férfiéval.

- Jól van, de előtte elviszlek valahova. – jelentette ki határozottan kisebb gondolkodás után.

- Benne vagyok, 3-kor találkozzunk!

- Érted megyek. – erre csak bólintottam, a zsebemből kihúztam néhány dolcsit és a pultra csúsztattam.

- Mész is? – kérdezte hitetlenül. Leszálltam a székről és közelebb mentem hozzá. Épphogy egy kicsit kellett megemelnem a fejemet, hogy jobban a szemébe tudjak nézni. Karjával átfonta a derekamat, hogy esélyem se legyen elindulni még egy darabig. Élveztem a közelségét.

- Rá kell készülnöm a holnapra. – feleltem kacéran, majd az ujjaimat összekulcsoltam Damon tarkóján.

- Mire készüljek? – húzta az időt. Én sem akartam abból a pillanatból elmenekülni. Egyike volt azoknak a perceknek, amiket legszívesebben megállítanék és bennük élnék örökre.

- Öltözz kényelmesen. – válaszoltam kisebb töprengés után.

- Remek. Ezt én is akartam tanácsolni. – még ha akartam volna se tudtam volna mozdulni. Fogva tartott a tekintetével és elvesztem a türkizszempárban.

- Jó éjt Damon. – köszöntem el, majd egy könnyed csókot leheltem a szájára, amiből egy hosszabb csókcsata kerekedett ki. Ismét addig jutottunk, hogy mindketten légszomjjal szenvedtünk.

- Jó éjt Steph. – sziszegte még az ajkaimba, majd lassan lecsúsztatta a kezét a csípőmről és én is levettem a kezem a tarkójáról. Még rávigyorogtam, aztán elmentem. A kijárat felé sétálva intettem Elenáéknak, majd kocsiba ültem és visszautaztam Evergreen-be.

Akkor nagyon nyomasztó volt az egyedüllét. Vágytam a társaságra. Jelen esetben Damonére. A nap többi részére ezt el kellett felejtenem. Holnap az egész délutánt vele fogom tölteni, talán még az estét is. Az is megfordult a fejemben, hogy együtt töltjük az éjszakát. De az még korai lenne, nem? Úgy gondolkodtam, mint egy tinédzser. Lehet, hogy furán hangzik, de Damon mellett embernek éreztem magam.

Felértem a lakásba, lezuhanyoztam, majd az ágyba vetettem magam és nem is kellett sokat várnom, míg álomba zuhantam.

**

Másnap ismét későn keltem. Elfogyasztottam a szokásos véradagomat, felöltöztem és a ruháim között kezdtem kotorászni. Semmi kényelmes, de jól kinéző ruhát nem találtam. Muszáj volt beautóznom Denverbe a plázába. Szerencsére 2 bolt átkutatása után megvettem a megfelelő darabot. Gyorskajáldában megebédeltem és mire hazaértem készülődhettem is. Kevesebb, mint fél óra múlva már kész voltam és türelmetlenül vártam a kopogást. Hosszú, unalmas perceknek néztem elébe. Damon ismét percre pontosan érkezett. Izgatottan nyitottam ajtót.

- Szia! – mondtam nagyon lelkesen. Nagyon vártam ezt a „randit”. Úgy éreztem, hogy ez sokkal különlegesebb lesz, mint az első. Legalább is más lesz. Látta rajtam a lelkesedést és elvigyorodott.

- Mehetünk? – kérdezte ő is feldobva. Van az a típusú ember, akit ha meglátsz, akkor attól jobb kedved lesz. Damon pontosan ilyen. Válaszul bólogattam és kézen fogva ballagtunk az autóhoz. Soha nem vártam ennyire, hogy olyan helyre vigyenek, aminek még a nevét sem tudom. De a kíváncsiság felülkerekedett rajtam.

- Mondd el hova megyünk! – hangom könyörgő volt.

- Meglepetés! – mondta szigorúan az útra szegezve a tekintetét.

- Naa, légy szíves. – folytattam a könyörgést. Most az egyszer tudni akartam.

- Nem lehet. – a fejét csóválta és közben rám nézett egy pillanatra. Elővettem a kiskutya-nézésemet és úgy pislogtam rá. – Ne nézz így! – utasított nevetve.

- Miért? A végén még elárulod? Az bizony nagy kár lenne. – játszottam a nagy „együttműködést”, de nem hagyott nyugodni a kisgyerek énem. – Mondd el! – kértem utoljára, mire úgy látszott, hogy megadja magát.

- Annyit mondhatok, hogy számodra idegen helyre megyünk. – ennyit sikerült belőle kiszednem, semmi többet. Nagy általánosságban beszélt, hát volt pár ötletem, de kimagaslóan csak egy volt, ami elképzelhető volt. Lovaglás. Ez az, ami távol állt tőlem, ő pedig örömét leli benne.

- Gonosz vagy. – vágta rá hitetlenül és levettem róla a szemem.

- Mondták már. – nevetett fel és éreztem, hogy a tekintete rajtam pihen, de a világért sem néztem volna rá. Bámultam kifelé az ablakon és vártam, hogy odaérjünk. Már fél órája egy elhagyatott úton haladtunk, majd végre megérkeztünk. Jól tippeltem, egy farmra hozott.

- Tudtam, hogy ide hozol. – szóltam büszkén már akkor, mikor a bejárat felé sétáltunk.

- Mégis honnan? – kérdezte értetlenül a férfi, mire megfogta a kezem és megállított.

- Megérzés. – válaszoltam felé fordulva és testünk teljesen összeért.

- Hát persze. – suttogta nevetve és a homlokomra nyomott egy puszit. – Menjünk! – tovább ballagtunk, mire odaértünk a pajtákhoz. – Válassz! – mondta Damon. Erre értetlenül reagáltam.

- Várj, úgy érted, hogy én egyedül fogok lovagolni? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

- Szeretnél inkább felülni mögém? – ajánlotta fel készségesen, mire én szaporán bólogatni kezdtem.

- Határozottan nagyobb biztonságban érezném magam. – mondtam apró mosollyal.

- Rendben. – a választás lehetősége még mindig nálam volt, így egyesével vettem szemügyre a lovakat. A választásom egy fiatal, világosbarna szépségre esett. Tényleg gyönyörű teremtmény volt. Damon kivezette a pajtájából, előkészítette és kisétáltunk vele a szabadba.

- Csak utánad. – adtam át az elsőbbséget. Damon szótlanul felült a lóra. Én haboztam. Tagadhatatlanul féltem. Sosem lovagoltam azelőtt.

- Na, gyerünk már Steph. Segítek. – lenyújtotta a kezét, amit megragadtam és próbáltam én is felülni. Próbálkozásom sikerrel járt. Damont átkaroltam és a következő pillanatban csak azt hallottam, hogy nevet.

- Mi ilyen vicces? - kérdeztem tőle értetlenül.

- Te félsz! – jelentette ki egyszerűen. Hát igen, talán erősebben szorítottam magamhoz, mint kellett volna, de ez nem volt meglepő. Szerettem volna ezt palástolni.

- Nem, dehogy. – fakadtam ki sértetten és enyhítettem a szorításomon.

- Még mindig nem tudsz hazudni. – horkant fel és elindultunk a lóval. A paci bizonytalan léptekkel haladt előre. Körbejártuk a telket és egy tónál megálltunk. Most először Damon szállt le, majd lesegített. Az egyik lábamat átraktam a másik oldalra, Damon megfogta a derekamat és esetlenül földet értem.

- Most először ültem lovon vámpírként. – vallotta be halkan. Még nem engedett el és én csak közelebb léptem hozzá.

- Hát akkor nem tettem valami élvezetessé a parázásommal. – vállamat kissé felhúztam és tényleg sajnáltam, hogy ez az élmény különösebb jó érzés nélkül múlt el számára.

- Jó volt ez így. – bíztatott határozottan. Nem győzött meg teljesen, így hát kárpótlásul megcsókoltam. Ennyire közel még nem éreztem magamhoz.

- Sétálunk egyet? – kérdeztem az ajkaiba alig hallhatóan és szinte észrevehetetlenül beleegyezve bólogatott. Elengedett és a lovat az egyik fához kötözte. Megragadta a kezemet és a tó széléhez sétáltunk. Egy fa felé irányítottam a lépteinket. Leültünk. Damon egy fának támasztotta a hátát, én pedig az ölébe helyeztem magam. Hátunk mögül sütött a nap, ami szépen visszatükröződött a vízen.

- Emlékszem, amikor először estem le a lóról 12 évesen. Nem akartam folytatni a lovaglást, de az apám ösztönzött ara, hogy ne hagyjam abba. – mondta mélyen elgondolkodva.

- Biztosan már akkor is minden lány körülötted lebzselt és várta, hogy őket is elvigyed. – jegyeztem meg nevetve és Damon kezét simogattam, amivel a hasamat karolta át.

- Nem. – tiltakozott elvigyorodva. – Te vagy az első, akit elhoztam. – közölte  különös hangnemben, mintha azt várta volna el, hogy ezáltal különlegesnek érezzem magam. És ez így is volt.

- Hű, megtisztelő. – mondtam halkan elismerő mosoly kíséretében. – Még Kathrine-t sem hoztad el? – kérdeztem hitetlenül.

- Kathrine csak magára gondolt és sosem hagyta kivenni kezéből az irányítást. Esélyem sem lett volna ezt megtenni, de ezt mára már nem is bánom annyira. – mondta és kezdtem meggyőződni arról, hogy neki is fontos lettem pár nap alatt.

- Nos, én most átvenném az irányítást. És ha nem bánod, gyalog mennék vissza a kocsihoz. – féltem a reakciótól, de bíztam benne, hogy megért. Nem is kaphattam volna jobb választ egy szívből jövő nevetésnél.

- Ha ragaszkodsz hozzá. – azzal felkeltünk és Damon visszavágtatott a pajtához, én pedig vámpírsebességgel a kocsinál termettem. Beültem a kocsiba a volán mögé és pár pillanat múlva már Damon is mellettem volt. Kezemet nyújtottam a kulcsért.

Kihajtottam a farmról és a végtelennek tűnő útról is letértünk, majd Denver felé vettem az irányt. Egy, maximum másfél óra alatt ott voltunk és az egyik szabadtéri kosárpályát tűztem ki célul. Szerencsénkre senki nem volt kint. – Szóval ez a nap a kikapcsolódásról szól? – kérdezte sejtelmesen és kiszálltunk az autóból.

- Oh, igen. – odasiettem a palánk alá és felkaptam az ott hagyott labdát. Pattogtatni kezdtem, majd dobtam egy kosarat. Hiányzott már.

- Előre szólok, hogy nem vagyok valami jó kosaras. – figyelmeztetett nevetve, majd levette a dzsekijét és a padra hajította.

- Nem számít. Én sem remekeltem lovaglásban. – odapasszoltam a labdát, mire ő rádobta, de sikertelenül lepattant a palánkról. – Ezt még gyakorolnod kell. – jegyeztem meg elvigyorodva, majd egy 3 pontossal próbálkoztam, ami sosem volt az erősségem. El is hibáztam.

- Látod, még neked sem jöhet be minden. – felvonta a vállát, majd gyorsan kedzte pattogtatni a labdát. – Lássuk mennyire vagy profi! Vedd el tőlem a labdát!

- Ezt vegyem kihívásnak? – kérdeztem rá komolytalanul és rohanni kezdtem felé. Egy könnyed mozdulattal átpattintottam a lába között a labdát. A jól bevált 3 lépés-felugrás technikával bedobtam a kosárba, majd megszerezve a lepattanót Damon próbálta megkaparintani a labdát.

Végig háttal voltam neki, így hárítva a próbálkozásait. Egy ügyetlen mozdulattal sikerült kipattintania kezemből és a labda kigurult a pálya szélére. Kizökkentem az egyensúlyomból és majdnem orra estem, de Damon idejében észbe kapott és biztonságosabb módszerrel a földre huppantunk. Mindketten hatalmas nevetésbe fakadtunk ki. Kissé lihegve dőltem a férfi vállának.

- Fogadni mernék, hogy felülmúltam az elvárásaidat.

- Be kell valljam, nem erre számítottam. – mondtam büszkén. Ahogy ezt kimondtam, felkapcsolták a közvilágítást. Fel sem tűnt, hogy esteledik. Az állandó kocsiba ugrálás és utazgatás ide-oda kimerített. Mindennél jobban vágytam egy meleg fürdőre és egy puha ágyra. Na és persze magam mellett akartam tudni Damont. Semmi kétség.

- Az évezred elején úgy döntöttem, hogy a sportnak szentelem az életemet. Játszottam helyi csapatokban és részt vettünk kisebb rangadókon. Aztán a csapatok csődbe mentek és nem tudták finanszírozni az edzéseket, az utazást. – meséltem és ezek csak akkor jutottak eszembe. Előtte sosem mondtam el ezt senkinek.

- Előbb véget ért a karriered, mint ahogy sikeres lettél volna. – állapította meg Damon hitetlenül.

- Pontosan a sikert akartam elkerülni. Jól is jött nekem a hirtelen csapatfelbontás.

- Nem tudod, miből maradtál ki. – mondta úgy, mintha nagyon is értett volna hozzá.

- Kíváncsiskodók hadából maradtam ki. Az évek során furcsállták volna, hogy egy napot sem öregszem és mindig teli vagyok energiával.

- Megmagyarázhattad volna azzal, hogy jó a plasztikai sebészed és kitűnő doppingszereket szedsz. – csattant fel nevetve.

- Kár, hogy akkor még nem ismertelek. Ennyi erőből lehettél volna a menedzserem. – horkantam fel szintén kacagva. Ezek voltak a felhőtlen pillanatok, amikre mindig is emlékezni fogok.

- Akkor bizony meggazdagodtunk volna. – mondta még mindig nevetve. - Merre tovább? – kérdezte Damon és a fejét az enyémnek döntötte, ami a vállán pihent.

- Szeretném meghallgatni, hogy zongorázol. – válaszolta kisebb hatásszünet után.

- Mégis hol? – hangja értetlen volt és biztosra vettem, hogy esélytelennek tartja az ötletet.

- Hiszed vagy sem az lakásom előszobájában van egy kisebb zongora, amit a mai napig nem fedeztem fel. – fogalmam sem volt, hogy került oda, de óriási mázlim volt, hogy pont azt a szobát kaptam meg.

- Akkor induljunk! – Evrgreenbe ő vezetett. Én élveztem a távolban lévő kivilágított városok látványát. Mindig is jobban szerettem este kocsiba ülni, mint nappal. Fél óra alatt odaérünk, úgy 9 óra tájt. Damon őrült tempóban vezetett. Felbaktattunk a szobámba, majd míg én összeszedtem egy kis rágcsálnivalót és tasakos vért, addig halk dallamokat szűrődtek be az ajtó mögül. Egy kisebb tálcára rápakoltam a cuccokat és bementem Damonhöz. A zongora mellett volt egy kisasztal, arra rátettem a tálcát és leültem a férfi mellé.

- Add a kezed! – kérte halkan, én pedig habozva, de odanyújtottam neki a kezemet. Az ujjaimra az övéit tapasztotta, majd a billentyűk fölé rakta és egy egyszerű, alig 10 dallamból álló dalrészletet játszottunk el ezáltal. Könnyen megjegyezhető volt, de nekem valahogy nem ragadt meg a memóriámban. Még egyszer eljátszottuk. – Most próbáld meg egyedül. – utasított mosolyogva. Kételkedtem abban, hogy meg tudom csinálni. Nekikezdtem és körülbelül már a negyedik hangnál elrontottam.

- Ez sem megy nekem. – mondtam csalódottan. Régen az nagy álmom volt, hogy tudjak zongorázni, de úgy láttam, hogy csak álom marad.

- Akkor csak hallgasd. – azzal elkezdett játszani egy számomra is ismerős dalt. Később jött több klasszikus. És így tovább körülbelül fél órán keresztül. Rádőltem a vállára és úgy élveztem a zenét. Az ujjai úgy átfutottak a billentyűkön, mintha egy ezerszer elgyakorolt dalról lett volna szó. Csodálattal néztem és hallgattam. Előcsalogatta a muzikális énemet, ami nagy ritkán tör felszínre. Mikor már láthatólag kezdett fáradni, abbahagyta. – Tetszett? – kérdezte, majd lehajtotta a billentyűknek a tetejét és a combjára csapta a kezét.

- Igen, nagyon. – válaszoltam suttogva. Fejemet lehajtottam a válláról és felnéztem rá. Lábamat átettem a pad másik oldalára, így teljesen felé tudtam fordulni. Ahogy az arcát néztem, felmerült bennem egy kérdés: Mit is érzek iránta? Érdekes kérdés, amire még magam sem tudtam a választ. Amit éreztem az sokkal több volt már pusztán annyinál, hogy nagyon kedvelem őt. Előző nap hosszú órákon át hiányoltam a társaságát és egészségtelenül sokat gondoltam rá. És ezek azt hiszem, annak a jelei, hogy beleszerettem. Ezt a tényt sosem szerettem túl hamar bevallani magamnak aztán közölni az érintettel, de ebben az esetben határozottan tudtam, hogy ez a beismerés nem korai. Semmiképpen sem akartam ezt Damonnel tudatni. Na, az lenne a korai.

- Örülök neki. – mondta a férfi fél oldalas mosolyra húzva a száját és teljesen kiszakított a gondolkodásból. Kétségbeesetten kutattam az agyamban, hogy mit mondjak. Megszólalás helyett inkább a vérhez nyúltam és inni kezdtem.

- Kérsz? – kérdeztem zavartan, mire Damon bólogatott. Odanyújtottam neki a tasakot és a kezünk teljesen összeért. Zavarba jöttem, pedig nem az volt az első eset, hogy megérintett. Mindkettőnk szemében a vágy égett. Tagadhatatlan. Damon ugyan kivette a kezemből a tasakot a kezemből, de egyből a zongora tetejére helyezte. Végigsimított a karomon és a nyakamnál megállt, majd közelebb húzott magához és megcsókolt. Ha létezik az a csók, ami után jobban várod a következőt, akkor ez az volt. Nem akartam, hogy abbahagyja. Ledobtam a földre a félig teli tasakot nem érdekelve, hogy a tartalma szétfolyik a padlón. Még közelebb húzódtam hozzá. Innentől már nem volt szükség szavakra, a tettek beszéltek helyettünk. Egyik kezemet felcsúsztattam a tarkójára, majd beletúrtam éjfekete hajába. Egymás testbeszédéből megértettük egymást. Lassan felkelt a padról és én is így cselekedtem.

- Hol van a szobád? - suttogta a fülembe és válaszképpen megragadtam a karját és a közelebb lévő ajtóhoz vezettem. Mindketten lerúgtuk a lábunkról a cipőt. Kinyitottam a szobaajtót, és ahogy beléptünk, Damon nekiszorított a falnak. Ennél semmi nem tehette volna egyértelműbbé, hogy akart engem. Olyan szenvedélyesen csókolt, hogy beleremegett az összes porcikám. Kezemmel a pólójáért kaptam és rohamos tempóban húztam felfelé. Csillapíthatatlan vágyat éreztem arra, hogy meglássam, mi lapul a mindig is sokat takaró ruhadarab alatt. Nos, a látványban nem csalódtam, de csak pár másodpercem volt szemügyre venni, hogy mivel is van dolgom. A férfi vadul kapott az ajkaimért, miközben már az ő keze is a ruhám alatt járt. Pillanatok alatt kibújtatott a pólómból és neki is megakadt a szeme azon, amit látott. Én sem hagytam neki sok időt, újra megcsókoltam és annyira közel toltam magam hozzá, hogy a hasunk és a mellkasunk összeért. A bőre lángolt a testében izzó vágytól. Határozott léptekkel indultam meg az ágy felé. Út közben Damon levarázsolta rólam a melltartót is és már mindketten félmeztelenül álltunk egymás előtt. A férfi vámpírgyorsasággal az ágyra fektetett és elhalmozta a nyakamat és a mellkasomat apró, de annál forróbb csókokkal. Ahogy lejjebb ért, kigombolta a nadrágomat és egy könnyed mozdulattal attól is megszabadított. Aztán nekilátott a sajátjának, ami feleannyi idő alatt landolt a földön. Erőt vettem magamon és magam alá gyűrtem és én kerültem felülre. Ezt az „akciómat” nagy mosollyal fogadta. Most én ostromoltam csókokkal a nyakát, amit halk sóhajokkal követett. Visszahajoltam fölé, hogy a szemébe nézzek. Amolyan bíztató jelre vártam, hogy nem gondolta meg magát. Habár ez az eddigiekből elég biztos volt. Egy kósza hajtincset a fülem mögé söpört, majd hosszan megcsókoltam. Már csak a fehérneműink álltak annak az útjába, hogy végre egymáséi legyünk. De egy pár perc múlva az az akadály is leküzdött probléma volt. Damon nem szakította meg a csókunkat egy pillanatra sem és úgy fordított át minket, hogy újra ő vegye át az irányítást. Mindketten levegőért kapkodva váltunk ki a csókból. Egyik kezét összekulcsolta az enyémmel, majd óvatosan belém hatolt. Megszorítottam Damon kezét, a másikkal pedig nem bírtam megállni, hogy ne vájjam bele a körmeimet a hátába. Halk nyögés hagyta el a számat, amit próbáltam elfojtani. Damon ritmusszerűen mozgatta a csípőjét, pár lökés után pedig mindketten elértük a csúcsot. Damon zihálva dőlt el mellettem és még percekkel később is kapkodva vettem a levegőt. Magunkra húztam a takarót és kényelmesen elhelyezkedtem Damon mellkasára téve a fejemet. Egyik kezével védelmezően átkarolt, a másikat összekulcsolta az enyémmel. Hosszú ideig feküdtünk némán, míg elnevettem magam.

- Mi az? – kérdezte a férfi elvigyorodva.

- Bocs, hogy szétkarmoltam a hátadat. – mondtam még mindig kuncogva és beleharaptam az alsó ajkamba.

- Meg se éreztem. – vágta rá hitetlenül. Már épp reagáltam volna, mikor egy óriásit ásítottam. – Csak nem álmos vagy?

- Hosszú napunk volt. – mentegetőztem és élveztem Damon érintését, simogatását, közelségét. Mindent. Rég nem éreztem magam így, mint most mellette. Akármennyire is akartam, nem tudtam azon töprengeni, hogy mennyire megváltoztatott mindent a mellettem fekvő férfi. Hallgattam, ahogy szabályosan vette a levegőt és szinte azonnal álomba zuhantam.

Sziasztok!:) már egy hete nem raktam fel új fejezetet, és őszintén szólva az utóbbi időkben nem is volt kedvem írni.. de most nekikezdtem és már felénél járok. de amúgy arra döbbentem rá, hogy talán a 7. fejezet lesz az utolsó. hisz ha most megírom azt, amit szeretnék, akkor a 8. fejezetre nemigen van ötletem. nade majd még menet közben kialakul.. :D hét végére igérem, hogy kész leszek. addig is élvezzétek ki a nyár utolsó hajráját!:))

It's a new beginning. VI.

Ééés itt van az eddigi leghosszabb fejezet a INB ficből, ami tömény Steph-Damon.:)) sokat dolgoztam vele és remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Andie-nek ajánlom nagy szeretettel, tudván, hogy mennyire várta, hogy újra ők ketten együtt legyenek!:D jószórakozást hozzá! 

It’s a new beginning.

VI.

Vegyes érzések zuhantak rám, mikor megláttam azt a nevet, ami képes volt megváltoztatni a kedvemet. És persze a név birtokosa is rendelkezett ezzel a nem mindenkinek adandó képességgel. Örültem és féltem egyszerre. Kicsiny boldogság hullámai sodorták el a józan eszemet és úgy gondolkodtam, mint egy tinédzser. Tétován kezembe vettem a telefont és még farkasszemet néztem a képernyő közepén megjelenő névvel.

Szedd már össze magad! – utasítottam magamat. Széles vigyort varázsoltam az arcomra és a legélettelibb hangommal beleszóltam a készülékbe.

- Szia Damon! – a hangomba ugyan próbáltam egy cseppnyi meglepettséget csempészni, hogy ne tűnjön fel, mennyire vártam a hívását, de nem tudom, mennyire sikerült elérnem ezt a hatást.

- Stephanie, gondoltam megkérdezem, merre jársz.. – szinte magam elé tudtam képzelni az arcát és a mosolyát miközben beszél.

- Evergreenben vagyok egy kisebb szállóban. – válaszoltam és még mindig a boldogság hullámaiban mártóztattam a lábamat. De elhatároztam, hogy természetesebbnek kell viselkednem. – El sem tudnád képzelni, hogy milyen kedvesek itt az emberek. – mondtam ámuldozva, mire halk nevetést hallottam a vonal túlsó végéből.

- Önként felajánlják az egyik artériájukat? – kérdezte meglepetten. – Ott a helyem! – kiáltotta hüledezve és én is hangosabb nevetésbe fakadtam ki.

- Abban nincs is semmi élvezet. – csattantam fel hitetlenül. Bevallom, nekem is voltak sötét korszakaim. Ahová mentem, ott megnövekedett a rejtélyes halálesetek száma. Ezért is költöztem egyik városból a másikba.

- Teljesen igazad van. – felelt Damon száz százalékosan komolyan. – Amúgy furcsa, mert én is épp Denver közelében találtam magamnak egy barátságos kis panziót. – Oh, persze véletlenül. Gondoltam magamban.

- Még szerencse, hogy ennyire közel vagyunk egymáshoz, nem igaz? – szóltam és apró vigyorral a fotelba huppantam.

- Ahogy mondod! Bűn lenne nem kihasználni ezt a közelséget. Mit csinálsz holnap este? – és megkérdezte. Rendkívül örültem már akkor, pedig semmi konkrétat nem beszéltünk meg.

- Hm, hát lássuk csak. – tettettem, hogy gondolkodom, majd mintha megvilágosodtam volna, válaszoltam. – Azt hiszem találkozóm lesz azzal a férfival, aki a segítségemre volt egy szörnyű nap után. Nem tudom, mondtam-e. – céloztam ezzel rá.

- Remek. Ismerem azt a fickót. Egyesek szerint ősbunkó. – mondta folytatva ezt a is „játékot”.

- Nekem nem tűnt annak. – tiltakoztam és erre egy halk felszisszenés volt a reakció.

- Mit mondjak neki, hányra menjen?

- Attól függ, hova akar vinni.

- Fél 8ra érted megy. Pontos cím?

- Evergreen, Fairy Szálló; kint a város szélén. – válaszoltam készségesen. – De aztán ne késsen! – mondtam szigorúan.

- Nem fogok! Jó éjt, Steph. – köszönt el Damon és csak később esett le, hogy soha senki nem hívott még Stephnek.

- Jó éjt. – köszöntem el én is, majd halk nevetésbe kezdtem. Újra úgy éreztem magam, mint amikor Greggel kezdtek alakulni a dolgok. Gondtalanul boldognak. Ez az érzés is hiányzott már az életemből. Felpattantam a fotelból és bekapcsoltam a konyhapultra helyezett rádiót. Valami pörgősebb számot adtak le éppen. Táncolva eljutottam a fürdőig és rekordidő alatt már egy kinyúlt pólóban és fehérneműben léptem ki a helységből. Körbetáncoltam az asztalt, majd mikor a következő számnak is vége lett, kikapcsoltam a zeneforrást és belevetettem magam a párnákkal elhalmozott ágyba. Úgy döntöttem, hogy másnap sokáig alszok. Ezt a luxust megengedhettem magamnak, hisz semmi dolgom nem volt.

Másnap reggel 10 óra körül ébredtem és kipihentebbnek éreztem magam, mint valaha. Elfogyasztottam a „reggelimet”, meghallgattam a híreket, felöltöztem, majd azon kezdtem agyalni, hogy mit is kezdjek magammal estig. Ahogy elnéztem a szinte már rongyosra hordott ruháimat, rávettem magam, hogy elmenjek a plázába és vegyek magamnak pár göncöt. Nem hittem, hogy Evergreenben van pláza, ezért Denverbe mentem. A 70-es éveket itt töltöttem, de azóta még nem jártam itt.

Szinte az egész délutánt vásárlással töltöttem, pedig utálom ezt a tevékenységet. Késő délután 4 szatyornyi ruhával sétáltam ki az utolsó üzletből. Bepakoltam a kocsiba és elindultam a lakáshoz. Amint hazaértem, kidobáltam azokat a ruhákat, amik már hordhatatlanok. És mire észbe kaptam már fél 7 volt. Ideje volt készülődni. Lezuhanyoztam és felvettem az egyik új ujjatlan felsőmet, egy farmert és egy sarut. Ez az öltözés mindig jó, bárhová megyünk is. Hosszú világosbarna hajamat kiengedve hagytam. A sminkem pedig egy szempillaspirálból állt.

Negyed nyolckor már készen toporogtam a házban. Egész délutánra el is felejtettem, hogy vámpír vagyok. úgy éreztem, mintha ember lennék és ezt nagyon szerettem. Míg erről töprengtem, halk kopogás hallatszott. A gyomrom görcsbe rándult az izgalomtól. Bizonytalan léptekkel odasiettem és ajtót nyitottam.

- Oh, szia Steph. Sajnálom, de a haverod engem küldött maga helyett, mert valami közbejött neki. – mondta Damon sajnálatot szimulálva. Már majdnem elnevettem magam, de tartottam magam a szerephez.

- Damon. - szóltam meglepetten. Sajnálattal hallom, de azért remélem, hogy ugyanolyan jól fogok szórakozni. – válaszoltam csalódottan, de már a mondat végére nem bírtam visszafojtani a mosolyomat.

- Ezt megígérhetem. – biztatott és kajánul elvigyorodott. – Ezt neked hoztam. – mondta, majd egy csokor vörös rózsát húzott elő a háta mögül. Ez volt a kedvenc virágom. Ettől az ajándéktól még emberibbnek éreztem magam.

- Köszönöm. – hangom alig észrevehetően remegett.

- Indulhatunk?

- Persze! – hátat fordítottam neki, leraktam a virágot az egyik kisebb szekrényre, felkaptam a kulcsomat és már mentünk is. – Elárulod, hova viszel? – kérdeztem már a kocsiban ülve.

- Legyen meglepetés. – válaszolta sejtelmesen. Az útból ítélve, ahol mentünk, Denver felé haladtunk. Alig szólaltunk meg. Kisebb beszélgetés alakult arról, hogy mennyire átalakult a város, de mielőtt megérkeztünk volna, a beszélgetés félbeszakadt.

- Itt vagyunk. – szólt Damon miután leparkolt és zsebébe gyömöszölte a kocsi kulcsot. Emlékeztem erre a helyre. Kiszálltunk az autóból, majd a férfi előreengedett, és ahogy beléptem a helységbe megrohantak az emlékek.

A falatozó hangulatosan pislákoló gyertyákkal volt díszítve. A kicsi asztalokon kis virágcsokrok voltak elhelyezve. Nagyon otthonos volt.

Leültünk az egyik sarokba, megrendeltük az italokat és a kaját is.

- Hihetetlen, hogy átalakult ez a hely. – csodálkoztam és még mindig úgy néztem körbe, mintha minden másodpercben elveszteném az emlékezetem és újra szemügyre kellene vennem a minket körülvevő teret.

- Jártál már itt? – kérdezte meglepve.

- Igen, még a 70-es években. – magyaráztam halkan. Olyan kicsit voltak az asztalok, hogy alig volt köztünk egy méter, de még is kényelmes volt és meghitt hangulatot árasztott.

- Akkoriban bár volt, ugye? – kérdezett újra Damon és furcsállva válaszoltam.

- Igen. Minden este retro zene szólt és a fiatalok ide jártak ki szórakozni.

- És minden szombaton a specialitást szolgálták fel egy pohár vodkával. – mondta nevetve.

- Csak nem itt voltál te is abban az időben? – tettem fel a kérdést hitetlenül.

- Megfordultam itt néhányszor mielőtt leégett az egész. – a szavaiból azt tudtam kivenni, hogy érdekkel látogatott ide, amiért nem vetettem meg. Őrült egy korszak volt.

- Az lehetetlen, hogy nem találkoztunk. Az egész évtizedet itt töltöttem és minden szombaton itt tanyáztunk az ismerőseimmel. – mondtam és pont akkor hozták a megrendelteket.

- Lehet, hogy összefutottunk csak nem emlékszünk egymásra. - vetette fel Damon, mire én rögtön rázni kezdtem a fejem.

- Az lehetetlen. Ha egyszer valaki meglát téged, akkor nem vagy könnyen elfelejthető annak a személynek. – tiltakoztam hevesen.

- Igazad van. Felejthetetlen vagyok. – vigyorgott önelégültem, mire elnevettem magam. – De azért be kell vallani, hogy téged sem könnyű kiverni az „ember” fejéből. – ha nem lett volna félhomály, tisztán lehetett volna látni, hogy elpirulok.

- Ühm, mikor is égett le a bár? - kérdeztem miután összeszedtem magam és meg bírtam szólalni.

- 79-ben azt hiszem. – válaszolta és már mindketten félig elfogyasztottuk az ételeinket. Én gyrost rendeltem és egyszerűen isteni volt! – Miért?

- Csak úgy. – vontam vállat. – Nem sokkal azután építették újjá. Ha jobban megnézed, az a téglafal is arról árulkodik. – mutattam a háta mögé a villámmal.

- Honnan tudod? – kérdezte teli szájjal. Csak úgy tömte magába a hamburgerét. Olyan jóízűen evett, hogy mikor már úgy éreztem, több nem fér belém, elég volt rá néznem és újból megjött az étvágyam.

- Kiskoromban apa mindig a régi épületekről beszélt. Építész akart lenni, de túl szegények voltunk. Attól függetlenül, hogy nem tanulta a szakmát, nagyon is jól értett hozzá. Az öcsém, Gale mindig irigykedve bámult miközben házakat „elemeztünk”, pedig őt ez sosem vonzotta. – nagyon szívesen emlékeztem vissza azokra a napokra.

- És téged érdekelt? – érdeklődött lelkesen. El kellett gondolkodnom a válaszon.

- Talán. – feleltem mosolyogva. – Na, ne csak rólam beszéljünk. Téged mi érdekelt?

- Mindig is sokat foglalkoztam lovakkal. Két behívás között a szabadidőmet lovaglással töltöttem. Ez jelentette nekem a kikapcsolódást. – mindent el tudtam volna képzelni róla, de pont a lovaglást nem. Arcomra meglepettség ült ki. – Tudom, nem a legkimagaslóbb hobbi.

- Oh, neem. Mármint ha neked ez jelentette, hogy el tudsz szakadni a világtól, akkor az csak jó. – hebegtem-habogtam, de lenyűgözött, amit megosztott velem.

- Máskor a zongorázás is segített. Akkor tényleg sikerül kikapcsolnom az agyam. – magyarázta teljesen elmerülve a témában. Tetszett, hogy ennyire nyitott.

- Nálam még mindig a sportolás a legjobb figyelemelterelő módszer. – jegyeztem meg halkan és az italomhoz nyúltam.

- Múltkor is mondtad, hogy sportolsz. Mit?

- Kosarazom. Emlékszem, mikor először játszottak kosárlabdát és láttam én is. Azonnal beleszerettem. – eszembe jutottak azok az esték, mikor idegenek közé csapódtam és csak játszottunk addig, amíg bírtuk. Jó volt ilyenekről beszélgetni, mert tudatosította bennem, hogy az életem nem csak menekülés volt önmagam elől, hanem azért néha jól is éreztem magam.

Ahogy letettem a poharamat a kezem hozzáért Damonéhoz. Mindketten felkaptuk a tekintetünk és mélyen egymás szemébe néztünk. Nagy romantikus momentumnak nem neveztem volna, mint amiket a filmekben látunk, de abban biztos voltam, hogy akkor már teljesen mást kezdtem érezni puszta szimpátiánál.

És persze, hogy egyik ilyen pillanat se legyen tökéletes, jött a pincér, hogy megkérdezze, kérünk-e még valamit. A kezemet elvettem a poharamtól és a mellkasom előtt összekulcsolva a másikkal helyeztem az asztal élére. Damon jobban a helyzet magaslatán volt, mint én. Kikérte a számlát, amit a fiatal felszolgáló azonnal hozott is. Fizetett és ennél emberibben már ő sem viselkedhetett volna.

- Mi lesz a következő program? – kérdeztem izgatottan. A férfi ezen elmosolyodott. Mutatta, hogy kövessem, majd felálltunk és távoztunk a falatozóból. Szomorúan vettem tudomásul, hogy az ég beborult és sokkal sötétebbnek tűnt az este, mint általában nyár végén ilyenkor szokott. – Most sem mondod el, hogy hova megyünk, igaz? – kérdeztem, de azért reménykedtem. Bár szerettem a meglepetéseket, jobban szerettem tudni, mi vár rám.

- Jól gondolod. – felelte csibészes mosoly kíséretében. – De mindjárt ott vagyunk. – biztatott, majd egy kis szűk utcába fordultunk be. Végigsétáltunk rajta, majd egy nagy „Kérem, ne menjen a híd közelébe” tábla mellett ballagtunk el. Mikor felfogtam a szöveg lényegét, megálltam.

- Hé, ez a híd le van zárva omlásveszély miatt. – mondtam és bár vámpír vagyok, nem szeretek extrém helyzetekbe kerülni.

- Azóta már elkezdték a felújítást és annyira nem veszélyes. – nyugtatott Damon, miközben hátrafordult felém.

- Annyira… - ismételtem utána gúnnyal a hangomban.

- Gyere már! – azzal megfogta a kezemet és ellenállást nem tanúsítva hagytam, hogy vezessen. Amikor a nagyjából a híd közepén jártunk, megálltunk és elengedte a kezemet.

- Csukd be a szemed. – fordult felém és szótlanul engedelmeskedtem. A biztonság kedvéért még eltakarta a szememet, bal oldalra fordított. Éreztem ahogy elmosolyodtam, hogy a bőröm végighúzódik a kezén. Végül elvette a kezeit az arcom elől, és ahogy kinyitottam a szemeimet gyönyörű látvány tárult elém.

A híd egy kisebb folyó felett ívelt át. A folyó két szélén pedig magas fák nőttek. Olyan hatalmasak voltak, hogy szinte már összeértek a két oldalról ágaskodó fák lombjai. És arra az ég szép tiszta volt.  A hold fénye visszatükröződött a vízen. Csodálatos volt.

- Ez gyönyörű. – nyögtem ki elhaló hangon és már azon meglepődtem, hogy egyáltalán ki tudtam valamit préselni magamból. Elképesztően szép volt az a hely. Tipikus az a pillanat volt, mikor nem tudsz megszólalni, annyira elámulsz a helytől.

- Hát azt meg kell hagyni, hogy még belőlem is előhozza a szentimentális énemet. –mondta teljesen természetesen és egy pillanat alatt kizökkentett a táj bámulásából. Kénytelen voltam felnevetni.

- Miért azt olyan nehéz? – kérdeztem hitetlenül.

- Csak a megfelelő személy kell hozzá, a hely már lényegében nem is számít. – válaszolta és ismét belegabalyodtunk egymás tekintetébe. – Gyere, üljünk le! – javasoltam, majd a híd nem éppen magas peremére ugrott, felsegített és egymás mellé ültünk épp annyira, hogy a vállunk és a combunk összeérjen.

- Emlékszem, egyszer a testvéreimmel kifeküdtünk az udvarra csillagokat nézni. Ott akkor megfogadtuk, hogy sosem hagyjuk el egymást. Én mégis megtettem és meg is lett a következménye. – hallottam, hogy a hangom elcsuklik és éreztem, hogy könnyfátyol ereszkedik le a szememre.

- Nem a te hibád volt. – mondta és az egyik karjával átkarolta a vállamat és még közelebb húzott magához.

- Tudom, de néha azt kívánom, bár én is elkaptam volna a vírust. – ez a gondolat nem egyszer kínzott már. Sosem tudtam megszabadulni attól a ténytől, hogy máshogy is alakulhatott volna.

- Erre ne is gondolj. Hisz akkor most nem ülnénk itt. – suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg. De jó értelemben. Éreztem a leheletét az arcomon, majd oldalra fordultam, hogy a szemébe nézzek és kísértetiesen közel voltak egymáshoz az ajkaink. Ekkor hatalmas mennydörgés szakította ketté a pillanatot, amiért egykét káromkodás átsuhant az agyamon. A következő másodpercben már szakadt ez eső és mi gyorsan felkeltünk, majd egy fa alá rohantunk. Nem voltunk a legnagyobb biztonságban, hisz már villámlott is.

- Most komolyan arra várunk, hogy belénk csapjon egy villám? – hüledeztem nevetve.

- Menjünk! – utasított szintén vigyorogva és megragadta a kezemet. A szűk utcába rohantunk vissza, majd a főútra és az elő kisebb virágárus tetővel ellátott standja alá álltunk. Addigra már bőrig áztunk és én rettentően dideregtem. – Hé, ezt vedd fel. – mondta, majd levette a bőrkabátját és rám adta. A párkányra kirakott vázából kiszedett belőle egy fehér rózsát és a fülem mögé helyezte. Megigazgatta az arcomra rátapadó vizes hajtincseket, majd a nyakamra rakta a kezét és egyre csak közeledett felém. Kicsit megemeltem a fejem, hogy a lámpafényben lássam a teljes arcát, mikor átlépve azt a pár centit megcsókolt. Az egyik kezemet a derekára helyeztem, a másikkal pedig a sűrű fekete hajába túrtam. Az szabadon maradt kezét ő is hozzám hasonlóan a derekamat fogta át, így is a legközelebb húzva magához úgy, hogy a csípőnk teljesen egymáshoz préselődött. Már nem csak az ajkaink, hanem a nyelvünk is felfedezték az eddig számukra ismeretlen terülteket. Minden bizonnyal akkor megszűnt körülöttünk a világ. Csak mi volt a zuhogó esőben, senki más. Addig élveztem a csók által nyújtott felemelő érzést, míg el nem fogyott az összes levegőm és muszáj voltam levegőért kapnom. zihálva döntöttük egymásnak homlokunkat. A kezem immár Damon tarkóján pihent. És csak akkor tűnt fel, hogy alig lehetett egy homloknyival magasabb nálam. Hihetetlen, hogy ilyenkor milyen kis apróságra feltűnnek, amikről eddig nem is vettünk tudomást. Percekig álltunk így, míg az idő szinte teljesen elcsendesedett. – Mehetünk? – kérdezte Damon suttogva. Nem akartam hazamenni. Még Vele akartam lenni, de ez a nap sem tarthatott örökké. Így hát csak bólintottam egyet és kéz a kézben sétáltunk vissza az autóhoz. Visszamentünk Evergreenbe. A háromszintes panzió megálltunk, kinyitotta nekem az ajtót és a még szemerkélő esőben el kellett köszönnöm Damontől.

- Köszönöm ezt az estét. Nagyon jól éreztem magam. – mondtam csalódottan, hogy véget kellett vetni ennek a napnak is, de végtelenül boldogan, hogy mindez megtörtént.

- A következő alkalmat majd még megbeszéljük. – nagy mosolyra húzta a száját, majd egy könnyed csókot leheltem az ajkaira, miközben 2 ujjammal átfűztem az ő ujjait.

- Jó éjt! – búcsúztam el tőle, de még nem engedtem el.

- Majd hívlak. – ígérte és kénytelen voltam útjára engedni. Feltrappoltam a lépcsőn, de az ajtónál visszafordultam és végignéztem, hogy kocsiba ült és elhajtott. A lehető leggyorsabban felsiettem a szobámba, és úgy ahogy voltam, beledobtam magam az ágyba. Vizes hajjal és ruhával, Damon kabátjában. Lehunytam a szemeimet, hogy újraéljem azt a napot. Úgy éreztem, hogy végre minden egyenesbe jöhet.

It's a new beginning. V.

Oh hello mindenki!:)) annak örömére, hogy az oldal átlépte a 10000 látogatást, meghoztam az újabb fejezetet. kicsit többet "ültem" rajta, mint terveztem, de elégedett vagyok a végeredménnyel! remélem ti is így gondoljátok majd:D jószórakozást hozzá:)

It’s a new beginning.

V.

Mint azt tudjátok ma reggel vissza kellett mennem a városba. Előző este zuhanyozás után arra lettem figyelmes, hogy valaki ismeretlen számról hívott. Felvettem a telefont és legnagyobb meglepetésemre Elena szólt vissza a vonal túlsó végéből. Állítása szerint volt valami, amit feltétlenül látnom kellett. Nem volt más választásom. Addig makacskodott, míg rá nem bólintottam. És nem azt kérte, hogy a Salvatore-panzióba menjek, hanem egy teljesen más címet adott meg.

Ébredés után, amint elfogyasztottam a reggeli szintetikusvér-adagomat, elindultam Mystic Falls felé. Már nagyon untam ezt a folytonos utazgatást egyik városból a másikba.

Mire odaértem a megadott helyre, lehetett már 10 óra környékén. Egy szép emeletesházba voltam hivatalos. A ’75-ös Mustangommal beparkoltam a kocsi feljáróra, majd az ajtóhoz sétáltam és bekopogtam.

Elena életteli arccal nyitott ajtót és apró mosoly csücsült az arcán, bár e mögött a mosoly mögött kis fájdalmat láttam.

- Szia, Stephanie. Gyere be! – mondta kedvesen és határozott léptekkel bemehettem a házba.

- Na, mi az a feltétlen látnivaló? – kérdeztem kíváncsian. Már felkeltette az érdeklődésemet. Elena szavaiban a titokzatosság bujkált, amitől megőrültem a gondolattól, hogy nem tudom mi az a fontos.

- Damon tegnap este elhagyta Mystic Falls-t. de ezt biztosan te is tudod. – mielőtt elkezdte mondani, az a cseppnyi jó kedv elillant az arcáról. Némán bólintottam egyet. – Hagyott nekem egy levelet. Azért is szeretném neked megmutatni, mert akkor legalább tisztán látnál és tudnád, hogyan gondolkodik rólad. – folytatta halkan és a nappaliba vezetett. Megkínált itallal, de barátságosan elutasítottam. Leültünk egymás elé, majd a köztünk lévő asztalon odacsúsztatott elém egy borítékot.

- Honnan tudtad a számomat? – kérdeztem furcsállva, hisz tudtommal csak Damon tudta. Ezzel a kérdéssel is legalább az időt húztam. Nem tudtam, hogy akarom-e látni azt, ami a borítékban rejlik.

- Megnéztem Damon telefonjában, míg fürdött. Tudtam, hogy egyszer még szükségem lesz rá. – válaszolta gondolkodás nélkül. Hát persze.. ha egy nő akar valamit, akkor meg is szerzi, akármilyen eszközökkel is.

- Értem. – amint ezt kimondtam egy gondolat villant át az agyamon. Vagy inkább egy érzés fogott el. Akármi is volt az, arra ösztönzött, hogy a levélhez nyúljak és elolvassam a ráírt sorokat. Kezembe vettem a borítékot és bizonytalanul kihúztam belőle a kissé érdes tapintású régi papírlapot. Elena bíztató pillantást vetett rám, majd széthajtottam a papírt és a tekintetem reflexszerűen futni kezdett a sorokon. A fejemben, mintha Damon hangja visszhangzott vona, úgy olvastam el a leírtakat. A levélben ez állt:

„Kedves Elena!

Bizonyára rájöttél, hogy nem vagyok a szavak embere, ezért is valami különös alkalomnak kell lennie, hogy írok neked. Mire ezt olvasod, én már nem leszek Mystic Fallsban. Stefannal már a baleseted napján megbeszéltük, hogy bármelyikünket is választod, a másik elhagyja a várost. Próbálok majd elérhető közelségben lenni, hátha még szükségetek lesz rám!

Tudom, hogy mostanra minden elfeledtetett emlékedet már a magadénak tudhatod. Ezért is szeretnék bocsánatot kérni, hogy sosem beszéltem róluk. Így most már tudod, mennyire szerettelek.

Sajnálom azt a sok dolgot, amivel fájdalmat és bosszúságot okoztam neked. Most, hogy Stefant választottad nem tudnám végignézni ugyanazt, mint régebben. Új életet kell kezdenem. Stephanie megismerése is okot adott erre. Nem kezdhetek valami újba, ha még nem zártam le a múltat. Nem kísérthet örökre. Tudnod kell, hogy mindig kedves leszel a számomra. Ha bármiben úgy érzed, hogy a segítségedre lehetek akár évek múlva is, akkor bátran hívj.

Kívánom, hogy találj meg mindet, amit keresel az életben és érj el mindent, amit elterveztél. Ha majd úgy hozza az élet, találkozunk. Minden jót!

                                                                                              Damon.”

Hű, szóval valami újba akar kezdeni. Velem. Nem akartam ezen most elgondolkodni hosszasan, majd ha egyedül leszek, akkor beleásom magam ennek a levélnek a mögöttes tartalmába.

- És ez téged hogy érintett? – kérdeztem, majd próbáltam a válaszra is figyelni. Hatása alatt voltam annak, amit olvastam.

- Bizonytalanná tette a döntésemet, de hiszem, hogy jobb volt ez így. Végülis nem a választásomat manipulálta és nem is azt, amit Stefan iránt érzek. Bár azzal nem számítottam, hogy elveszítem Damont, mikor ő mindig ott volt mellettem, még akkor is, amikor Stefan nem. – felelte csalódottan és az asztal bámulásába kezdett.

- Említette, hogy az elvett emlékeidet visszakaptad. Mik történtek? Már ha megkérdezhetem. – kérdeztem indiszkréten, bár abban sem voltam biztos, hogy tudni akarom.

- Még Stefan előtt találkoztam vele, mikor az akkori barátommal veszekedtem. És a másik pedig az volt, hogy elmondta, mit érez, de inkább elfeledtette velem, mert önzőségnek tartotta, hogy ezt közölte velem. – felelte halkan, mintha nem is akarta volna ezt velem megosztani. Mintha ettől meg akart volna védeni.

- Te is szereted őt, ugye? – tettem fel ezt a szintén indiszkrét kérdést. Megígértem magamnak, hogy ez volt az utolsó annak érdekében, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe egyikünket se.

- Azt már kezdtem én is biztosra venni, hogy bevallatlan érzések fűznek hozzá, de már sosem tudom meg, hogy valósak-e. De bizonyára az igazi Stefan „hiánya” váltotta ki belőlem. – mondta őszintén. Nehéz lehetett szembenézni azzal, hogy a jelenje nagymértékben meg lett változtatva azáltal, hogy bizonyos pillanatoktól megfosztották. A helyében én is igazságtalannak érezném, de ebből a döntésből nem igazán hátrálhatott meg.

- Akkor hogy tudod őt elengedni? Biztosan nem lehet egyszerű végignézni, hogy kisétál az életedből. – szóltam elgondolkodva. Tudván, hogy mennyi ember távozását néztem végig ez sokkal jobb volt, mint amit én éltem át. Mert akik tőlem eltávoztak, azok már soha nem jöttek vissza. Ha a helyében lennék, akkor nem engedném el ilyen könnyen. Küzdenék a maradásáért. Bár az is igaz, hogy ilyenkor nem mondhatjuk biztosra, hogy mit tennénk és mit nem addig, míg bele nem kerülünk abba a szituációba.

- Nem is egyszerű. De tudom, hogy ne most láttam utoljára. Akárhányszor próbáltuk elvágni az útjainkat egymástól, mindig egymás mellett kötöttünk ki. – ez kicsit szíven ütött. Biztos volt a dolgában. Nem csak mellébeszélt, hanem tudta, hogy egyszer így fog történni. – Ugyanakkor azt is tudom, hogy téged nagyon fog szeretni. – mondta, mire én kikerekedett szemekkel bámultam vissza rá. Annyira meglepődtem, hogy nem is tudtam azonnal reagálni.

- Miből gondolod? – bár az arcomra a hitetlenség ült ki, a szám apró mosolyra húzódott. Bíztam benne, hogy így lesz.

- Láttam, hogy néz rád. – válaszolta elvigyorodva. Rendes volt tőle, amit tett. Azt hittem, hogy majd próbálja maga mellé állítani Damont; vagy teljesen reménytelennek titulálta volna az egészet, hogy összeroskadjak. De nem ezt tette, segített.

- Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem. – és újból azt kívántam, hogy egyedül legyek és át tudjak gondolni mindent. Rendeznem kellett a gondolataimat, mielőtt káosz alakult volna ki a fejemben.

- Ennyivel tartoztam, amiért segítettél átvészelni egy nehéz időszakot.

- Örömmel tettem. –így éreztem annak ellenére, hogy alig akartam igent mondani a kérésre és beparáztam az ezzel járó felelősségtől. – Tényleg.. Jobban kezeled? Úgy értem, el tudsz tölteni több időt emberek között? – érdeklődtem őszintén.

- Oh, igen. Határozottabban jobban érzem magam, habár még a folytonos hangulatingadozásokat nem szoktam meg teljesen. – válaszolta készségesen. Ha lehet ilyet mondani, akkor a vámpírság felér azzal, hogy újra a tinédzser korodat éled. Bármi történik, a hangulatod képes megváltozni egyik pillanatról a másikra. Annyi különbséggel, hogy ennek a korszaknak sosem lesz vége.
- Kontrollálással hogy állsz?

- Remekül. – vágta rá büszkén. – Nem rajongok Stefan nyuszidiétájáért. Egyszer próbáltam ki, de nem jött be az állatvér izé. – folytatta kissé fintorogva, mire én elmosolyodtam. – Inkább élek csak szintetikusvéren. Nem hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a szörnyeteg. Próbálom meggyőzni Stefant is, de kevés sikerrel.

- De van, amikor nem tudod visszarángatni magad a helyes útra. Olyankor vegyél egy mély levegőt és fuss el. A lényeg az, hogy mindig legyél észnél. – tanácsoltam, mint valami szorgos tanító néni. Köszönetnyilvánításként biccentett egyet és mosolyra húzódott a szája.

- Majd a tapasztalat mindenre megtanít. – mondta és kezdtem úgy érezni, mintha nem is vele, hanem Effie-vel beszélgetnék. Olyan könnyedén csevegtünk, mintha évek óta ismernénk egymást. Habár belsőleg pár dolgoban különbözünk, de sikerült egy hullámhosszra kerülnünk.

- Többiek hogy viselik?

- Bonnie még barátkozik a ténnyel. Caroline örül, hogy végre úgy tudunk erről beszélgetni, hogy én is első kézből tudom, miről is beszél. Matt és Stefan magukat hibáztatják. Feleslegesen. – válaszolta Elena és a mondanivalója végére már érzelemmentessé vált az arca.

- Lefogadom, hogy nem akartad ezt. - ki akarná?! Nagyon elveszettnek és beteg elméjűnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ezt akarja. Az már más, hogy hozzászokik az a személy, de sosem fogja megszokni a lényének ezt a részét.

- Családot akartam. Gyerekeket. Megöregedni és meghalni. – mondta szomorúan. Felmerült bennem egy kérdés, ami nem hagyott nyugodni.

- Mégis tovább barátkoztál vámpírokkal. Gondolom Stefan sem ezt választotta volna neked. – szóltam és próbáltam nem tolakodó lenni.

- Beleszerettem. – válaszolta olyan egyszerűen.

- Még pár évtizede azt mondtam volna erre, hogy nem helyes, ha valakihez ilyen mély érzelem láncol és hogy a szeretet a vámpír legnagyobb gyengesége. – kezdtem halkan és kétségbeesetten kerestem valamit a szememmel, amibe belekapaszkodhattam volna. Végül beleástam magam Elena mogyoróbarna szemeibe. – De ma azt mondom, hogy helyes dolog érezni. Ennyiben legalább hasonlítunk létünk az emberekhez. – fejeztem be és igazából akkor vallottam be magamnak, hogy mennyire is hiányzik embernek lenni.

- Hű, mégis szeretted Greget. – vágott vissza jogosan.

- Amikor elvesztettem őt, soha többet nem akartam, hogy annyira függjek valakitől. Elkönyveltem, hogy a szerelem fájdalmas és felesleges érzelem. Soha többet nem akartam érezni. De aztán rájöttem, hogy ezzel megkülönböztethetők vagyunk. Így hát hagytam, hogy érezzek és nem is kell mondanom, ne mindig vált a hasznomra. – meséltem teljes odaadással. Az is hiányzott már, hogy valakinek el tudjak mondani olyanokat, amiket nem mindenkinek mond az „ember”.

- Mindennek van jó oldala…

- Oh igen, tudunk tanulni mindenből. – vágtam a lány szavába, mire mindketten felnevettünk. – Nos, mégegyszer köszönök mindent. Örülök, hogy ilyen jót beszélgettünk. Majd valamikor megismételhetnénk. – szóltam jó kedvűen.

- Már mész is? – kérdezte hitetlenül. Felkeltem a kanapéról és ő is követett.

- Igen, nem zavarok tovább. – válaszoltam és az ajtóhoz sétáltam.

- Hát jó. – mondta búbánatos hangon. Maradtam volna, de magányra vágytam. – Még összefutunk. – kinyitotta az ajtót, küszöbön kívülre léptem és úgy néztem vissza rá.

- Mindenképpen. Ja és elmentettem a számod. – azzal elindultam a kocsim felé és már félig benne ültem, mikor még visszaszóltam. – Viszlát, Elena! – búcsúzóul intett egyet, majd mindketten magukra csuktuk az ajtót és indultunk a magunk dolgára.

Egész úton csak Damonön járt az eszem. Mit csinálhat most; hol lehet most és ami a legjobban foglalkoztatott: hogy mikor fog keresni. Én semmi esetre sem akartam felhívni. Az arról ordítana, hogy én mennyire akarok vele találkozni. A nap többi részében türelmesen vártam a hívására. Egy pillanatra sem vesztettem szem elől a mobilom. Késő délután már nagyon elkezdett idegesíteni, hogy még mindig nem jelentkezett. És mivel abszolút nem volt kedvem semmihez, nem tudtam magam lefoglalni. Nem várhattam el, hogy már aznap hívjon. Ki tudja… lehet, hogy összeszedett valami nőt. Neki aztán nem esik nehezére ezt megtenni, hisz csak rá kell nézni. Minden nőnél nyert ügye van. De erre gondolnom sem kellett volna. Kedvelt engem. És ha kedvelünk valakit, akkor nem keresünk helyette mást. Igen, ez így van. Végre sikerült megnyugtatnom magam, mire a telefonom a zsebemben rezegni kezdett. A kijelzőn egy név volt látható: Damon.

It's a new beginning. IV.

Sziasztook!:)) itt is van az új fejezet.:D megszenvedtem a végével, de végül sikerült befejezni. remélem mindenkinek elnyeri a tetszését! az ötödiknek már úgy az 1/3ada meg is van, szóval lehet hogy előbb fel tudom rakni, mint vártam volna hogy kész lesz! na de nem húzom az időt. jószórakozást hozzá!:D

It’s a new begining.

IV.

Akármennyire is akartam tagadni, vágyom egy férfi közelségére. És esélyt akarok adni annak, hogy boldog legyek. De ugyanakkor félek is. Félek attól, hogy elrontom; vagy éppen attól, hogy én leszek a végén a szenvedő alany. De a kockázatot vállalni kell, nem igaz? És ki tudja… Lehet, hogy megéri kockáztatni. Ezért is jöttem el Damonnel a Grillbe. Több év óta ő az egyetlen, akiért merek kockáztatni. Elmélkedésemet pont ő szakította meg.

- Hahó! Hoztam az italodat. – szólt hozzám már szinte kiabálva és fogalmam sem volt, hogy még hányszor mondta ezt, mire eljutott a tudatomig. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy visszajött.

- Oh, bocs. – megráztam a fejem és zavartan mosolyogtam. Elém tolta a poharat és én pedig az ujjaim közé zártam azt.

- Min gondolkodtál el ennyire? – kérdezte kíváncsian, majd belekortyolt az italába. Erre a kérdésre nagyon nem akartam válaszolni.

- Csak azon, hogy vajon Elena meg tud-e birkózni a vámpírléttel. Abból kiindulva, hogy nekem sem volt egyszerű. – hazudtam remegő hangon, ami elárulta, hogy nem mondok igazat. Inkább én is a számhoz emeltem az italt és ittam belőle.

- Nem tudsz hazudni. – nevetett fel Damon, mire amolyan „megadom magam” arckifejezéssel néztem rá.

- Lebuktam. – tenyereimet feltartottam a vállaim elé és 220 wattos vigyorral elnevettem magam. – Mondtam volna azt, hogy arra gondoltam, mennyire megváltozott minden miután idejöttem? – hazudtam újra, de most hihetőbben. Habár lehetett volna ez is az igazság. Sokat változtam én is és az életem is. Szembenéztem magammal többször is; segítettem másoknak és határozottan jobban éreztem magam.

- Azzal elárultad volna magad. – felelte sejtelmesen és rám kacsintott. Oké, kezdett megtelni a képzeletbeli kalapom, amiben azokat a pillanatokat tároltam, amikor Damon elfeledtet velem mindent és rabul ejt.

- Az pedig nem tett volna jót. – nyögtem ki végül.

- Mondd csak, honnan jött az a sok okosság, amit Elenának mondtál a temetőben? – kérdezte és a választ magam sem tudtam.

- Nem tudom, csak úgy jött. – vállat vonva feleltem. Mondhattam volna, hogy a tapasztalataim beszéltek belőlem, de azok inkább csak rossz emlékek voltak, mint tapasztalatok. – Most pedig igazán nagyra értékelném, ha beszélnél magadról. Ha már nekem semmi mondanivalóm sincs, hisz tudsz mindent. – mondtam összeszedettebben. Örültem, hogy sikerült határozottnak tűnnöm.

- Mit akarsz hallani?

- Család, barátok… - válaszoltam egyszerűen. – szerelem – tettem hozzá, bár tudtam, hogy erről sosem egyszerű beszélni. – Az élettörténetedet.

- A szüleim meghaltak tinédzserkoromban. Stefant és engem a bácsikánk vett nevelése alá, de nagy szükség nem volt rá. Vámpírok lettünk. Emberként szolgáltam a hadseregben. Ott voltak barátaim, akiket soha többet nem láttam a hazajövetelem után. És akiket egy éve ismertem meg, szinte mindenkit elvesztettem. – mondta halkan és keserűen elmosolyodott.

- Nos, ismerősök terén a helyzet még nem teljesen reménytelen. – szóltam kurtán és egy biztató mosolyt küldtem felé. Tudtam, hogy én többet akarok puszta barátságnál, de úgy éreztem, hogy muszáj tudatnom vele, hogy számíthat rám.

- Ezt jó tudni. – motyogta, majd mély levegőt vett. Most jött a neheze. – Ami a szerelmet illeti.. Stefannal ugyanazt a nőt szerettük, akiről kiderült, hogy vámpír. Mindkettőnket megitatott a vérével és mikor a segítségére indultunk, megöltek minket. Én nem akartam befejezni az átváltozást, de az öcsémért megtettem. Kathrine elhitette velünk, hogy meghalt egy tűzvészben. De persze élt. Én pedig 145 évig titkon azt vártam, hogy újra láthatom. – fejezte be, majd nagyot kortyolt a whiskeyből. Ezzel érzékeny pontot érintettem meg.

- Mikor láttad őt viszont? – kérdeztem és el sem tudtam képzelni, hogy mennyire szörnyű lehetett neki, hogy több évtizeden keresztül nem is láthatta azt, akit szeretett.

- Nem sokkal az után, hogy Mystic Fallsba jöttünk. De akkor már tisztán láttam, hogy önző volt és kihasznált minket. – válaszolta már sokkal természetesebben.

- És mi van Elenával? – kérdeztem alig hallhatóan.

- Ő Kathrine hasonmása, de belülről teljesen más. Ezért is figyelt fel rá Stefan. Egy hetébe sem telt és beleszeretett. – mesélte, miközben állandóan tartotta a szemkontaktust. Becsültem ezért. Nem tudom, én képes lettem volna-e ilyen téma közben állni valakinek a tekintetét. Felmerült bennem a kérdés, vajon ő szereti-e.

- Szereted őt? – kockáztattam meg a kérdést. Féltem a választól. Jobb tiszta lappal indulni, minthogy később komolyabb féleértések adódjanak. Hosszasan elgondolkodott, ami semmi jót nem jelentett számomra. Igyekezett megválogatni a szavait, hogy ne okozzon fájdalmat. Én így láttam, de ebben nem lehettem biztos.

- Talán abba szerettem bele, hogy mellette embernek érzem magam. – felelte és ez nagyobbat ütött, mintha azt válaszolta volna, hogy igen, szereti. Ez annak köszönhető, hogy tudtam, mellettem sosem érezne így. Én nem tudnám ezt neki biztosítani. Erre nem tudtam semmit sem mondani. – Nézd, mielőtt Stefant választotta kettőnk közül, azt beszéltük meg az öcsémmel, hogy bármelyikünkre is a választás, a másik elhagyja a várost. Egy hete el kellett volna mennem, de addig nem akartam, míg nem rendeződnek nagyjából a dolgok Elenával. De most már ideje tovább állnom. Arra gondoltam, hogy jöhetnél velem. – arra jobban számítottam, hogy karót döfnek a szívembe idő előtt, mint erre. Megdöbbentem, sőt sokkolt.

- Nem tudom, hogy képes lennék-e rá. – nem tudom, mit vártam. Hisz már akkor sejtettem, hogy lehet valami Damon és Elena közt, mikor megláttam a lányt a férfi ágyán ülve. Bolond voltam, ha azt hittem, Damon kedvel annyira, mint én őt; hogy ő is nyitott ez alkalommal egy új kapcsolatra. De talán tévedtem és bolond voltam. Nem akartam egy második esély lenni, ha az első nem jött össze. Nem akarok választási lehetőség lenni. Lehet, hogy önző vagyok, de a választás akartam lenni, legalább egyszer az életben. Lehet, hogy ezt is csak én teszem drámaivá és köze sincs ehhez, hogy csak egy újabb esély legyek. Olyan bizonytalannak éreztem ezt az egészet. Ugyan, csak pár napja találkoztam vele. Nem ismertem meg elég jól. Habár a múltjáról szereztem tudomást, még ha felszínesen is, de a jelenje ingatag lábakkal állt a számomra. Most képtelen voltam a szemébe nézni és inkább az asztalt tanulmányoztam. Rettegtem attól, hogy ha valahogy találkozik is a tekintetünk, akkor ezt a bizonytalanság okozta ködöt egy másodperc alatt elsöpri és helyébe teljes meggyőződésem lenne, hogy nem csak egy esély vagyok neki. Feszengő pillantást vetettem tűzvörös körmeimre, amikre már ráfért az újrafestés.

- Hogy érted? – törte meg a fogalmam sincs mennyi ideje beálló csöndet Damon.

- Mármint ez nekem gyors. Alig pár napja annak, hogy találkoztunk és a múltunkról kívül mást szinte nem is tudunk egymásról. Nekem még idő kell. – mondtam és próbáltam palástolni az iménti gondolatmenetem eredményét.

- Értem. Én mára terveztem, hogy elutazom, még csak a holmimat kéne összepakolni. – magyarázta csak úgy mellékesen. Ezzel lehetőséget adott arra, hogyha mégis meggondolnám magam, akkor tudjam, hol keressem.

- Eldöntötted, hogy hova mész? – kérdeztem érdeklődve.

- Nem megyek messzire, épp csak annyira, hogy esélyem se legyen ismerősökkel találkozni. – válaszolta egyértelműen. Szóval itt lesz a közelben, ha mégis szükség lenne rá.
- Akkor nem is tartalak fel tovább. – kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Jobbnak láttam, ha minél előbb magamra maradok, és nyugodtan át tudok gondolni mindent. De mivel Damonnel jöttem, ez az idő várat magára.

- Ha menni akarsz, akkor visszaviszlek a panzióhoz. – mondta határozatlanul, mintha azt várta volna, hogy fordul egyet az agyam és folytatom tovább a csevegést. Némán biccentettem egyet.

Az alig negyedórás úton ez szót sem szóltunk egymáshoz. Kínos is lehetett volna a közénk burkolódó csönd, de nem volt az. Mindketten a gondolatainkba mélyedtünk és csak akkor tértünk észhez, mikor megérkeztünk. Kiszálltunk az autóból és szembenéztem Damonnel, hogy búcsút vegyek tőle. De akkor is, mint megannyi alkalommal most is elragadott az arca, a szemei, az egész lénye.

- Köszönök mindent. Majd még találkozunk. – ezt nem csak úgy a formaiság kedvéért mondtam. Tényleg akartam még vele találkozni.

- Én köszönöm, hogy segítettél. – szólt barátságos hangon és egy mosolyt csalt az arcára. Tudta, hogy mivel tud kizökkenteni a magam köré állított falon kívülre.

- Most már kvittek vagyunk. – jegyeztem meg határozottan és én is halványan elmosolyodtam.

- Majd hívlak. – ígérte komolyan és váratlanul leküzdve a köztünk lévő alig egy méter távolságot megpuszilta az arcomat. Ő aztán mindent megtett azért, hogy egyhamar ne térjek vissza a rózsaszín felhőkből a valóságba. Kezdtem azt hinni, hogy az elméletem teljesen valótlan.

- Viszlát Damon. – mondtam a torkomat köszörülve, majd még ezen a napon utoljára elvesztem a türkiz szempárban.

- Szia Stephanie. - köszönt el a férfi, aki minden bizonnyal egy jó ideig a gondolataim kitartó témája lesz.

Erőt vettem magamon, sarkon fordultam és a kocsimhoz siettem. Valami nyugodt helyre akartam menni, de annak fényében, hogy nincs többé otthonom, nem tudok hova menni. Így hát maradt az ilyenkor jól bevált panziók, szálláshelyek keresése. Megszokhattam volna, hogy nincs állandó otthonom, de egy pillanatig megörültem, hogy van hova visszatérnem, mikor először jöttem Mystic Fallsba. Most, hogy már szinte semmim sincs, elveszettnek éreztem magam és volt egy olyan érzésem, hogy sosem fogom megtalálni a helyem a világban. És ez végtelenül elszomorított. Ehelyett arra kéne gondolnom, hogy mim van. Lássuk csak.. Egy kocsim, egy bőröndnyi holmim, egy kis táskányi kiegészítő és egy kulcscsomó, amiből már csak egy kulcs használható. Nem valami bíztató jelek. De még ezek ellenére is próbáltam a jó oldalát nézni. Hisz minden rosszban van valami jó. Van egy halandó jó barátom és egy vámpír ismerősöm, Damon. És valljuk meg, ha nem égett volna le a házam, akkor nem töltöm magamba azt a sok whiskeyt, nem lett volna szükségem a segítségére és nem ismertem volna meg. Egy kis nyereségem mégis volt a dologban. Bíztam abban, hogy Damon tényleg tiszta lappal akar indítani velem, akkor felhív. Mert ha tényleg akar valamit és ne adj Isten hiányzom neki, akkor keresni fog. De mégis mikor? Utáltam magam, amiért ennyire hagytam, hogy eluralkodjanak felettem azok az érzések, amiket iránta éreztem. Oh, 2 nap után már nekem olyanjaim is vannak? Kedveltem őt. Nagyon. Ez az egy biztos. Túl gyorsa esek abba a hibába, hogy egy férfi miatt gyengének tűnök. De ezt ez alkalommal nem bántam. Ahelyett, hogy ezen rágódom, ki kéne találnom, hogy hova menjek. Semmi esetre sem akartam Mystic Fallstól távol menni, hisz Damon is a közelében lesz. Ha pedig Damon tényleg felkeres és találkozunk, akkor nem szeretném, hogy túl távol legyünk egymástól. Próbáltam a város 5-10 mérföldes körzetében maradni. Találtam is Denver közelében egy községet, Evergreen. Szép környéknek tűnt, mint Mystic Falls is, mégsem töltöttem ott 2 napnál többet. De itt most nem az a célom, hogy ismerkedjek vagy, hogy jól érezzem magam. Egyedül az számított, hogy biztos szálláshelyet találjak magamnak. Félórányi autókázás után ráleltem egy kisebb szállóra szinte a város szélén. Nem válogattam és túl fáradt voltam ahhoz, hogy más után nézzek. Bemente, kivettem egy szobát a legfelső emeleten és a bőröndömet is felcipeltem magammal, hisz több napra terveztem az itt tartózkodásomat. De a sors nem így akarta. Már másnap vissza kellett utaznom Mystic Fallsba.