Visszatérés. part 2.

Sziasztoook.:) és itt van a Stephanies sztori második része :D a harmadik rész írása már folyamatban van, szerintem hétvégén már fent lesz.. jó szórakozást hozzá!:') 

Visszatérés

Part 2.

Mindketten egy szörnyű éjszakát voltak túl. Stephanie a csalódottság és megbánás miatt, hogy talán nem kellett volna akkor elmennie; Damon pedig a bűntudat és tanácstalanság miatt nem tudott aludni. Mindkettőjük hibásnak érezte magát és nem szakadtak el attól a tudattól, hogy ez lehetne másképp is. Steph élettelünk kimászott az ágyból, felkapott magára pár göncöt és elhatározta, hogy lemegy a konyhába. Félúton irányt váltott és Damon szobája felé sétált. Az ajtaja előtt megállt és hallgatta a férfi szabályos légzését. Keserű mosoly jelent meg az arcán. Egyrészt emlékeztette őt arra, hogy milyen volt mellette ébredni; másrészt utálta, hogy ez most nem történhet meg. Nem aludhat vele; nem érezheti újra azt a biztonságot, mikor átöleli. Nem élheti át újra ki tudja mennyi ideig. És megint várhat rá és csak remélte, hogy nem fogja felemészteni a túlzott vágyakozás a másik iránt. A lány alig észrevehetően megrázta a fejét, hogy elhessegesse ezeket a gondolatokat. Be kell bizonyítania, hogy remekül megvan nélküle is. De ha nem sikerül, akkor bemeséli magának, csakhogy ne lássák még egyszer összetörni. Erőt vett magán és erőltetett mosollyal tért vissza az eredeti útvonalához. A konyhába érve Stefant pillantotta meg a pultnak támaszkodva.

- Jó reggelt! – köszöntötte, majd kivett a hűtőből a tegnap oda készített vértasakját.

- Stephanie. – kapta fel a fejét megdöbbenve a vámpír. – Hát te mégsem haltál meg? – kérdezte hitetlenül és megölelte a lányt.

- Oh, hát élek és virulok. – felelte büszkén és kortyolgatni kezdte italát.

- Mi járatban? – érdeklődött Stefan.

- Próbálom egyenesbe hozni az életemet. – válaszolta elgondolkodva Stephanie.

- Sikerrel?

- Nem igazán, de ezt is megoldom valahogy. – felelte bíztatóan, majd helyet foglalt a férfi melletti széken. – Na és veled mi van? Hallom, nem vagytok együtt Elenával.
- Így alakult. – mondta érzelemmentes hangon. – Sikerült Damont visszaszerezned?

- Nem mondhatnám… sok minden változott itt egy év alatt. – felelte, majd elpusztította a tasak tartalmát. Stefan erre csak egyetértve bólintott és elhagyta a helyiséget. Amint Steph elpakolt maga után ő is felment a szobájába. Út közben ismét nem tudta megállni, hogy ne Damon szobája felé menjen. Elvakultan csak a saját gondolatainak veszekedését hallgatta, miközben a környezete zajait figyelmen kívül hagyta. Így azt sem vette észre, hogy a férfi épp az ajtaja felé tart. A lány kicsit belökte az ajtót és egyenesen beleütközött a vámpírba.

- Hová, hová? – kérdezte nevetve Damon és kíváncsian nézett le a másikra.

- Oh, én csak… ööhm… - összevissza hebegett-habogott, de értelmes mondat nem hagyta el a száját. – Én csak szólni akartam, hogy fogy a vérkészlet. – hirtelen rögtönözve csak ezt az épkézláb mondatot tudta összehozni és zavartan nézett vissza fel a férfire.

- Szóval a vérkészlet… - ismételte sejtelmesen Damon.

- Ühüm. – bólogatott alig észrevehetően Stephanie és közben le sem tudta venni a szemét a férfi ajkairól.

- Amit pár napja töltöttem fel? Nem hiszem. – mondta kajánul és egy határozott fejrázással közelebb hajtotta a fejét a lányhoz.

- Pedig már kevés van belőle. – felelte elhaló hangon és nagyot nyelve, kisebb időre összeszorítva a szemét összeszedte a megmaradt önuralmát, majd hátrébb lépett Damontől.

- Mindenképpen ellenőrizni fogom. – bíztatta széles vigyorra húzva a száját, mintha tényleg megtenné.

- Remek. – mondta egyre hátrálva Stephanie, míg bele nem ütközött a falba. – Nem is tartalak fel tovább. – kínosan mosolygott és megindult a szobája felé.

- Ma délután Elijahval van beszélnivalóm, de hozok hazafele pár tasakkal. – szólt, mint aki beleegyezik a „játékba”. A lány erre csak bólintott egyet és bement a szobájába. Leült az ágyára és nevetésbe fakadt ki, hogy lehetett ennyire nevetséges.

Hogy elterelje a gondolatait, megkereste a régi naplóit és olvasni kezdte azokat. Néhány évet nem akart visszaidézni, ezért átlapozta körülbelül a fél naplót. 1910. már erre sem emlékezett vissza szívesen, de az egy évvel ezelőtt írottakat egy szemrebbenés nélkül végigfutotta. Nagyszerű önkínzás, garantált gyötrődéssel. Talán még ennyire nem örült váratlan vendégnek, mint most. Halk kopogást hallott a bejárati ajtónál, de senki nem nyitott ajtót. Egyedül volt? Lesietett a lépcsőn és kedves mosollyal az arcán ajtót nyitott.
- Szia, Elena. Miben segíthetek? – köszönt a legbarátságosabb hangján Stephanie.

- Szia. Damont keresem. – válaszolta meglepetten, mintha nem pont rá számított volna, hogy ajtót nyit.

- Házon kívül van.

- Nem tudod, hogy mikor ér vissza?

- Nem, de én a helyedben nem zavarnám. Elijahval találkozik. – mondta, mikor látta, hogy a lány a telefonjáért nyúlt. A hasonmás erre rögtön visszahelyezte a mobilt a zsebébe.

- Akkor megvárom itt. – felelte, mire Stephanie egy „most komolyan? ” fintort vágott, amit Elena nem vett észre, mert akkor már háttal volt neki.

- Lehet, hogy sokkal később ér vissza. – erősen kihangsúlyozta a sokkal szót, hogy érzékeltesse a nem tetszését.

- Nem baj. – erősködött, majd lehuppant a kanapéra és onnan figyelte a vámpírt. Erre Stephanie nagyot sóhajtva csukta be az ajtót és a bárpulthoz sétált, majd öntött magának egy pohár szíverősítőt.

- Whiskeyt? – kínálta Elenát, de ő visszautasítóan rázta a fejét.

- Hogyhogy visszajöttél? – kérdezte kíváncsian a hasonmás.

- Megoldottam a dolgaimat és Damon miatt visszajöttem. – felelte leegyszerűsítve a sztorit.

- Most akkor megint együtt vagytok? – szolidan tette fel a kérdést, de a szemeiből kiolvasható volt a féltékenység.

- Nem. – válaszolta csalódottan. Elenának semmi baja nem volt Stephanie-val, de örült annak, hogy Damonnel nem mennek simán a dolgaik. – És Stefannal mért lett vége? – most ő kérdezett. Érezte, hogy ezzel a kérdéssel érzékeny pontot érintett a lányban.

- Már akkor is így volt, mikor Klaus magával vitte. Mostanra nem akar érezni…

- És könnyebb Salvatorét váltani, igaz? – csúszott ki a száján. Ezt igazából nem akarta kimondani, de előbb járt a szája, minthogy gondolkodott volna.

- Tessék!?

- Tudom, semmi közöm nincs az életedhez, de én a helyedben elgondolkodnék. Egyet szeretni, de azt őszintén; vagy kettőt szeretni máshogy? Na ez a nem mindegy. – ezt egy nagyobb hallgatás követett, aztán már csak arra kapták fel a fejüket, hogy valaki kinyitotta az ajtót.

- Üdvözlöm a hölgyeket. – köszönt mindkettejüknek Damon. Stephanie gyorsan felpattant, lerakta az üres poharát, majd elindult a férfi felé.

- Ha kellek, fent leszek. – mondta unottan és készült elsétálni a másik mellett, de az megállította őt.

- Minden rendben? – kérdezte, miközben a lány karjánál fogva közelebb húzta magához. Egy ideig Stephanie gondolkodott a válaszon.

- Igen. – felelte halvány mosollyal, de nem érezte az erős kezek szorításának enyhülését, amire számított. A férfi amolyan „nem verhetsz át” nézéssel tekintett rá. – Komolyan! – válaszolta határozottabban, mire Damon elengedte őt. Vámpírsebességgel a szobájában termett és az egyik fotelba roskadva hallgatta a lentiek beszélgetését. Épp elég volt hallgatni őket, látni semmiféleképpen nem akarta azokat a pillantásokat, amiket Elena Damonre vetett. Mégsem lesz olyan könnyű bebizonyítani, hogy jól megvan a férfi nélkül..

-  Mióta vagy itt? – kérdezte Damon és Stephanie kiürített poharát újratöltve ült le a lánnyal szembe.

- Nemrég jöttem. – mondta Elena és erősen mérlegelt azon, amit Stephanie mondott neki. – Az Steph pohara volt, nem?

- Oh, de, tényleg. Megszokás. – válaszolt halvány mosollyal, mire Elenának végre leesett, hogy mennyire természetes nekik az egymás iránt érzett szeretetük, még ha nem is biztosan bennük. – Szóval miért is jöttél?

- Bonnie talált egy új varázsigét, ami segíthet Klaust megölni. – felelte a lány, de nem tudott igazán másra koncentrálni csak arra, amit Stephanie mondott neki.

- Nincs rá szükség. Elijahval új tervünk van. – büszkén kortyolt bele az italába.

- Beavatnál?

- Túl veszélyes róla tudnod. Majd mindenről időben szólunk. – bíztatta Damon. Elena csak bólogatott, nem volt ereje vitatkozni. Igazából abban a pillanatban nem is érdekelte őt a dolog.

- Damon, te szereted őt? – kérdezte keserűen a lány.

- Kit? – kérdezett vissza a férfi, mintha fogalma sem lenne arról, hogy kiről beszél.

- Stephaniet. – mondta halkan, de mélyen a vámpír szemébe nézett. Bármit megadott volna azért, hogy most a másik fejében olvashasson.

- Miért kérdezed ezt? – felelte értetlenül Damon.

- Csak válaszolj! – mondta már erőteljesebben Elena.

- Igen! – válaszolta habozva, de mégis határozottan. Nem akart fájdalmat okozni neki.

- Akkor menj és bizonyítsd!

- Miért mondod ezt nekem? – kérdezte még mindig értetlenül.

- Mert ő csak Téged szeret, senki mást. Én pedig még nem tudok így érezni, nem érdemellek meg. – vallotta be könnyeivel küszködve. Erre Damon nem tudott mondani semmit. Elena felkelt és sietve hagyta el a panziót. A férfi még pár percig a nappaliban ülve emésztette az imént hallottakat. Nem is fogta fel, hogy mint mondtak neki.
Stephanie a beszélgetés végét hallva ledöbbent, nem hitt a fülének. Azon gondolkodott, hogy lemenjen-e a Damonhöz, vagy ne. Egy ésszerű ötlet sem jutott eszébe és csak fogta magát és lement. A férfi hallva a lány lépteit elé sietett és már a lépcső előtt egymással szemben találták magukat.