I. fejezet.

Andie rábeszélt hogy rakjam fel azt a ficet, amit még nyáron írtam. nos: címe: unhappy happiness, vagyis boldogtalan boldogság.:D párosítás: Damon/saját szereplő, Stephanie. :3
itt az első fejezet. remélem mindenkinek tetszik.:) a következőt valószinűleg jövőhéten hozom.:D

I. Múlt

1909. Mystic Falls

Tudtam mi ő. Mégsem féltem tőle. Sőt szerettem azt, ami volt. Hogy megvédett mindentől és mindenkitől, mintha a húga lennék. Én, Stephanie. Az én történetem itt kezdődik.
Mindig is olyanná akartam válni, mint ő. De, ki is ez a valaki? A legjobb barátom, Stefan. Vámpír. És persze nem hagyná, hogy én is az legyek. Pedig ez minden vágyam. A nevelőszüleimet ki nem állhatom. A vér szerinti szüleim meghaltak 2 éve, amikor 15 éves voltam. Barátaim nincsenek. Nekem Stefan jelenti a családot. Fordítva is így van, azt leszámítva, h Stefnek van egy bátyja, Damon. De őt nem tekinti testvérének. És ezt valahogy meg tudod érteni. Amiket mesélt róla… Még jó, hogy nem találkoztam vele.  Abból jó lenne, hogy ő szemrebbenés nélkül átváltoztatna.
Milyen jó is lenne. Mindenki azt hinné, h meghaltam. Elmennék innen jó messzire, ahol senki nem ismer. Aztán élvezném az örök élet minden pillanatát. Egy napon közelebb kerültem a vámpírrá váláshoz.
December volt. Iskolába mentem és a járda jeges volt. Megcsúsztam és bevertem a fejemet a járdaszegélybe. Az egyik járókelő vitt be a doktorhoz. Ott is tértem magamhoz. Stefan aggódó arcát láttam meg először.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Hát nem nagyon. A fejem iszonyatosan fáj. – panaszoltam.
- Csak pihenj, meggyógyulsz hamar. Hidd el. – válaszolta bíztatóan.
- Nem adnál a véredből? – mérgesen nézett rám. Amolyan „ugye csak viccelsz” arckifejezéssel. – Csak azért, hogy még gyorsabban rendbe jöjjek. – feleltem kérlelően.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Képes lennél megöletni magad, csak azért, hogy ..  – lehalkította a hangját. – hogy vámpír lehess. – mondta némi megvetéssel a hangjában. – és én ezt nem hagyom.
- És ha 24 órában a felügyeleted alatt lennék? Látnád minden mozdulatomat. – kérdeztem.
- Legyen, de semmi meggondolatlan cselekedet. – mondta eddigi összes fogadalmát feladva.
- Bízhatsz bennem – kacsintottam rá. – Tényleg, ugye már hazamehetek?
- A nevelőid tudják, hogy mi történt?
- Nem, de nem is érdekelné őket. – válaszoltam határozottan.
- De azért szólj haza, hogy csak este leszel otthon.
- És mégis mit fogok estig csinálni szerinted? – kérdőn néztem rá.
- Ott leszel nálam. – mondta mosolyogva.
- Értem. Akkor írok egy levelet.
Stefan megharapta a kezét, majd a csuklóját a számhoz tette. 1 perc múlva hirtelen elkapta a kezét tőlem, majd utasított, hogy öltözzek fel és írjam meg a levelet. A levélbe csak ennyit írtam:
„Ma dolgom van. Este otthon leszek. Stephanie.”
Elhagytuk az orvost, aki csak annyit mondott, hogy a héten már ne menjek iskolába és hogy pihenjek. Azt hiszem, hogy ezt Stef mellett könnyen be lehet tartani. Odaértünk a házunkhoz, becsúsztattam a levelet az ajtó alatt és a Salvatore-ház felé vettük az irányt. Fél óra sétálás után odaértünk. Stefan leterített a kanapéra terített egy pokrócot és mellé egy nagy párnát.
- Tessék helyet foglalni. – mondta már jó kedvvel.
- Köszönöm szépen, Mr. Salvatore! – mondtam viccesen.
- Semmivel nem tudok szolgálni hölgyem, ami önnek megfelelne. De ha gondolja szerzek valamit az ön számára.
- Oh, ne fáradjon. Semmire nincs most szükségem.
Nagy nevetésbe fakadtunk ki. Szerettem az ilyen pillanatokat. Ilyenkor minden gondom elszáll. De váratlanul egy nem kívánt személy jelent meg a házban. Damon Salvatore.
- Hello, öcsi! Stephanie. – alig észrevehető bólintással köszönt.
- Mit keresel te itt? – kérdezte Stefan.
- Semmit. Gondoltam meglátogatom az öcsémet. De arra nem számítottam, hogy Ő is itt lesz. – mutatott felém.
- Nem is ismersz, akkor meg mi bajod velem? – csattant ki belőlem, de így utólag visszagondolva, megbántam, h megszólaltam.
- Nekem ugyan semmi bajom veled, csak kicsit zavar a jelenléted. – válaszolta gúnnyal a hangjába.
- Ne fogod őt bántani! – mondta Stefan.
Szóra nyílt a szám, de aztán megértettem, hogy miért vagyok neki zavaró tényező.
-  Bántani? Ugyan. Olyannak ismersz? – szólt meglepődötten Damon. – Én megölöm az embereket, Stefan. Nem emlékszel? – mondta vigyorral az arcán. Felcsillant a szemem, amikor mondta, hogy képes lenne megölni bárkit is. Itt a lehetőség arra, hogy végre az legyek, ami akarok lenni. Vámpír. Egy másodperc alatt ott termett mellettem és a vámpírfogait belemélyesztette a nyakamba. Majd egy kis idő múlva nagy reccsenést követően a földre rogytam.
- Ugye tudod, hogy vámpír lesz? – kérdezte Stef, aki már a falnak szorította Damont, egy fakaróval a kezében.
- Hogyne, hát azért csináltam. Hogy ne kelljen szenvedned, mikor vele vagy. Így könnyebb lesz, nem igaz?
Pár perc múlva a szemeim kipattantak és felkeltem. Éreztem az utcán sétáló emberek vérének szagát. Engedtem az éhségnek. Kirohantam az ajtón és megöltem őket. Stefan otthagyta a bátyját és utánam ment verbénás itallal. Megitatta velem és a pincébe zárt. Ott voltam a születésnapomig. Addigra már mindenki azt hitte, hogy halott vagyok. Ami félig igaz is volt. Damon bejött hozzám abba a sötét, nyirkos helyre és adott nekem egy kancsónyi vért, amitől újult erőre tettem szert. Mohón megittam az egészet és így szóltam:
- Köszönöm!
- Szívesen. Nem szenvedhetsz örökké.
Hát így lettem vámpír. És így szerettem bele Damon Salvatoréba.