IV. fejezet.

Sziasztook.:) itt is van a negyedik fejezet.:D remélem mindenkinek tetszeni fog.:)

IV. Bizalmat bizalomért

- Csak ha te is elmeséled, hogy mi van Elenával. – kezdtem az alkudozást.

- Felőlem..

- Remek. – mondtam, majd összeszedtem a gondolataimat és beszélni kezdtem. – Röviden annyi az egész, hogy körülbelül 20 éve megismertem egy férfit, ő is vámpír volt. Barátom volt, aztán én többet éreztem iránta. Elmondtam neki, hogy szeretem őt, de ő ezzel a tudatta visszaélt és kihasznált. Bemesélte nekem, hogy ő is szeret, de közben a hátam mögött minden szembe jövővel ’megcsalt’, megalázott. Teljesen összetörtem, mivel egy korábbi be nem teljesült szerelmet próbáltam elfelejteni. – itt már sírni kezdtem. Nem néztem Damonra. Minden perc, ami úgy telik el, hogy mellettem van mértéktelen vággyal tölti el a testem arra, hogy akár egy másodpercre is, de megérintsem Őt. Miután egy kicsit lenyugodtam, folytattam. – Amikor rájöttem arra, hogy megcsalt megszöktem. Olaszországba ’menekültem’ és tulajdonképpen azért jöttem vissza, hogy új életet kezdjek. És mivel ár ezzel a helyzettel nem tudok mit kezdeni, hogy nem tudom kiheverni ezt az egész dolgot, felhívtam egy pszichológust.

- Szeretnéd, hogy elkísérjelek? – ajánlotta fel az idősebbik Salvatore.

- Hát nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e. De mindegy is. Inkább mond el, hogy mi van veled és Elenával. – feleltem egy halvány mosollyal az arcomon.

- De én szivesen..

- Ne válts témát. Mesélj. – sóhajtott egyet, majd hozzákezdett.

- Elena Stefan barátnője ezért csak barátok vagyunk. És ugye tudod, hogy még 1864-ban ott volt Kathrine. Ahogy Elena belépett az életünkbe, szinte Kathrine megszűnt létezni. Lehet, hogy a külsejük ugyanolyan, de teljes ellentétei egymásnak. És ami hiányzik az az, hogy nem tudom milyen embernek lenni, és Elena mellett embernek érzem magam.. – hosszasan elgondolkodott. Nagyon fájt, ahogy ezeket kimondta. Hogy megint mást szeret, amikor én itt vagyok! Eldöntöttem, hogy még maximum maradok egy hetet és továbbállok..

- Köszönöm, hogy elmondtad. Ezek szerint felőled több van, mint barátság. Tudom, hogy kegyetlen egy érzés. Velem is ez van. De te legalább próbáld meg!

- Te tudod, hogy nem szeret téged?

- Nem, de sejtem hogy mást szeret.. elég egyértelmű.

- Honnan tudod, ha meg sem kérdezted?

- Nekem elég azt tudni, hogy más szeret.

- És tudja, hogy szereted?

- Nem. És ő?

- Csak sejtheti. Na, akkor elkísérlek, jó?!

- Nem bánom.

***

Érzelemmentes arccal bámultam magam elé egész délután a szobámban. Az agyturkász kérte, hogy mielőtt elmegyek hozzá írjam le, hogy mit érzek abban a pillanatban. Már az üres lap előtt ültem egy órája. Több érzés is kavarog bennem, de egyszerűen túl sok lett volna mind leírni. Végül az üres papírral mentem el Damonnel a dokihoz.

- Köszönöm, hogy elkísérsz.

- Szükséged lesz valakire, aki bevisz, mert a legvégén úgyis meggondolod magad. – mondta határozottan mosollyal az arcán.

- Igazad van. – nevettem fel.

Félóra autóút után odaértünk. Vonakodva lépkedtem a bejárat felé. Minden lépéssel egyre bizonytalanabb lettem. Megéri ez? Megéri feltépni a régi sebeket? Annak idején nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz ezzel együtt élni, de később talán még rosszabb lesz. Nem adom fel!
A recepciós pult mögött egy vörös hajú nő állt, akinek szemmel láthatóan tetszett Damon.

- Stephanie Kinney. 3ra van időpontom. – mondtam.

- A doktornő hamarosan behívja, addig foglaljanak helyet. – felelte udvariasan.

- Köszönjük.
Leültem a kijárathoz legközelebbi székbe, hogy még legyen időm elmenekülni. Egyre jobban irtóztam az egésztől, de muszáj!

- Jól vagy? – kérdezte Damon váratlanul.

- Megvagyok. De már szívesebben lennék túl az egészen. – válaszoltam egy leheletnyi mosollyal.

- Ez csak egy elbeszélgetés. Nincs mitől félned. – nyugtatgatott a férfi.

- Van mitől, úgy érzem. – mintha tudtam volna, hogy mi fog történni. Amint kimondtam ezt a néhány szót az asszisztens már mondta a nevemet.

- Stephanie Kinney. Fáradjon be! – határozottan tettem meg azt a pár lépést. – az úr is bemegy önnel?

- Igen. – vágta rá Damon.

A nő csak bólintott és betessékelt minket a rendelőbe. Ahogy beléptem a szobába görcsbe rándult a gyomrom. Csak remélni mertem, hogy semmi konkrétat nem kérdez majd, csak az üres érzelmeket beszéljük meg és ennyi lesz.

- Üdvözlöm önöket. Mrs. Brown vagyok. Az úr kicsoda? Hozzátartozó?

- Barát. Damon Salvatore. – mondta határozottan.

- Értem. Nos, Stephanie. Megcsinálta azt, amit kértem?

Lesütött szemekkel toltam elé a lapot.

- Hm.. és miért nem írt semmit? A tekintete teli van érzelmekkel, már csak meg kéne fogalmaznia őket. – mondta nemes egyszerűséggel. Mintha az olyan könnyű lenne. Mentőövet nyújtott az, hogy Mrs. Brown nem kért szóáradatot a kesze-kusza érzésemről. – Akkor kérdezek. Mi vette rá magát arra, hogy eljöjjön ide?

- Még régebben nagyon szerettem egy férfit, aki mást szeretett. Nem tudom elfelejteni.

- Milyen kapcsolatban van most vele?

- Semleges, baráti. Talán valahogy a kettő között.

- Mikor beszélt vele utoljára?

- Nemrég.

- Ő szerette valaha?

- Nem tudom.

- És ő tudta, hogy szereti?

- Nem, fogalma sincs róla.

- Milyen gyakran találkoznak?

- Már jó ideje nem láttam, nem rég kezdtünk el beszélgetni, illetve látom egy-kétszer.

- Még mindig szereti azt a nőt, akit régebben?

- Lehet, de azóta valószinű, hogy mást szeret.

- Értem. Mr. Salvatore! Ön mit tud ez ügyben?

- Elég keveset, semmi konkrétat. – válaszolta.

- Mr. Salvatore ismeri azt a személyt, akit még mindig szeret? – kérdezte tőlem.

- Meglehet. – bólintottam. Igyekeztem olyan válaszokat adni, amiről Damon nem ismer magára. De már éreztem, hogy ez túl sok így egyszerre.

- Jelenleg párkapcsolatban él a férfi?

- Nem, legalábbis nem tudok róla.

- Miért nem kezdeményez?

- Mert félek! – mondtam elhaló hangon. Összerezzentem a saját szavaimon.

- Érdekes. Én úgy vélem, hogy nincs mitől tartania. Kulturáltan megbeszélnék a dolgokat és jobb lenne magának, higgye el.

- Ha az olyan könnyű lenne. – felsóhajtottam és már a sírás volt rajtam. Most volt az a pont, hogy nem bírtam tovább. Utat engedek a könnyeimnek, vagy ott leszek rosszul. Nem mertem Damonre nézni, de persze tudtam, hogy az ő tekintete rajtam van.

- Kérem, nyugodjon meg. Menjen ki pár percre.

Azt hiszem tényleg ez a legjobb ötlet. Kisétáltam az udvarra, gyenge szél fújt. Minden pillanat, amit egyedül töltöttem megnyugtatott. Még feltesz pár kérdést és hazamegyünk. Pár hét múlva pedig továbbállok. Ebben a pillanatban Damon ott termett mellettem. Ránéztem és megvilágosult arccal csak ennyit mondott:

- Beszélnünk kell!