II. Tiltott gyümölcs
1910. Mystic Falls
Damon. Az eddigi két évben csak a rosszat hallottam róla, de mikor bejött hozzám a pincébe láttam valami leheletnyi törődést benne, amit felém mutatott. Abban a pillanatban beleszerettem, habár tudtam, hogy nem lett volna szabad. Ez az egész szinte teljesen alaptalan volt, de az érzéseimnek nem tudok parancsolni..
Amikor kiengedett tudatosan a nappali felé vettem az irányt. Stefan ott ült a kanapén, odahuppantam mellé. Bűntudata volt, látszott rajta. Megnyugtattam, hogy én ezt akartam, de csak ostromolta magát, hogy mindenről ő tehet. Szinte a semmiért van lelkiismeret furdalása. Feladtam, megkerestem Damont.
- Hé, intéznél nekem egy boszorkányt és egy gyűrűt, hogy ki tudjak menni a napra? – mondtam és mikor felém fordult elakadt a szavam. Nem mertem a szemébe nézni, összeszedtem a gondolataimat és vártam a választ.
- Van egy ismerősöm a városban. Ha szeretnéd, idehívom még ma – felelte spontán.
- Az csodás lenne, köszönöm! – lelkesedtem az ötlettől, hogy már ma kimehetek az utcára.
Egyből a saját szobám felé vettem az irányt. Belevetettem magam a párnák közé; Damonön és rajtam gondolkodtam. Az esély arra, hogy bármi is lenne elég csekély. Stefan mesélt Kathrineről. Mindketten nagyon szerették őt és Damon még mindig őt szerette. Ez a férfi volt számomra az elérhetetlen tiltott gyümölcs. Halk kopogás törte meg a gondolatmenetemet. Ki tudja meddig ülhettem magamba fordulva, gondolkodva a jövőről. Kinyitottam az ajtót és egy szőke lányt láttam Damon mellett.
- Szia, Kristen vagyok. – mondta barátságosan.
- Szia, én Stephanie vagyok. – viszonoztam a kedves stílust és a férfi magyarázatát vártam.
- Ő a boszorkány, akit említettem. Ő fogja megcsinálni a gyűrűdet. – felmutatta az ékszert. Gyönyörű volt.
- Akkor kezdeném is. – mondta Kristen. A gyűrűt letette az ágyra és elhúzta függönyt, hogy napsütés érje. Motyogott valami varázsigét érthetetlen nyelven. A gyertyák a szobában lángra lobbantak, majd az alig érezhető szellőtől kialudtak. – Kész! – szólt elégedetten a lány. Odaadta nekem az ékszert és azonnal az ujjamra húztam. Lassan sétáltam az ablak felé. Teljesen elhúztam a függönyt és éreztem a téli napsütés hűvös melegét.
- Köszönöm. – mondtam mosolyogva a boszira.
- Ugyan, nincs mit. – válaszolta és el is ment, de Damon maradt, ami meglepett.
- Köszönöm neked is. „Ebédelnél” velem? – kérdeztem bátran.
- Persze, meg is akartam kérdezni.
Itt kezdődött minden. Beszélgettünk, jobban megismertük egymást. Jól éreztem magam vele, és nem érdekelt semmi más.
Amikor kiengedett tudatosan a nappali felé vettem az irányt. Stefan ott ült a kanapén, odahuppantam mellé. Bűntudata volt, látszott rajta. Megnyugtattam, hogy én ezt akartam, de csak ostromolta magát, hogy mindenről ő tehet. Szinte a semmiért van lelkiismeret furdalása. Feladtam, megkerestem Damont.
- Hé, intéznél nekem egy boszorkányt és egy gyűrűt, hogy ki tudjak menni a napra? – mondtam és mikor felém fordult elakadt a szavam. Nem mertem a szemébe nézni, összeszedtem a gondolataimat és vártam a választ.
- Van egy ismerősöm a városban. Ha szeretnéd, idehívom még ma – felelte spontán.
- Az csodás lenne, köszönöm! – lelkesedtem az ötlettől, hogy már ma kimehetek az utcára.
Egyből a saját szobám felé vettem az irányt. Belevetettem magam a párnák közé; Damonön és rajtam gondolkodtam. Az esély arra, hogy bármi is lenne elég csekély. Stefan mesélt Kathrineről. Mindketten nagyon szerették őt és Damon még mindig őt szerette. Ez a férfi volt számomra az elérhetetlen tiltott gyümölcs. Halk kopogás törte meg a gondolatmenetemet. Ki tudja meddig ülhettem magamba fordulva, gondolkodva a jövőről. Kinyitottam az ajtót és egy szőke lányt láttam Damon mellett.
- Szia, Kristen vagyok. – mondta barátságosan.
- Szia, én Stephanie vagyok. – viszonoztam a kedves stílust és a férfi magyarázatát vártam.
- Ő a boszorkány, akit említettem. Ő fogja megcsinálni a gyűrűdet. – felmutatta az ékszert. Gyönyörű volt.
- Akkor kezdeném is. – mondta Kristen. A gyűrűt letette az ágyra és elhúzta függönyt, hogy napsütés érje. Motyogott valami varázsigét érthetetlen nyelven. A gyertyák a szobában lángra lobbantak, majd az alig érezhető szellőtől kialudtak. – Kész! – szólt elégedetten a lány. Odaadta nekem az ékszert és azonnal az ujjamra húztam. Lassan sétáltam az ablak felé. Teljesen elhúztam a függönyt és éreztem a téli napsütés hűvös melegét.
- Köszönöm. – mondtam mosolyogva a boszira.
- Ugyan, nincs mit. – válaszolta és el is ment, de Damon maradt, ami meglepett.
- Köszönöm neked is. „Ebédelnél” velem? – kérdeztem bátran.
- Persze, meg is akartam kérdezni.
Itt kezdődött minden. Beszélgettünk, jobban megismertük egymást. Jól éreztem magam vele, és nem érdekelt semmi más.
Mystic Falls, napjainkban
Lassan egy évszázada vagyok vámpír. Már négy évtizede nem láttam a Salvatore testvéreket. Stefan megbékélt a tudattal, hogy vámpír lettem. Damont meg.. még mindig szerettem; a nagy semmiért. Hiszek még a csodákba.
Kevés kutatómunkával kiderítettem, hogy hol élnek. Mystic Falls, még mindig. A panzió semmit nem változott; talán korszerűbb lett, de még mindig ugyanazokat az időket jellemezte. Udvariasan bekopogtam; Stefan nyitott ajtót.
- Meglepetés!! – mondtam jókedvűen, majd szorosan megöleltem. – Rég láttalak.
- Szia, Stephanie. Nem én léptem le. – mondta viccelődve.
- Kellett a környezetváltozás, untam az amerikai levegőt. – beléptem a házba és nagyot sóhajtottam – Damon?
- Nappaliban. Szóval hol is voltál eddig? – kérdezte.
- Megtaláltam a vér szerinti eltitkolt testvéremnek az unokáját. Elég bonyolult volt, de sikerült. El sem hiszed milyen szép Olaszország. – mondtam miközben lépkedtem a nappali felé. – Szia, Damon! Jól tartod magad, csak nem edzel? Látom hallgattál rám. – szóltam jókedvűen.
- Szia. Mi járatban? – a hangja ezúttal zord volt és visszautasító. Összerezdültem, nem ilyen volt a régi Damon, egyáltalán nem.
- Hiányoztatok. – feleltem lehangoltan.
- Aha, értem. – mondta majd elment egy whiskeys üveggel a kezében.
- Ennek meg mi baja? –kérdeztem értetlenül.
- Fogalmam sincs. – felvonta a vállát.
Bementem a szobámba. Minden úgy volt, ahogy hagytam.
- Remélem nem baj, ha maradok egy kis időre.
- Dehogy, ez a második otthonod. – válaszolta Stefan.
- Az egyetlen – nevettem fel. – Van valami iható?
- Találsz tasakos vért a pince ajtó előtt. – utasított.
- Kössz.
Lementem a pincéhez és egy nagy mélyhűtőt találtam, teli szintetikus vérrel. Kivettem két zacskót és felmentem Stefanhoz, elmeséltem neki mindent.
Már este volt, mikor Stefan elment „vacsorázni”. Damon még játszotta a bunkó stílusát. Gondolkodtam, hogy mi változhatott, ekkor eszembe jutott valami. El kezdtem keresni, de nem találtam. Damon a nappaliba volt, gyorsan átnéztem a szobáját. Ott volt! Most már tudom, hogy mi baja.
Kevés kutatómunkával kiderítettem, hogy hol élnek. Mystic Falls, még mindig. A panzió semmit nem változott; talán korszerűbb lett, de még mindig ugyanazokat az időket jellemezte. Udvariasan bekopogtam; Stefan nyitott ajtót.
- Meglepetés!! – mondtam jókedvűen, majd szorosan megöleltem. – Rég láttalak.
- Szia, Stephanie. Nem én léptem le. – mondta viccelődve.
- Kellett a környezetváltozás, untam az amerikai levegőt. – beléptem a házba és nagyot sóhajtottam – Damon?
- Nappaliban. Szóval hol is voltál eddig? – kérdezte.
- Megtaláltam a vér szerinti eltitkolt testvéremnek az unokáját. Elég bonyolult volt, de sikerült. El sem hiszed milyen szép Olaszország. – mondtam miközben lépkedtem a nappali felé. – Szia, Damon! Jól tartod magad, csak nem edzel? Látom hallgattál rám. – szóltam jókedvűen.
- Szia. Mi járatban? – a hangja ezúttal zord volt és visszautasító. Összerezdültem, nem ilyen volt a régi Damon, egyáltalán nem.
- Hiányoztatok. – feleltem lehangoltan.
- Aha, értem. – mondta majd elment egy whiskeys üveggel a kezében.
- Ennek meg mi baja? –kérdeztem értetlenül.
- Fogalmam sincs. – felvonta a vállát.
Bementem a szobámba. Minden úgy volt, ahogy hagytam.
- Remélem nem baj, ha maradok egy kis időre.
- Dehogy, ez a második otthonod. – válaszolta Stefan.
- Az egyetlen – nevettem fel. – Van valami iható?
- Találsz tasakos vért a pince ajtó előtt. – utasított.
- Kössz.
Lementem a pincéhez és egy nagy mélyhűtőt találtam, teli szintetikus vérrel. Kivettem két zacskót és felmentem Stefanhoz, elmeséltem neki mindent.
Már este volt, mikor Stefan elment „vacsorázni”. Damon még játszotta a bunkó stílusát. Gondolkodtam, hogy mi változhatott, ekkor eszembe jutott valami. El kezdtem keresni, de nem találtam. Damon a nappaliba volt, gyorsan átnéztem a szobáját. Ott volt! Most már tudom, hogy mi baja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése