Sziasztok.:) Itt is van a 11. rész.:D hoztam volna tegnap is, de este megnéztem a 3. évadból két részt és utána már teljesen kiment a fejemből. jelen pillanatban a 13. fejezeten munkálkodom. és 14 fejezetnél több nem lesz.:/ szóval eléggé a vége felé vagyok... Nos, ehhez a részhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a végére belekezdtem valami újba.:) remélem mindenkinek tetszeni fog.:D
XI. Váratlan fordulat.
Kathrine megint emlékeztetett a ’feladatomra’. Mikor visszaértünk a városnézőből a szobámba ülve várt.
- Mit keres itt már megint?
- Még mindig nincs meg? – kérdezte nyersen.
- Nincs.
- Akkor igyekezz! – szólt rám nyugtalanul. – Az óra ketyeg, már csak egy napod van.
- Igyekszem. – azzal elment.
- Mit keres itt már megint?
- Még mindig nincs meg? – kérdezte nyersen.
- Nincs.
- Akkor igyekezz! – szólt rám nyugtalanul. – Az óra ketyeg, már csak egy napod van.
- Igyekszem. – azzal elment.
Villámgyorsan a telefonomért nyúltam és tárcsáztam Damon számát.
„Gyerünk, gyerünk, vedd már fel.” – ismételgettem magamban.
- Szia, ilyen gyorsan végeztetek? – mondta jó kedvűen.
- Szia. Őő, igen.. – feleltem zaklatottan.
- Hé, minden rendben?
- Ide tudnál jönni?
- Mindjárt ott vagyok! – reflexszerűen lenyomtam a mobilt és ideges járkálásba kezdtem. Egy napom van és még semmi ötletem sincs. Hiba volt azt hinni, hogy majd magától megoldódik ez a dolog. Az igazat megvallva teljesen kiment a fejemből. Hirtelen egy nem várt személy érkezett, megint..
- Kivel beszélgettél? – kérdezte Katy. – Vagy van itt valaki?
- Telefonáltam Damonnek, mindjárt itt lesz.
- Értem. A szobámban leszek, ha kellek.
- Jól van. – mondtam és vigyort erőltetve magamra vártam, míg kiment a szobából. Megfordultam és beleütköztem Damonbe. – Ne tudd meg, hogy mennyire örülök, hogy itt vagy. – szóltam, majd megöleltem.
- Mondjad, mi baj? – megfogta a kezemet és az ágyhoz vezetett, hogy leüljünk.
- Ismét megjelent Kathrine és közölte, hogy van még egy napom. És semmi használható, ésszerű ötletem sincsen. – mondtam szinte pánikolva.
- Megoldjuk, bízz bennem.
- 2-3 napja is ezt mondtad..
Damon lesütött szemmel vizsgálta az ágyneműt. Talán nem kellett volna ezt mondanom, de tényleg… semmit nem tettünk azért, hogy megoldjuk ezt a helyzetet. Semmit, és ez aggasztó volt az én szemszögemből nézve. A hosszú csendet végül a férfi törte meg.
- Nos, mi van nekünk, ami Kathrinnek nincs? – tűnődött el.
- Gyakorlatilag semmit nem tudunk tenni, a markában tart.
- Ez igaz, de még is kell lennie valaminek, amiről ő nem tudja, hogy mi tudjuk és fel tudjuk használni ellene.
- Nem mondott neked valamit még akkor, amikor ember voltál és elfeledtetett veled, aztán amikor vámpír lettél emlékeztél rá?
- Nem, semmi fontosat. Számított rá, hogy vámpírok leszünk.
- Mennyit olvastál el a naplójából?
- A napló! – mondta, mintha hirtelen megvilágosult volna. – Most már el kéne mondanod, hogy hol találtad.
- A padláson. – feleltem meglepően egyszerűen. Damon értetlenül nézett rám. – Amikor te a kósza éveidet töltötted Dallasban és Stefan gyakran maradt esténként tovább az erdőben, akkor sokat voltam egyedül a panzióban. Elhiheted mennyire unatkoztam néha. Egyik este felmentem a padlásra és átkutattam az összes dobozt érdekességek után keresgélve.
- És akkor találtad meg a naplót.
- Pontosan. Stefant meg is kérdeztem, hogy mit keresett ott, de hosszú ideig nem volt hajlandó válaszolni..
- De aztán elmondta.
- Igen, Kathrine adta neki, hogy bebizonyítsa, hogy őt tényleg szerette. Persze eredménytelenül; Stefan csak bedobta az ’értéktelen vackok dobozba’ és felrakta a padlásra.
- Miért tartottad érdekesnek a naplót és hogy került a szobádba?
- Nem egyszer mentem fel oda és valahogy mindig a kezembe akadt. Beleolvastam és olyan volt, mint valami szerelmi dráma. Levittem a szobámba és ott maradt.
- Emlékszel még, hogy mi volt benne?
- Nem igazán, de te nem rég olvastad. Neked jobban kéne tudnod. – mondtam célozgatva.
- Igaz. – felnevetett, majd megpróbálta felidézni a napló tartalmát. – Őszintén? Fogalmam sincs.
- Nem lep meg. Akkor menjünk hozzád és olvassuk el, hátha találunk valamit.
- Menjünk.
10 perc múlva már Damon szobájában olvasgattuk a naplót. Pontosabban én, a férfi a terven agyalt.
- Miért kellene Klausnak Elena nyaklánca? – töprengett magában.
- Azt hiszem, egy ősi boszorkánnyal akar kapcsolatba lépni. – mondtam egy pillanatra kizökkenve Kathrine életéből.
- Miért pont Kathrine a cinkosa?
- Talán megbízik benne.
- Azt nem hiszem, inkább próbára akarja tenni.
- Érdekes. – mondtam sokatmondóan.
„Gyerünk, gyerünk, vedd már fel.” – ismételgettem magamban.
- Szia, ilyen gyorsan végeztetek? – mondta jó kedvűen.
- Szia. Őő, igen.. – feleltem zaklatottan.
- Hé, minden rendben?
- Ide tudnál jönni?
- Mindjárt ott vagyok! – reflexszerűen lenyomtam a mobilt és ideges járkálásba kezdtem. Egy napom van és még semmi ötletem sincs. Hiba volt azt hinni, hogy majd magától megoldódik ez a dolog. Az igazat megvallva teljesen kiment a fejemből. Hirtelen egy nem várt személy érkezett, megint..
- Kivel beszélgettél? – kérdezte Katy. – Vagy van itt valaki?
- Telefonáltam Damonnek, mindjárt itt lesz.
- Értem. A szobámban leszek, ha kellek.
- Jól van. – mondtam és vigyort erőltetve magamra vártam, míg kiment a szobából. Megfordultam és beleütköztem Damonbe. – Ne tudd meg, hogy mennyire örülök, hogy itt vagy. – szóltam, majd megöleltem.
- Mondjad, mi baj? – megfogta a kezemet és az ágyhoz vezetett, hogy leüljünk.
- Ismét megjelent Kathrine és közölte, hogy van még egy napom. És semmi használható, ésszerű ötletem sincsen. – mondtam szinte pánikolva.
- Megoldjuk, bízz bennem.
- 2-3 napja is ezt mondtad..
Damon lesütött szemmel vizsgálta az ágyneműt. Talán nem kellett volna ezt mondanom, de tényleg… semmit nem tettünk azért, hogy megoldjuk ezt a helyzetet. Semmit, és ez aggasztó volt az én szemszögemből nézve. A hosszú csendet végül a férfi törte meg.
- Nos, mi van nekünk, ami Kathrinnek nincs? – tűnődött el.
- Gyakorlatilag semmit nem tudunk tenni, a markában tart.
- Ez igaz, de még is kell lennie valaminek, amiről ő nem tudja, hogy mi tudjuk és fel tudjuk használni ellene.
- Nem mondott neked valamit még akkor, amikor ember voltál és elfeledtetett veled, aztán amikor vámpír lettél emlékeztél rá?
- Nem, semmi fontosat. Számított rá, hogy vámpírok leszünk.
- Mennyit olvastál el a naplójából?
- A napló! – mondta, mintha hirtelen megvilágosult volna. – Most már el kéne mondanod, hogy hol találtad.
- A padláson. – feleltem meglepően egyszerűen. Damon értetlenül nézett rám. – Amikor te a kósza éveidet töltötted Dallasban és Stefan gyakran maradt esténként tovább az erdőben, akkor sokat voltam egyedül a panzióban. Elhiheted mennyire unatkoztam néha. Egyik este felmentem a padlásra és átkutattam az összes dobozt érdekességek után keresgélve.
- És akkor találtad meg a naplót.
- Pontosan. Stefant meg is kérdeztem, hogy mit keresett ott, de hosszú ideig nem volt hajlandó válaszolni..
- De aztán elmondta.
- Igen, Kathrine adta neki, hogy bebizonyítsa, hogy őt tényleg szerette. Persze eredménytelenül; Stefan csak bedobta az ’értéktelen vackok dobozba’ és felrakta a padlásra.
- Miért tartottad érdekesnek a naplót és hogy került a szobádba?
- Nem egyszer mentem fel oda és valahogy mindig a kezembe akadt. Beleolvastam és olyan volt, mint valami szerelmi dráma. Levittem a szobámba és ott maradt.
- Emlékszel még, hogy mi volt benne?
- Nem igazán, de te nem rég olvastad. Neked jobban kéne tudnod. – mondtam célozgatva.
- Igaz. – felnevetett, majd megpróbálta felidézni a napló tartalmát. – Őszintén? Fogalmam sincs.
- Nem lep meg. Akkor menjünk hozzád és olvassuk el, hátha találunk valamit.
- Menjünk.
10 perc múlva már Damon szobájában olvasgattuk a naplót. Pontosabban én, a férfi a terven agyalt.
- Miért kellene Klausnak Elena nyaklánca? – töprengett magában.
- Azt hiszem, egy ősi boszorkánnyal akar kapcsolatba lépni. – mondtam egy pillanatra kizökkenve Kathrine életéből.
- Miért pont Kathrine a cinkosa?
- Talán megbízik benne.
- Azt nem hiszem, inkább próbára akarja tenni.
- Érdekes. – mondtam sokatmondóan.
- Találtál valamit? – fölém hajolt és szemeivel a naplót fürkészte.
- Itt azt írja, hogy: „Klaus megkért, hogy segítsem őt kideríteni, hogy mire jó Rebekah nyaklánca. Persze én tudom, de nem bízom a véletlenre. Megtudom, hogy mire kell neki. Mit tudnak az ősi boszorkányok, amit Klaus nem?”
- Nekünk is ezt kéne megtudni, meg persze azt is, hogy Kathrine mit akart tenni. – le-föl járkált a szobában, már én majdnem beleszédültem.
- Hm, a következő oldalakon már teljesen másról ír.
- Nem írta le, hogy mit tudott meg.
- Lehet, hogy arra is készült, hogy ezt nektek adja majd.
- Valószínű. Nem ír az akkori társáról.
- Semmit, mintha mindent egyedül csinált volna…
- Az nem jellemző rá. – mondta fejét rázva a vámpír.
- Damon!? Ha esetleg nem tudnánk kitalálni valamit.. – a férfi tudta, hogy mit akartam mondani.
- Erre még gondolni se merj.
- De tegyük fel, hogy tényleg nem találunk megoldást.. – ismét belevágott a szavamba.
- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen.
- Csak azt akarom, hogy tudd, szeretlek! – leült mellém, arcomat két keze közé fogta és mélyen a szemembe nézett.
- Tudom. – közelebb hajolt és lágyan megcsókolt. Soha nem esett még ilyen jól a csókja. Megnyugtatott és minden kétséget kizárt. Túlélem a holnapot! Damon elhúzódott, amiért csalódott voltam. – Lemegyek, mert kopogtak. Sietek vissza.
- Rendben. – elengedtem a kezét, de valami furcsa érzés fogott el, hogy nem kellett volna őt elengednem. Mint, amikor az anya megérzi, ha a gyermekével valami történni fog. De a női megérzésem félrevezetett. Nem vele fog történni bármi is.
Hirtelen valaki a kezét a számra tapasztotta. Próbáltam védekezni, de egy nálam sokkal erősebb ember fogságába estem. Vagyis egy erősebb vámpír fogságába… Az utolsó emlékem az éles fájdalom volt, amit éreztem és úgy estem össze, ment egy kártyavár.
* Damon szemszöge *
Mikor visszaértem Kristennel a szobába, már nem volt ott senki. Aggódva átnéztem az egész házat. Még a padlásra is felmentem, hogy hátha támadt valami elvetemült ötlete, de nem! A szobámban ott van az ágyon Stephanie kihült helye, az ablak nyitva volt. Tehát elrabolták. Csodás.. Több lehetőség is átfutott az agyamon. Kathrine, Klaus vagy mindkettő. Kristen értetlenül állt a szobába és várta, míg hajlandó vagyok közölni a történteket. De mielőtt ezt meg tudtam volna tenni Kathrine lépett be a szobába.
- Szia Damon! – mondta a megszokott „csábító” hanglejtésével.
- Hol van Stephanie? – kérdeztem ingerülten.
- Épp törleszt. Nincs meg a nyaklánc, ezért sajnos meg kell halnia. – felelt megjátszva a sajnálkozást.
- Nem ölheted meg!
- Azért jöttem, hogy esélyt adjak neki a túlélésre.
- Hallgatlak.
- Te megszerzed a nyakláncot, hívsz, ha megvan, odaadod és visszakapod a nőt. Éjfélig várom a hívásodat, ha addigra nem lesz meg, akkor szegény lány már valószinűleg egy tél porként hever egy asztalon…
Amint ezeket kimondta elhagyta a szobát.
- Szóval ez van, amit hallottál. Stephaniet elrabolták.
- Elkel a segítség úgy látom.
- Tényleg, te minek is jöttél?
- Hallottam, hogy Stephanie visszajött, meg akartam volna tudni, hogy mi van vele.
- Nem láttál valami szokatlant a ház körül, mikor jöttél?
- Egy nagy fekete terepjáró állt pár méterre a háztól.
- Klaus. – mondtam magamnak idegesen.
- Itt azt írja, hogy: „Klaus megkért, hogy segítsem őt kideríteni, hogy mire jó Rebekah nyaklánca. Persze én tudom, de nem bízom a véletlenre. Megtudom, hogy mire kell neki. Mit tudnak az ősi boszorkányok, amit Klaus nem?”
- Nekünk is ezt kéne megtudni, meg persze azt is, hogy Kathrine mit akart tenni. – le-föl járkált a szobában, már én majdnem beleszédültem.
- Hm, a következő oldalakon már teljesen másról ír.
- Nem írta le, hogy mit tudott meg.
- Lehet, hogy arra is készült, hogy ezt nektek adja majd.
- Valószínű. Nem ír az akkori társáról.
- Semmit, mintha mindent egyedül csinált volna…
- Az nem jellemző rá. – mondta fejét rázva a vámpír.
- Damon!? Ha esetleg nem tudnánk kitalálni valamit.. – a férfi tudta, hogy mit akartam mondani.
- Erre még gondolni se merj.
- De tegyük fel, hogy tényleg nem találunk megoldást.. – ismét belevágott a szavamba.
- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen.
- Csak azt akarom, hogy tudd, szeretlek! – leült mellém, arcomat két keze közé fogta és mélyen a szemembe nézett.
- Tudom. – közelebb hajolt és lágyan megcsókolt. Soha nem esett még ilyen jól a csókja. Megnyugtatott és minden kétséget kizárt. Túlélem a holnapot! Damon elhúzódott, amiért csalódott voltam. – Lemegyek, mert kopogtak. Sietek vissza.
- Rendben. – elengedtem a kezét, de valami furcsa érzés fogott el, hogy nem kellett volna őt elengednem. Mint, amikor az anya megérzi, ha a gyermekével valami történni fog. De a női megérzésem félrevezetett. Nem vele fog történni bármi is.
Hirtelen valaki a kezét a számra tapasztotta. Próbáltam védekezni, de egy nálam sokkal erősebb ember fogságába estem. Vagyis egy erősebb vámpír fogságába… Az utolsó emlékem az éles fájdalom volt, amit éreztem és úgy estem össze, ment egy kártyavár.
* Damon szemszöge *
Mikor visszaértem Kristennel a szobába, már nem volt ott senki. Aggódva átnéztem az egész házat. Még a padlásra is felmentem, hogy hátha támadt valami elvetemült ötlete, de nem! A szobámban ott van az ágyon Stephanie kihült helye, az ablak nyitva volt. Tehát elrabolták. Csodás.. Több lehetőség is átfutott az agyamon. Kathrine, Klaus vagy mindkettő. Kristen értetlenül állt a szobába és várta, míg hajlandó vagyok közölni a történteket. De mielőtt ezt meg tudtam volna tenni Kathrine lépett be a szobába.
- Szia Damon! – mondta a megszokott „csábító” hanglejtésével.
- Hol van Stephanie? – kérdeztem ingerülten.
- Épp törleszt. Nincs meg a nyaklánc, ezért sajnos meg kell halnia. – felelt megjátszva a sajnálkozást.
- Nem ölheted meg!
- Azért jöttem, hogy esélyt adjak neki a túlélésre.
- Hallgatlak.
- Te megszerzed a nyakláncot, hívsz, ha megvan, odaadod és visszakapod a nőt. Éjfélig várom a hívásodat, ha addigra nem lesz meg, akkor szegény lány már valószinűleg egy tél porként hever egy asztalon…
Amint ezeket kimondta elhagyta a szobát.
- Szóval ez van, amit hallottál. Stephaniet elrabolták.
- Elkel a segítség úgy látom.
- Tényleg, te minek is jöttél?
- Hallottam, hogy Stephanie visszajött, meg akartam volna tudni, hogy mi van vele.
- Nem láttál valami szokatlant a ház körül, mikor jöttél?
- Egy nagy fekete terepjáró állt pár méterre a háztól.
- Klaus. – mondtam magamnak idegesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése