Fight with yourself. part 3.

Hélóó.:D itt is van a 3. része, ami egy kicsit rövidre sikerült, de hirtelen nem tudtam tovább húzni a történetet. de a lényeg benne van.:)
ezt Andie-nek ajánlom. Előre is Boldog Szülinapot!:)
új írással nem tudom, hogy mikor jövök, mert ugye a héten nem lesz új rész.:( szóval elképzelhető, hogy csak jövőhéten tudok szolgálni valamivel. dehát addig még bármi eszembe juthat.:D remélem elnyeri a tetszéseteket az írás.:D 

Fight with yourself.

Part 3.

Elena meglepetten látta, hogy az óra fél tizenegyet mutatott, mikor felébredt. Igaz, a hajnalban nem aludt túl sokat, állandóan Damon járt a fejében. Nem tétovázott sokat, felöltözött, rendbe hozta magát és elindult a Salvatore panzió felé.

Türelmesen bekopogott, pedig legszívesebben azonnal bement volna. Damon csak egy farmert viselt, úgy nyitott ajtót. Elena lélegzete elállt és egy szót sem tudott szólni. A férfi kaján vigyorral nézett a másikra.

- Gyere be! – mondta, majd félreállva beengedte a lányt. – Mi járatban?

- Gondoltam, hogy így másnap tudnánk beszélgetni… - kezdte a lány. - … normálisan. – tette hozzá mosolyogva. – Tegnap hívtalak. – Damon zavartan kapott a farzsebébe telefonjáért.

- Nem hallottam, sajnálom. – ekkor Melanie lépkedett le a lépcsőn, aki egy ingen kívül semmit nem viselt.

- Reggelt Damon. – Elena már a kiborulás határán volt. Ők ketten… együtt voltak? Azt hitte, hogy azután, amit mondott neki, hogy ha kell, harcol érte, nem fogja megtenni. De lehet, hogy rosszul hitte.

- Melanie. – mondta a vámpír meglepetten, majd kikapta Elena kezéből a sálját és a másik lány nyaka köré tekerte. Kezeit a vállára tette és mélyen a szemébe nézett. – Viseld ezt a sálat, még meg nem gyógyul a sebed és ide többet ne gyere. – az igézésnek köszönhetően a lány robotszerűen az ajtó felé indult.

- Hova sietsz, kedvesem? – szólt Stefan. Meglátta Elena értetlen, dühös vagy inkább féltékeny tekintetét, egyből mosolyra húzódott a szája. – Hagyd el a házat és felejts el minket. – igézte meg ismét Melaniet a fiatalabbik fivér. A lány most már tényleg kisétált a házból. – Hm, kár hogy el kellett küldenünk. – mondta kajánul a bátyjának.

- Én nem bánom. – felelte Damon, miközben Elenát bámulta. Stefan megértette ezt a helyzetet és szó nélkül kiballagott az előtérből.

- Szóval te nem is töltötted azzal a lánnyal az estédet? – kérdezte a lány, aki már semmit nem értett.

- Kinéznéd belőlem? – hitetlenül nézett a másikra.

- Megfordult a fejemben. – vallotta be kicsit szégyellve.

- Nem lettem volna képes lenni megtenni. Főleg azután, amit mondtál. – közelebb lépett hozzá és egyik kezével megsimította az lány arcát.

- Bíztam benne, hogy nem teszed meg. – mondta Elena és megfogta a kezét.

- Sajnálom, hogy komolyan vettem azt a jelentéktelen csókot.

-  Elnézem, ha megígéred, hogy ezen túl bízni fog bennem.

- Megbízok benned, nagyon is. – halvány mosollyal mondta ezt a pár szót.

- Tudnod kell valamit. – kezdte hosszú hallgatás után, mire Damon kíváncsian várta a folytatást. – Ez az egy délutánnyi szenvedés rádöbbentett arra, hogy beléd szerettem. – jelentette ki nemes egyszerűséggel. Kisgyerek vigyorral várta a másik reakcióját, aki köpni, nyelni nem tudott. Boldogság járta át minden porcikáját. Elena szinte megkönnyebbült, hogy kimondta, ez az érzés már hónapok óta gyötörte őt, de csak most volt a megfelelő alkalom arra, hogy megossza a másikkal.

- Hogy én mennyit vártam erre, hogy kimondd. – szólt Damon, majd mohón kapott Elena ajkai után.