XIII. Megoldás
*Stephanie szemszöge*
Mikor felébredtem egy sötét, nyirkos helyen voltam, amit csak egy pincéhez tudtam hasonlítani. Az ajtón túl két igen termetes „őr” vigyázott arra, hogy ne tudjak megszökni és hogy senki olyan személy ne jusson be hozzám, aki kellemetlenséget okozna az elrablómnak. Már háromszor próbáltam kiszabadulni, persze sikertelenül. Szerencse, hogy ittam verbénát, így Klaus nem tudott megigézni. Igen, tudtam, hogy ő rabolt el. Kint a vámpírok többször beszéltek arról, hogy tisztességgel csinálják meg ezt a feladatot és megkegyelmez nekik. Milyen naivak…
Annak ellenére, hogy komolyabb bajom nem esett, iszonyatosan fájt a fejem. Fogalmam sem volt, hogy mióta lehettem ott, de már valaki igazán jöhetne. Kellemetlen véletlen volt, amikor kinyitódott az ajtó és Kathrine sétált be a helyiségbe. Semmi jóra nem számítottam.
- Mondtam Damonnek, hogy mi van veled. Lelkesen siet a megmentésedre. – mondta, majd észrevétlenül egy papír fecnit csúsztatott a kezembe.
- Mi ez? – kérdeztem a kelleténél is hangosabban. A nő a kezét szája elé téve jelezte, hogy maradjak csöndben. Bölcsen hallgattam, míg mondta a kiselőadását. Közben megnéztem a kis papírdarabot. Ez állt rajta: „Már elindultunk érted. Kathrineben pedig bízhatsz. D.” Nos, az erős túlzás lenne, ha megbíznék benne. Ha nem ismertem volna fel Damon írását valószínűleg azt hinném, hogy átvernek. De nem így volt. Ma hazamegyek, még ha nem is teljes épségben.
Kathrine ellejtette a szöveget, ami a szerepjátékhoz szükséges volt. Befejezte a mondanivalóját és elment. Tulajdonképpen egyáltalán nem figyeltem arra, hogy mit mondott. De azt igazán elárulhatta volna, hogy mire számítsak…
Mikor felébredtem egy sötét, nyirkos helyen voltam, amit csak egy pincéhez tudtam hasonlítani. Az ajtón túl két igen termetes „őr” vigyázott arra, hogy ne tudjak megszökni és hogy senki olyan személy ne jusson be hozzám, aki kellemetlenséget okozna az elrablómnak. Már háromszor próbáltam kiszabadulni, persze sikertelenül. Szerencse, hogy ittam verbénát, így Klaus nem tudott megigézni. Igen, tudtam, hogy ő rabolt el. Kint a vámpírok többször beszéltek arról, hogy tisztességgel csinálják meg ezt a feladatot és megkegyelmez nekik. Milyen naivak…
Annak ellenére, hogy komolyabb bajom nem esett, iszonyatosan fájt a fejem. Fogalmam sem volt, hogy mióta lehettem ott, de már valaki igazán jöhetne. Kellemetlen véletlen volt, amikor kinyitódott az ajtó és Kathrine sétált be a helyiségbe. Semmi jóra nem számítottam.
- Mondtam Damonnek, hogy mi van veled. Lelkesen siet a megmentésedre. – mondta, majd észrevétlenül egy papír fecnit csúsztatott a kezembe.
- Mi ez? – kérdeztem a kelleténél is hangosabban. A nő a kezét szája elé téve jelezte, hogy maradjak csöndben. Bölcsen hallgattam, míg mondta a kiselőadását. Közben megnéztem a kis papírdarabot. Ez állt rajta: „Már elindultunk érted. Kathrineben pedig bízhatsz. D.” Nos, az erős túlzás lenne, ha megbíznék benne. Ha nem ismertem volna fel Damon írását valószínűleg azt hinném, hogy átvernek. De nem így volt. Ma hazamegyek, még ha nem is teljes épségben.
Kathrine ellejtette a szöveget, ami a szerepjátékhoz szükséges volt. Befejezte a mondanivalóját és elment. Tulajdonképpen egyáltalán nem figyeltem arra, hogy mit mondott. De azt igazán elárulhatta volna, hogy mire számítsak…
*Damon szemszöge*
Kathrine visszaért, de még mindig nem volt hajlandó elmondani, hogy valójában mit is takar Klaus örök életének titka.
- Stephanie jól van? Odaadtad neki a levelet?
- Igen, jól van és igen, odaadtam. – Akkor elmondod azt a nagy titkot?
- Klaus ugye félig vámpír, félig vérfarkas. De ez a két énje egyszer csak el kezdik felőrölni a hibrid lelkét. Ezt a teste nem bírná sokáig, előbb utóbb meghalna. Mivel az átom megtörésével nem csak hibrideket tud magának toborozni, hanem az örök életet is biztosítja magának, de mivel a hasonmás nem halt meg, ezért ez a két dolog nem működik. Klaus pedig ezért akarja az ősi boszorkányok segítségét kérni, hogy megtudja ennek a miértjét.
- És a boszorkányok mit tudnak neki segíteni?
- Varázsigét mondanak rá, hogy a két énjét egyensúlyba tartsák, így élni fog örökké. A másik pedig, hogy felvilágosítják, hogy a hasonmás még él.
- Amikor ezt a varázsigét mondják, akkor kell megölni azt a korcsot.
- És ezt mégis hogy tervezted?
- Csak bízd rám. – Kathrine némán odaadtam neki.
- Rendben. – nagyon sóhajtott, bólintott.
- Mikorra tervezed a kis barátnőd megmentését? – kérdezte, majd ügyet sem vetve a gúnyos hangnemre válaszoltam.
- Sötétedés után. – mondtam és kezdtem pakolni a vasfüves gránátot és az egyéb vámpírölő eszközöket. Szerencse, hogy Ric itt hagyta a felszerelését. Lehet, hogy még az ő segítségére is szükségünk lesz. Ki tudja…
- A feladatom csak annyi, hogy felhívom Klaust? – szólt végül, mintha nagyobb részét ki akarta volna venni a tervből.
- Elvonhatnád még Barbie Klaus figyelmét.
Hosszú percekig csak bámultunk magunk elé. Idegesen kortyoltam a whiskeymet. Csak remélni mertem, hogy minden a terv szerint halad majd és nem jön semmi közbe. Ugyanis felmerülhet egy-két akadály. De Stephanie ma egy darabban fog hazaérni. Elmélkedésemet Bonnie zavarta meg.
- Megtaláltuk a bénító varázsigét, ami vámpírokra és vérfarkasokra is hatással van. Akkor is ráolvashatjuk, ha az ősi boszorkányok a két énjét hozzák egyensúlyba. A teste nem bírná a két varázslatot és erőszak nélkül is meghalna.
- Nem bízom a véletlenre, addig nem leszek nyugodt, míg annak a korcsnak a szívét nem tartom a kezembe. Kathrine, hívhatod Klaust.
A nő szó nélkül tette a dolgát. A régi Lockwood birtokra hívta össze a „találkát”. Közben még a tervbe beavattuk Carolinet is, szükségünk volt még egy vámpírra. Még egyszer, utoljára átbeszéltük a tervet.
**
A Lockwood birtokon nem lehetett mást látni, mint a nagy erdőt, néhány pincét és elvétve egy-két kisebb házszerű építményt. Caroline, Bonnie és a két boszorkány az egyik ilyen kis viskóban húzódtak meg, míg én és Kathrine a Klausszal való találkozóra mentünk.
- Szerinted sikerülni fog? – kérdezte Kathrine szinte aggódással a hangjában. Nem bízott a tervben, többször is elmondta, hogy jobban ki kéne dolgozni a tervet; minden problémára gondolni kell… blabla…
- Igen, de ha mégsem, akkor van egy B tervem.
- Hát persze, neked mindig van egy B terved. – mondta a nő nevetve. Én is mosolyra húztam a számat, de ahogy megláttuk Klaus, Rebekah és Stephanie alakját ez a mosoly elillant.
*Stephanie szemszöge*
Amint megláttam Damont megnyugodtam. Ameddig őt láttam, tudtam, hogy nem kell félnem. Ahogy közelebb értek próbáltam halvány „jól vagyok” mosolyt küldeni a férfi felé, de nem tudom, hogy mennyire sikerült. Ugyanis egyáltalán nem voltam jól. Mivel többször is próbáltam megszökni, megkínoztak. Mondván, hogy ebből tanulok, és nem próbálkozom többet, mert tudom, hogy esélytelen. De a remény hal meg utoljára, nem igaz? Vért nem kaptam, miért is adtak volna? Megerősödve számtalanszor szökést kíséreltem volna meg. Rebekah erősen fogta a karomat, hogy véletlenül se tudjanak villámgyorsan elvinni innen. Maximum az ő testén keresztül, de ez ilyen esetekben sosem jelent gondot.
- Damon, a hős szerelmes. Sikerült megszerezni a nyakláncot? – szólt Klaus az ő ördögien gonosz hangjával.
Oh, persze, hogy nincs nála. Tudhatná.. – mondtam magamban.
- Itt van nálam. – felelte a férfi magabiztosan. – Engedd el Stephaniet és megkapod.
Vagy mégis nála van? Nem. Biztos, hogy kitalált valamit. – már lassan bolondnak tartottam magam, hogy magamban beszélek.
Damon matatott a zsebében, amit csak én vettem észre. Minden mozdulatát alaposan megfigyeltem, hátha megtudom, hogy mi fog történni.
- Először az ékszert. – Klaus folytatta az alkudozást. Látszott rajta, hogy mennyire élvezi a helyzetet.
- Ne hidd azt, hogy bedőlök ennek a csere átadásnak. – mondta Damon, majd a következő pillanatban Kathrine jelent meg mellettünk és verbénás injekciót szúrt Rebekah hátába. Laza mozdulattal kitépte a szívét és a lány úgy esett össze, mint egy rongybaba. Kathrine a kezembe nyomott egy ilyen kis injekciót. Mikor Klaus megtagadta a kezemet, belevágtam a hátába a bénító szert és üvöltve térdelt le a földre. Caroline lépett oda hozzám, miközben Bonnie és még két boszorkány valamilyen varázslatot olvastak a hibridre. Damon odalépett hozzá és két lábra állította.
- Most már nem lesz szükséged a nyakláncra. – mondta, majd egy jól irányzott mozdulattal kitépte az Első szívét. Már szinte csak Carolinera támaszkodva tudtam állni, annyira legyengültem. Damon odajött hozzám és arcomat két keze közé fogva kérdezte:
- Jól vagy? – válaszul csak bólogattam. Éreztem, hogy egyre jobban gyengülök, és már nem tudom megtartani magamat, majd a férfi karjai közt estem össze. Elájultam.
**
Damon szobájában ébredtem. A sebeim begyógyultak és sokkal jobban éreztem magam, mint eddig. A férfi ott ült az ággyal szemben lévő fotelban.
- Jó reggelt. – mondtam halkan, mire a másik felkapta a fejét és leült az ágy szélére. Megpuszilta a homlokomat és így szólt.
- Jobban vagy?
- Sokkal.
- Hozzak még egy tasakkal? – mutatott a két üres tasak vérre.
- Nem. Nem is emlékszem, hogy ittam volna.
- A világért sem akartál felkelni, ezért félálomban itattam meg veled.
- Köszönök mindent! – felültem és megfogtam Damon kezét.
- Nekem nem kell megköszönnöd. – mondta vigyorral az arcán. – Örülök, hogy jobban vagy.
- Kathrine elment, ugye?
- Igen, de ahogy ismerjük, nem most találkoztunk vele utoljára.
- Stefan tudja, hogy mi volt?
- Igen, elmondtam neki mindent.
- Sajnálom, hogy ez lett. Ha nem jöttem volna ide, akkor ez meg sem történt volna…
- Ne foglalkozz ezzel. – mondta, majd megcsókolt. El se lehet mondani, hogy mennyire jól esett. Csak egy délutánra raboltak el, de mégis mintha sokkal több lett volna…
A Lockwood birtokon nem lehetett mást látni, mint a nagy erdőt, néhány pincét és elvétve egy-két kisebb házszerű építményt. Caroline, Bonnie és a két boszorkány az egyik ilyen kis viskóban húzódtak meg, míg én és Kathrine a Klausszal való találkozóra mentünk.
- Szerinted sikerülni fog? – kérdezte Kathrine szinte aggódással a hangjában. Nem bízott a tervben, többször is elmondta, hogy jobban ki kéne dolgozni a tervet; minden problémára gondolni kell… blabla…
- Igen, de ha mégsem, akkor van egy B tervem.
- Hát persze, neked mindig van egy B terved. – mondta a nő nevetve. Én is mosolyra húztam a számat, de ahogy megláttuk Klaus, Rebekah és Stephanie alakját ez a mosoly elillant.
*Stephanie szemszöge*
Amint megláttam Damont megnyugodtam. Ameddig őt láttam, tudtam, hogy nem kell félnem. Ahogy közelebb értek próbáltam halvány „jól vagyok” mosolyt küldeni a férfi felé, de nem tudom, hogy mennyire sikerült. Ugyanis egyáltalán nem voltam jól. Mivel többször is próbáltam megszökni, megkínoztak. Mondván, hogy ebből tanulok, és nem próbálkozom többet, mert tudom, hogy esélytelen. De a remény hal meg utoljára, nem igaz? Vért nem kaptam, miért is adtak volna? Megerősödve számtalanszor szökést kíséreltem volna meg. Rebekah erősen fogta a karomat, hogy véletlenül se tudjanak villámgyorsan elvinni innen. Maximum az ő testén keresztül, de ez ilyen esetekben sosem jelent gondot.
- Damon, a hős szerelmes. Sikerült megszerezni a nyakláncot? – szólt Klaus az ő ördögien gonosz hangjával.
Oh, persze, hogy nincs nála. Tudhatná.. – mondtam magamban.
- Itt van nálam. – felelte a férfi magabiztosan. – Engedd el Stephaniet és megkapod.
Vagy mégis nála van? Nem. Biztos, hogy kitalált valamit. – már lassan bolondnak tartottam magam, hogy magamban beszélek.
Damon matatott a zsebében, amit csak én vettem észre. Minden mozdulatát alaposan megfigyeltem, hátha megtudom, hogy mi fog történni.
- Először az ékszert. – Klaus folytatta az alkudozást. Látszott rajta, hogy mennyire élvezi a helyzetet.
- Ne hidd azt, hogy bedőlök ennek a csere átadásnak. – mondta Damon, majd a következő pillanatban Kathrine jelent meg mellettünk és verbénás injekciót szúrt Rebekah hátába. Laza mozdulattal kitépte a szívét és a lány úgy esett össze, mint egy rongybaba. Kathrine a kezembe nyomott egy ilyen kis injekciót. Mikor Klaus megtagadta a kezemet, belevágtam a hátába a bénító szert és üvöltve térdelt le a földre. Caroline lépett oda hozzám, miközben Bonnie és még két boszorkány valamilyen varázslatot olvastak a hibridre. Damon odalépett hozzá és két lábra állította.
- Most már nem lesz szükséged a nyakláncra. – mondta, majd egy jól irányzott mozdulattal kitépte az Első szívét. Már szinte csak Carolinera támaszkodva tudtam állni, annyira legyengültem. Damon odajött hozzám és arcomat két keze közé fogva kérdezte:
- Jól vagy? – válaszul csak bólogattam. Éreztem, hogy egyre jobban gyengülök, és már nem tudom megtartani magamat, majd a férfi karjai közt estem össze. Elájultam.
**
Damon szobájában ébredtem. A sebeim begyógyultak és sokkal jobban éreztem magam, mint eddig. A férfi ott ült az ággyal szemben lévő fotelban.
- Jó reggelt. – mondtam halkan, mire a másik felkapta a fejét és leült az ágy szélére. Megpuszilta a homlokomat és így szólt.
- Jobban vagy?
- Sokkal.
- Hozzak még egy tasakkal? – mutatott a két üres tasak vérre.
- Nem. Nem is emlékszem, hogy ittam volna.
- A világért sem akartál felkelni, ezért félálomban itattam meg veled.
- Köszönök mindent! – felültem és megfogtam Damon kezét.
- Nekem nem kell megköszönnöd. – mondta vigyorral az arcán. – Örülök, hogy jobban vagy.
- Kathrine elment, ugye?
- Igen, de ahogy ismerjük, nem most találkoztunk vele utoljára.
- Stefan tudja, hogy mi volt?
- Igen, elmondtam neki mindent.
- Sajnálom, hogy ez lett. Ha nem jöttem volna ide, akkor ez meg sem történt volna…
- Ne foglalkozz ezzel. – mondta, majd megcsókolt. El se lehet mondani, hogy mennyire jól esett. Csak egy délutánra raboltak el, de mégis mintha sokkal több lett volna…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése